Kutya

Mindig azt mondja, csak kávét kér. Éppen méregtelenít, fogadalmat tett, holnap nehéz napja lesz, nem lehet olyan szar ember, hogy.  

Minden negyedik szerdán, látogatása előtt néhány órával üveg vöröset, némi pálinkát vásárolok, előtte üzenetet küldök, elég a kávé, válaszolja. Négyre érkezik, ötkor megkérdi, van-e borom, aztán leszíd, minek itatom, csóválja a fejét, nem vagyok szar ember, de most jól esik, tölthetsz a vörösből, aztán pálinka, abból ne sokat, holnap nehéz napom lesz. Látom, porszívóztál, mondja, mosogattam is, teszem hozzá, úgyse érti, még a kaktuszomat is meglocsolom, annyira várom.

Istenről vitázunk a legtöbbet, vele aztán lehet, bencés diák volt. Olvass Dawkinst, hunyorít, visszahunyorítok, ha talál egy sáros fecnit Radnóti Miklós kézírásával, hogy nincs szerelem, majd akkor olvasok aktív ateistát. Kéri, kapcsoljam be a tévét, negyed óra múlva köhög, kapcsoljam ki. Van-e elég cigim. Bólogatok, ilyenkor két ujjával vét mutat, mikor melyikkel.

Sorolja a regényeket, hetet, nyolvcat is kiolvas négy szerda között. Dobálja a neveket, a címeket, másnapra a felére se emlékszem, Dragomán néha tehetne pontot, akkor belehalnék, Nesbo, áthúzott o, te sose vennéd kézbe, meg VanderMeer-t, bár az oroszok, azok aztán, remélem, újra olvastál mostanában Gogolt, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, különben szart se tudsz. Minden orosz névnél és szart se tudsznál töltök, bólogatok, Bodor Ádámra terelem a szót, hát igen, na igen, dünnyögi, csak ne lennék tőle olyan szomorú. Olvass Martin Amis-t, kölcsönadtam a Pénz-t, ugye? Mindegyik szerdán megesküszöm, elolvasom, a huszonötödik oldalig jutottam, én tőle vagyok szomorú, meg néha Bukowskitól, csak félek említeni, van baja elég. Hiába örököl nyaralót, akinek nincs munkája.

Hallgassunk Nick Cave-et, lelkendezik, üti a térdét, néha mosolyog, most már kapcsold ki, mondja tíz perc múlva, holnap nehéz napom lesz. Felgyújtom azt a nyaralót, elfogyott a cigim, de rendes vagy, egyetlen barátom, kár, hogy még hiszel Istenben, olvass Dawkinst. Feltépi a dobozkát, hosszan bámulja az öngyújtót, bár az apám lennél, gondolom. 

Tizenegytől versenyeztetjük Márquezt és Bulgakovot, talán már száz éve minden negyedik szerdán, ütöm a térdemet, Mester és Margarita soha nem találkoztak ezen a rohadt bolygón, hogy nem értetted meg, röhög, miért vagyok ideges, a karosszékben hátradőlve szó szerint idézi, miként folydogál a hazatért fiú vére anyja lábához. Olyan időpiramisról beszélsz, melyben előbb mumifikálták Mihailt, mint Gabrielt, hörgöm. Kafka, ugye, sóhajt békítőn, keresztbe veti a lábát, üres poharát nyújtja, töltök, percekig bólogatunk, úgyse értjük, hiába olvassuk.

Teli pohárral a kezében jut eszébe minden negyedik szerdán, csessze meg Borges, Bartis Attila is csessze meg. De leginkább József Attila, ha már. Ezt általában éjfél körül mondja. Fél szemmel lesem a telefonomat, válaszol-e Anna, Zsófi, Ingrid, Alíz, látja kétségbeesett bandzsításaimat, megértően hümmög, vagy gyengéden köszörüli a torkát.

Hallgassunk Cseh Tamást, lelkendezik váratlanul, hogy jobb kedvre derítsen, fáradtan rázom a fejem. Fájlalja a gyomrát, kiflivé görnyed, alkoholista vagy, mondanám, az a bajod. Az a bajom, hogy meghalok, válaszolja. Akkor inkább Cseh Tamás, magasba tartom zenélő telefonomat, zörög a Csönded vagyok, végre úgy mosolyog, mint a huszadik század végén, akkor krétától fehérlett minden ujja, én kamasz voltam, és csak irodalomból nem álltam bukásra. Miatta kerültem egyetemre, ha bejutsz, mondta, veszek neked biciklit, vett is, emiatt volt józan négy hónapig, egyszer meg is pofozott, másnap két üveg sört loptam, elsírta magát.

Jó lenne valami nő, dünnyögi, nézi hamarüres poharát, egy egészen kicsi nő elég lenne, zsebre raknám, vinném magammal mindenhová. Neked meg motor kellene, ilyeneket is mond, döcöghetnél az autók közt, villoghatnál a biciklistákra. Aztán röhögünk a szomszédon, Kutya nénin, rendszerint éjfélkor kezd kiabálni a pórázzal, melynek végén már rég a semmi liheg.

Martonvásárt emlegetem, ahová értem jött hajnali háromkor a szakadt oldalú Trabantjával kétezerhárom tavaszán, nem ismertem mást, akit felhívhattam volna egy félresikerült házibuli után, hogy a Dunába ölöm magam, csak épp hiába keresem a Dunát. Nem emlékszik, egyik szerdán sem, fejét vakarja, túl rég vonták be a jogosítványát.

Na megyek, mondja, áttántorog néhány hosszú négyzetméteren, milyen szemét volt Judit, elvitte a kenyérpirítót, kilincset rángat, a gang falának dől, hajára fröcsköl a lámpafény. Támasztom a bejárati ajtót, Judit már tíz éve elhagyott, sóhajtom, kérem, hadd hívjak taxit, vállat von, minek, ha ez sincs, meg az sincs, csak a lába, három kilométert röhögve imbolyog bármerre, úgyse értem, túl fiatal vagyok, olvassak végre Dantét, majd legközelebb megbeszéljük.

A kapuig kísérem, egyik lépcsőt gyűrjük a másik alá, nem engedem rágyújtani, paskolom a vállát. Bágyadtan nézzük a parkolóórát a ház előtt, nyomogatjuk a gombokat, nulla óra negyven, díjmentes időszak, közben érkezik a szomszédasszony, árva pórázt húz a földön, kutya az élet, sikítja felénk, a közeli örökboltból turisták szédelegnek az éjszaka alá.

Vegyünk még egy sört, kérlel. Majd legközelebb, tanár úr,mondom akkor is, mikor sejtem, már nem lesz olyan. Kutya az élet, röhögi, integet, csak ámulok, milyen magas, a sarkon összegörnyed, és egyik nap üzenetet kapok, nincs többé, vagy valami ilyesmi, velem általában kedvesek az emberek.

Minden negyedik szerdán porszívózok, mosogatok, este kilenctől éjfélig Nick Cave-et, Cseh Tamást hallgatok. Közben küldök neki üzenetet, csak annyit, Kutya néni, szmájli, persze nem üzen vissza, még a végén kiderülne, van Isten. 

Hóból istent

„Ráleltem a szabadságra. A teljes reménytelenség volt a szabadság.”

Chuck Palahniuk: Harcosok klubja

Állok az ablakod alatt, remélve, talán lebben a függöny, talán kinézel, talán észreveszel, talán elmosolyodsz. Közben leesik a hó. Mint a moha, milliárd fehér kristály kapaszkodik a tetők cserepeibe, rágyújtanak a kémények, a házak vonatosat játszanak, dohos pincéjük helyébe síneket képzelnek, félálmában fütyül a vakolat.

Születik egy isten, kedvéért kivágják a fenyőfákat, színes csomagok közt ülve énekelnek az emberek, a galambok kapualjba húzódva sálat kötni tanulnak, macskáktól kunyerálják a fonalat. 

Repülők nyelik a felhőket, néha ledobnak egy bombát, sebesült kamaszok kúsznak a latyakban, hol németül, hol oroszul kérnek cigarettát. Meghal a sarki zöldséges, színes ruhákba öltözött táncoló nők búcsúztatják, öltönyös zenészek fújják a trombitát, a klarinétot, közben elolvad a hó, diákok érkeznek transzparensekkel, mögöttük tankok csoszognak, a tankok mögött lovak, a lovakon páncélba tuszkolt férfiak, kezükben karddal, egy közlekedési tábla fémtestébe kapaszkodom, el ne sodorjanak.

Már szakad az eső, csupasz gyerekek ugrálnak az udvarokban, születik egy isten, kedvéért eltakarják arcukat a nők, férfiak hasalnak kupolák alá, születik még egy isten, vörös szőnyeget gurítanak a betonra, megtankolják a jachtokat, letörik a szobrok orrát, könyveket égetnek, embereket tuszkolnak vagonokba, a vonatok, mintha házak lennének, rágyújtanak, fütyül a kéményük, fütyül mellettem egy kamasz, kezében öngyújtóval, szikrázik a tűzkő, medvék talpát vágják fűrésszel, világba köhög az első lombikember.

Meghal néhány isten, angolul mondják a Holdnak, szevasz, egy gimnazista telefújja a sok lila árnyalatú szeretlekjével a hidak talapzatát, apádat lélegeztetőgépre kötik,  szomjas oroszlánok hevernek egymáson az állatkertben, fedetlen mellű nőket hurcolnak börtönbe, szobrokat köpködnek, hátam mögött gyár épül, talpam alatt alagút, fölöttem híd, mire felnézek, nyár lesz, lovasok érkeznek karddal, előttük idős hölgy  csoszog cekkerrel, mellette istenek vonulnak egyenruhában, egyforma arcú férfiak állnak díszfalat, a repülők telegraffitizik az eget, néha ledobnak egy bombát, és akkor is minden rendben lesz, pedig újra jön a tél, egyetlen pillanatra se hunyom le a szemem, hiába szakad a hó, kristályok zuhannak a pupillámba, a zöldséges redőnyén moha nő, szobádban ülve talán egyedül vagy, talán nem gondolsz semmire, félálmában fütyül a vakolat, hóból gyúrok magunknak istent, szemembe olvad a házfal, talán egyszer kinézel az ablakon, talán egyszer felfedezik Amerikát.

Szakmai önérzet 2.0 FREE SZFE

– Ha jól láttam, az imént kirepült az ablakon – nyögte az igazgató.

– Jól látta.

– Miért repült vissza?

Lepöcköltem egy falevelet az öltönyömről. 

– Eszembe jutott a hattyú halála – mondtam.

– Parancsol?

– Eltáncolnám.

Lazított nyakkendőjén, homlokából sós cseppek buggyantak, alsó ajkát felfelé fújásra idomította, de csupán bal füléig jutott az a koraszülött lehelet, melyet fáradt tüdeje vajúdott.

– Mi a kurva anyját akar itt eltáncolni? – kérdezte.

Engem kemény fából faragtak. Tudok uralkodni magamon.

– Belátom, kimentem a divatból – válaszoltam szelíden.

Az igazgató hajolni látszott, mázsásnak tűnő, szakértelemmel varrott bőrtáskát lendített ölébe, kotorászott néhány percet, talán nem találta, amit keresett, eltanácsolta orra elől a porszemeket jobb tenyerével. 

– Láttam, hogy kirepült az ablakon – sóhajtotta. – Ne táncoljon.

Megvontam a vállamat. Akkor is kirepültem az ablakon, mikor a szertárba zártak az osztálytársaim, akkor is, mikor Hajnalka mondta, nem szeret, és akkor is, mikor úgy gondoltam, Isten talán jobban figyel rám, ha repülve imádkozom.

– Igazgató úr – köhintettem alázattal. –  Talán jobb volna a gerle búgása, a nádiveréb cserregése, a fürj pittypalattyolása, a sirály vijjogása, a pacsirta éneke. Tessék engedni kiteljesedésem, vagy ki tudja, hova repülök.

Az igazgató felállt, búsan borult  a padlóra nehéz táskája, két kezét immár ökölbe szorítva rázta a plafon felé.

– Tudja, hány madár ordít a fülembe? Baglyok, sólymok, vércsék.

– A szúnyogok is, gondolom.

– A szúnyog nem madár.

– Pedig úgy képzeli.

Visszaroskadt. Közben elképzeltem halálomat, olyan szép volt, még el is mosolyodtam.

– Minek fintorogsz, hazaáruló? – hörögte. –  Nem kell ide madár.

– Magam is úgy gondolom, talán jobb lenne kutyául tanulnom, azzal többre viszem, de engedje meg ama észrevételt, a mai kutyák már nem szaladnak akármiért. Példának okáért hiába hajigálunk színes követ, nem hozzák vissza.

– Honnan tudja mindezt?

– Három hónapig dolgoztam menhelyen.

Hümmögve feledte öklének rázását. Visszahuppant sokat tűrő székébe, nevetni kezdett.

–  Anyám mindig énekelt – fújtatott, ahogy a mozdonyok. – Minden délben együtt tettük asztalra a tányért, balra a villát, jobbra a kést, kés mellé a kanalat, villa alá a szalvétát. Kezemre csapott, ha rossz helyre tettem.

– A kést?

– A szalvétát – tenyerével törölte sós homlokát, jól esett az anyjára gondolnunk, bevallom, elképzeltem, amint csap, csinos asszony lehetett.

– Mit énekelt? – kérdeztem.

– Kicsoda?

– Az édesanyja.

Megvakarta szemöldökét, de már nem nevetett.

– Álmomban is énekli, mégse emlékszem.

– Megengedi, hogy táncoljak?

Együtt néztük, miként hasad a parketta. Lába alól indult a szakadék, székestül zuhanhattam volna, ez fájt, de nem látszott rajtam semmi.

Állatművész vagyok. Hozzászoktam a nehéz helyzetekhez.

– A viszontlátásra – mondtam udvariasan, elvégre így illik, újra kirepültem az ablakon, közben arra kértem Istent, jusson eszébe az igazgatónak, mit énekelt az édesanyja.

 

 

Előzmény:

 

ÖRKÉNY ISTVÁN : SZAKMAI ÖNÉRZET

Engem kemény fából faragtak!

Tudok magamon uralkodni.

Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott kockán.

- Állatművész vagyok - mondtam.

- Mit tud? - kérdezte az igazgató.

- Madárhangokat utánzok.

- Sajnos - legyintett -, ez kiment a divatból.

- Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?

- Passzé - mondta unottan az igazgató.

Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.

- A viszontlátásra - mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.

Én is téged, Kurt

Annyi évesen, ahány vagyok, egyetlen tanácsot adnék az utánam lélegzőknek. Használhatnak fényvédő krémet, mi több, magam is egyetértek ezen termékek indokolt esetben történő bőrre maszatolásának, de szerelmesek semmiképpen ne legyenek. A fényvédő krém ugyanis, alaposan utána olvastam, a szerelem ellen nem véd. Ha tűző nap alá dőlnek kevés ruhában, dörzsöljék be csupasz területeiket, de könyörgöm, közben ne gondoljanak senkire.

Sokféle kemikália kapható földön kívüli sugárzás ellen, jómagam egy csecsemőkre valót használok, főként a fülemre, hasamra spriccelek belőle, kizárólag délelőtt tizenegyig, illetőleg naplemente előtt két órával merészelek a stégre heverni. Olyankor a tó is kedvesebb, nem tükröli szemembe a napfényt, csak a szomszéd nyír füvet rendületlenül, veterán katona, talán már hatvan éve halott, nem kívánnék vele szóváltásba keveredni.

Könyörgöm, ne legyenek szerelmesek. Annyi hasznos dolog akad a világon. Például olvassanak. Arról, miként volt szerelmes valaki más. Amint keresztül kűzdjük magunkat egy betűdzsungelen, hol burjánzik némi gyanús illatú virág, szinte megsajnáljuk az írót, gondoljanak csak Mihail Bulgakovra. Ne, ne rá, inkább Goethe-re, Flaubert-re, Tolsztojra. Vagy a lektűristákra, kiknek más témája sincs, mint eme pórázra idomíthatatlan állat, ki folyton éhes, ha tele a hasa, bár a kutyám is addig zabálna, míg elájul, szerencsére tizenöt éves, és már nincs szuka a környéken.

Szóval ne legyenek szerelmesek. Hallgassanak dalokat, melyben hosszú hajú férfiak rövid szoknyás lányokról énekelnek. Amint könnyezni kezdenének, jusson eszükbe, elmúlt az összes hatvanas évek. Vagy hallgassanak olyan dalt, melyben rövid hajú férfiak hosszú szoknyás lányokról énekelnek, az a folklór. Lányok is szoktak dalolni férfiakról, az folklór is lehet, ilyesmit nem hallgatok, inkább a veterán fűnyírója, attól nem fáj a bal karom.

A nagy kérdés persze az, hogyan kerülhető a szerelem. Ahogy a nap sugara. Lehetetlen, ámde elméletben kivitelezhető. Példának okáért nem kell megszületni. Mivel önök ezen már régesrég túl vannak, azt tanácsolnám, nézzenek filmeket szerelemről. Mindnek halál a vége. Hány rendező, producer, színész, maszkmester, operatőr, fővilágosító, kellékes kapott szívinfarktust, mire olyan szerelemre pörkölődött a celluloid, ahogy megálmodták.

Könyörgöm, ne legyenek szerelmesek. Sok finom dolog van a világon. Mondjuk az epres jégkrém, csak semmiképpen ne gondoljanak más ember fényvédő krémtől mentes területére, miközben fogyasztják. Vagy mielőtt hozzákezdenének, legalább szórjanak rá borsot.

Nagy tömegű víz közelébe ne költözzenek, szerelmesek özönének pillantása fulladt e halmazállapotba, kártékony a napi többszöri tekintésük. Akárcsak az alkoholfogyasztás. Mindig egyedül igyanak, ha éppen muszáj, ezen kivételes esetben azonban ne hallgassanak zenét, aki hangjegy közelébe vetemedik, már csókolta más anyajegyét. Festményekre se lessenek illuminálás közben, olvasni pedig szigorúan tilos, ha mégis szemük magasságába imbolyog A Mester és Margarita, csapják falhoz, amint m betűt látnak.

Gondoljanak arra, milyen megterhelő más ember csupasz bőrfelületére dőlni, főként ha párás. Ki akar magának ilyen bosszúságot? Inkább a fényvédő krém, úgysem sikerül kicselezni a napot, gondosan maszatolják a mellkasukra, közben semmiképpen ne gondoljanak más mellkasára.

Könyörgöm, ne legyenek szerelmesek. Annyi hasznos dolog van a világon. Például a matematika. Egy meg egy. De ne szemléljék túl sokáig az egyest, úgy sose lesz belőle kettő, hiába a plusz kereszt, vagy talán éppen azért van ott, hogy elhiggyék, nincs is kettő. A francba, leégtem. Pedig már bukik a nap. A lényeg, ne legyenek szerelmesek, könyörgöm, annyi szépbe lehet belehalni, ha egyszer megszülettek. Csak már egy se jut eszembe, tó partján lakom.

(Előzmény: Kurt Vonnegut-Használjanak fényvédő krémet!)

Hajadat sehova

Sose azt égették, kit kellett volna. Pörkölődött a sok mihaszna, fényes derekú szűz, álmukba se láttak átkot, hiába jajveszékelték a kakasok, ne azt, nem az a boszorka, ki is hallgatna tollasra, na meg a birkákra, olyan lassan nyitják a pofájukat, kétszer döglik a nap, mire nyögnek. Boszorkát égetni úgyse lehet, aranykám. Ég az, mióta megszülték. Vagy tán azt gondolod, könnyű mesterség ez? Földre zuhan, ki nem akart. Furfangos a Jóisten, nem hímezhetsz pajzsot a szerelméből, folyvást szólingatni kell, nehogy elszunnyadjék. Pöckölheted az orrát, hát mivégre, Édesem, minek huppantam ide, úgyse válaszol, örvendj, ha akad deszka a térded alá, ha van hová dörgölni a bőrödet. Vetem a kártyát hamarost, sok örömöd úgyse ébred benne. Hanem belegondoltál-e, milyen ló homlokába nézni, vágyni arra, ki épphogy lesz, éjszaka avarban heverni, nyikorgó szekrénnyel álmodni, hajadat sehova növeszteni, körmödet vörösre nyalni, tetszeni annak, ki nem gondolkodik neveden, hogy rohadna a sok fa lombostul, ölelheted, boldogok azok mindenképp, lábujjhegyen vetés mellett járni, kérlelni, kísértsen, ki nem akar, újszülött csikót vágyni a holtnak, szót hívni, mi eljárt, patkány fülét dörzsölni telihold hasánál, jót kívánni átkozottaknak, hallgatni, miként sír egy képkeret.

– Ne tessen haragudni, hogy közbeszólok, csak azt akarom tudni, szeret-e a Margit.

Ez a váratlanul bátor mondat Péterfi Mihály szájából kívánkozott elő a nagysfenséges magyar hon lemetszett bordáján, nevezetesen Erdélyben, mit akkor ugyan még nem metszettek le, de annyiaknak kellett, drága Mihály, bár sejtette volna, bizton nem Margitról kérdez. Mihálynak volt hazája, meg nem is, ilyen Erdély, ilyen a szerelem. Még a százszemű Erzsébet se tudhatta, ki vele szemben nyekeregtette a karosszéket, mi vár az ottan élőkre, ha szerelmesek, ha nem. 

Mondhatnánk, mindegy, se Erzsébet, se Mihály nem élt már a szabdaláskor, minek búslakodni, ha most nézhetünk egy deli férfit, ki arra kíváncsi, szereti-e Margit, és nézhetjük Erzsébetet, ki terjedelmes valagával majd szétrepeszti a karosszéket, tán még annyit érdemes tudni felőle, valóban boszorka volt, nem mihaszna, se szép, csak okos, mégse akadt férje, vagy ha mégis, a pap feledte jegyezni.

Erzsébet elfújta a gyertyát az asztalon, mindig ezt csinálta, mielőtt valami fontosat mondott.

– Nem szeret – súgta könyörtelenül.

– Biztos, Réka? – köhintett Mihály, selyemsálját igazgatta, pillantását a falinaptárra dobta, a büdös mindenit, ezt a történetet akkor körmöli le valami jöttment, mikor halott a Margit, halott a boszorka, halott az én, meg a Karcsi, ő a leghamarább, hiába szép a tolla, anyám szeret kakast enni, jó volna gyűszűnyi bor, vagy legalább fölképelhetném a kocsist.

– Biztos – mondta Erzsébet. – A nevem Erzsébet.

– Inkább Réka – vigyorgott Mihály, épp nem bánta, ha hátul is farka nő.

Erzsébet mosolygott, ha Mihály Rékának óhajtja, hívja csak Rékának, úgyse szereti a Margit szegényt, pedig deli és kedves, dőlhetne a sok fa lombostul, hogy a vágyott lányok mind azokat ölelgetik, vagy árnyat, minek még neve sincs.

– Van-e borod, Réka? –  merészelte Mihály.

– Nincs, Péter – sóhajtotta Erzsébet.

– Csúf név a Péter – fintorgott Mihály.

Erzsébet keze remegett, mégis újra gyújtotta a gyertyát. A lángtól megnyugodva kedéllyel simogatta a kartámla végibe faragott oroszlánok fejét, az egyiket bizony meg is markolta, hadd üvöltsön a tenyerében.

Aranykám, tudod, milyen nehéz szélbe pisálni, tyúkot levessé simítani, más könnyét nyelni, sose akartat kívánni, levelet borítékban olvasni, kövér holdnak alá állni, nézni, hova horpad a tető, tűrni, hogy folyvást az szakad, minek szép a színe.

– Ne tessen annyit álmodozni – mondta Mihály. – Tessen elégni.

– Mit mondott, aranykám?

– Tessen elégni.

Erzsébet gondolkodott, tán kettő légyzümmögésnyit.

– Engem sose égettek volna el – dörgölte szemét, Mihály a sebtiben nyakából rántott selyemsálát nyújtotta vigasztalásként, mégse feledjük, eme pillanatban Mihály örült, bár nem oda sütött a nap, ahová szerette volna.

Ahányat égettek, mindnek volt köldöke, egy se merte ringyónak hívni a felhőket, nem csókolták volna vajúdó tehén homlokát, nem nyaltak sarat fejfáról, nem akarták vesztét tintának, nem égettek hajszálat ködben, nem mondtak mesét vércseppnek, ébredj fel, Istenem, legyen kinek égnem.

– Hol a kártya? – kérdezte Mihály.

– A zsebemben – válaszolta Erzsébet.

– Tessen elővenni, és vetni.

– Vessen neked a fene. Mást szeret a Margit.

– Nem fizetek, ha elő nem kotrod, Réka.

Hallgattak, sercegett a gyertya, egy gyertya mindig tudja az illendőt.

– Te Réka – Mihály felállt, zsebbe illesztette a kezét. – Hogyan kell égni?

Erzsébet vont egyet a vállán, minek sírnék, gondolta, épp csepeg a harmat a tulipánokról a tyúkóllal szemben. Szerelmes emberrel nehezebb szót érteni, mint a szekér kerekével.

– Miért hívsz Rékának? – kérdezte Erzsébet.

– A kutya miatt, múlt héten döglött, pedig szerettem.Te mivégre nevezel Péternek?

Erzsébet méretes valagát emelte, gömbölyödtek a faragott oroszlánok, két tenyeréből fáklya emelkedett, Péter, dünnyögte, lángra kapott az asztal, a selymesre csiszolt komód, lángot köhögött a függöny, a karnis, a tengernyi gerenda, Mihály a tyúkólig rohant hirtelen rendülésében, mellének rántotta az egyetlen kakast, az még csípni is felejtett, együtt nézték, lángol a boszorka háza, a büdös mindenit, hány évig kell pöckölni Isten orrát, mire valami jöttment leírja, Mihály szerette Mártát, növeszd a hajad sehova, Erdély, mint a szerelem, úgyse tudhatod, miként kell csókára inget varrni, ha nem ott születtél.

Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowieval

Kevesen tudják, hogy a kilecvenes években Tapolca volt a világ közepe. Amíg Budapestet teleözönlötték a kényszervállalkozók, addig Banksy, vagyis Bán Zoli megrajzolta első krikszkrakszát Rudaiék házfalára, úgy lebaszták, meg sem állt New Yorkig, vagy meddig, mindig mást kamuzik. Itt született Tóth Piroska, vagyis Gisele Bündchen, itt forgatták a Harcosok klubját, bár nem látszik.

Kilencvenhárom nyarán a Malom-tónál hajtott végre kényszerleszállást David Bowie magángépe, így találkozott a híres isten nagymamámmal, Zalai Imréné szabász-varrónővel, aki éppen arra sétált műanyag szatyrával, örökkön jámbor mosolyával. Nézte, mi a fene van. A tavon szekér nagyságú repülő ringatózott, a parton lila zakóban, okkersárga nadrágban, gondviselten cigarettázó férfi ült.  Nagymamámnak tetszett a szabás, az anyagválasztás, talán kicsit buzis viseletnek gondolta, bár nem igazán tudta, mit jelent a buzis. David Bowie mosolygott, gyengéden fújta a nyugati füstöt. Mivel nagymamám, Zalai Imréné nem beszélt angolul, David Bowie pedig nem beszélt magyarul, jól elbeszélgettek. Nagymamám füstölt kolbászt kotort szatyrából, David Bowie elnyomta cigarettáját a kavicsok közt, nájsz, mondta teli szájjal, nagymamám bólogatott. Valahogy előkerült egy pálinkás üveg a szatyorból, az is nájsz volt.

Lovas rendőrök érkeztek, látták, apró repülő ringatózik a tavon, biztos kényszerből, a parton Zalai Imréné pálinkázik David Bowieval, akkor nincs semmi látnivaló, összenéztek, a főnök végre aláírhatná a szerződést a Skodával, nem kellene szénát igazgatni, trágyát tologatni a rendőrőrs udvarán. Bezzeg a pattanásos Tóth Piroskának még Opelből füttyögtek, bár akkoriban máshogy hívták a polgármestert.

Bjutiful horsziz, mondta David Bowie nagymamámnak, ő csak legyintett, nem szerette a lovakat. Zalai Imre anno lóhátról gondolta a lánykérést, rosszul szabott zakóban feszített a magasban, kezében ordító rózsacsokorral, nagymamám rendült igent hebegett, kezét nyújtotta, akkor harapott a ló, talán kockacukrot remélt. Az esküvő azért nem maradt el, nevetett nagymamám, vele nevetett David Bowie, majd sétáltak egyet a tóparton. David Bowie Londonról és New Yorkról mesélt, nagymamám Tapolcáról, felváltva lóbálták a műanyag szatyrot, békákat ijesztgettek, káromkodni tanították egymást. Nagymamám szerint David Bowie negyven nyelven tudott csúnyát mondani, gyorsan megtanította neki az anyád kénköves picsáját, hadd gyarapodjon. Nagymamám is tanult egyet s mást, de soha nem kérkedett vele.

A repülőt végül a pék és a szoláriumos lány tolta be, David Bowie az ablakon kihajolva énekelte a Heroes-t, nagymamám, Zalai Imréné szatyrát melléhez szorítva könnyezett, még integetni is elfelejtett.

A haja a legszebb, aranyhalak úszkálnak benne, álmodozta nagymamám halála előtt néhány hónappal, amikor Tapolca már csak Tapolca volt, nem a világ közepe. 

Annyi világ közepe van, ahányat akarsz, mondta Bán Zoli a húsz éves érettségi találkozón, golyóstollal kétlábú lovat pingált a csuklómra, röhögtünk, mert akadt pálinka, még nagypapám, Zalai Imre főzte David Bowienak, hátha újra leszáll a Malom-tóra. A nagypapám nagyon szerette a nagymamámat, Zalai Imrénét, szabott volna méretére örökkévalóságot, csak folyton remegett a keze, így hímeztem egy falvédőt, sok éjszakán át mosolyogtam, a kék cérna is szép, ha nincs más.

(Szabó Eszter Ágnes: Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowieval, hímzett falvédő, Ludwig Múzeum)

Szakad a fény

A szerelem olyan madár, folyton az ember fejére szarik. Hogy Zoltán bácsi ezt honnan vette, nem tudom, mindenesetre gyakran hangoztatta feleltetés előtt. Megigazította ócska szemüvegét, rántott egyet nájlon öltönyén, úgy tett, mintha az osztálynaplót lapozgatná, persze röhögtünk, elvégre vicces szó a szarik, és mivel szentelt padban ültünk, titkon azért imádkoztunk, Lengyel Tihamér nevét krákogja végül, ő úgyis tud mindent, ha nem tudná a mindent, pofán törölné az apja, akiről egyéb iránt azt pusmogják a városban, nem vér szerinti. Tihamér anyjának haja szőke, az túl szép a hűséghez.

– Lengyel Tihamér – harsogta Zoltán bácsi. 

Csak néha mert más nevet harsogni, mondjuk az enyémet, anyámnak fekete haja volt, az túl nehéz mindenhez. Szelíden sóhajtott Tihamér feltápászkodás közben, tudta, kamasz Jézus ő, aki minden kedden egy csapat hülye helyett tápászkodik fel.

– Gyere, fiam, ne mondjam még egyszer – Zoltán bácsi az asztalra csapott, azon is röhögtünk, pedig szerettük Tihamért, magas volt, mi kicsinyek, mély hangja volt, nekünk hosszú, az anyja hunyt szemmel énekelte a zsoltárokat a vasárnapi misén, mianyánk a térdeplőt nézte.

Tihamér elhadarta Európa hegyeit, ötöst kapott, mi, vihogók,kettest, szemetet rugdaltunk az iskola udvarán, vetkőztek felettünk a felhők, bagóztak a konyhás nénik a tűzfal előtt, Kádár János emelte poharát a plafon felé, egy másik plafon alatt kopottas szőnyegen Tihamér anyja feküdt meztelenül, bámulta a repedést a lámpa mellett, szőke haján hempergett a napfény. Minden délután meglestük, sose húzta el a függönyt rendesen, álltunk vagy hatan a Vadrózsa tizenkilencnél, felváltva térdepeltünk a szuterén ablakához, biztos a madár miatt hever, sutyorogtuk. Komár Géza lefotózta a bátyja masinájával, suttyomban hívta elő a képet, bonbonos dobozba zárva ásta el a patak partján. Lengyelnének csak a hasa látszik, a többi rész valahogy kiégett.

Elnézést, kicsit elkalandoztam, Zoltán bácsiról akartam írni. Kiugrott pap volt, hogy honnan ugrott hová, csak Jézus a megmondhatója, úgy lógott rajta a temérdek nájlon, mint Tóth Árpádon a búbánat, mindig elpanaszolhattam neki, nem kapok új játékot, vagy hogy anyám a Cirminek több tejet önt, mint nekem. Egy délután még azt is bevallottam, emlékszem, az iskola konyhájának ablaka alatt gubbasztottunk, hogy a hegedűm céda, folyton harapdálja az ujjamat, kinevet, azt visítja, sose leszel elég jó, legszívesebben felaprítanám gyufának. Zoltán bácsi hümmögött, a konyhás nénik a Parasztkantátát csörömpölték. Kedvesebb a gitár, mint a hegedű, majd megmondom apádnak, krákogta, hálás voltam, mind befaltam ebédre a cukroslisztes főzeléket.

Szerettem azt a nájlonhúros gitárt, amit apám vett a lengyel piacon Zoltán bácsi közbenjárására, elmaradoztam Lengyelné délutáni kukkolásáról, Viszockijt hallgattam, rágta a szalagot a magnó, ujjaim úgy simultak cirill mondandójához, ahogy Zoltán bácsi Lengyelnéhez, aki miatt ugrott, sajnos csak félig. Mert hogyan is lehetne nevezni azt az elrugaszkodást, melynek végén nem ér le az ember lába. Ezért feküdt annyit Lengyelné a szőnyegen, ezért kapott annyi sallert Tihamér, ezért esett össze egyik vasárnap Zoltán bácsi a konyhában, még szerencse, hogy estére Lengyelné is elszunnyadt. A kórboncnok rázta a fejét, ilyen szépbe ő nem vág, biztos megtorpant a szíve, belekörmölte a sárgás papírba ,szívinfarktus, punktum. 

Egyszerre temették őket, harminc lépésre egymástól. Amíg döngött rájuk a föld, nájlonhúros gitáromon a Nem szeretem-et pengettem, Tihamér apját elvezették köpködés miatt, szitált a pára a lombokról. Most, húsz évvel később, távol a várostól, ahol születtem, összefutottam Komár Gézával a Király utca egyik sarkán, miközben hasast ugrott a Nap az éjszakába.

– Te vagy az? – kérdezte, nyakában lógott bátyja masinája.

– Én vagyok – válaszoltam.

– Mióta élsz itt?

– Nyolc éve.

– Tíz éve halt meg Zoltán bácsi – mondta szomorúan, jobb szeméhez emelte öreg gépét, az unottan kattant.

– Meg Lengyel Tihamér anyja, tudom.

– Láttad a madarat?

– Nem láttam.

– Nem látni, mégis szarik – Géza elhúzta a száját. – Megvan még a gitárod?

– Megvan.

Géza bólintott, vele bólintottak a kandeláberek, megpaskolta a vállamat, és belesétált másnapi árnyékába, masinájában félig kiégett portrémmal.

Hogy miért írom ezt a sok zagyvaságot, nem tudom, talán sokat fekszem a szőnyegen, hasamon gitár, a világ végéig elegendő hat húrral. Amíg összeérnek az egymást nyomorgató véletlenek, abban reménykedem, Zoltán bácsi ugrása nem volt hiábavaló, nekem is nemrég szart fejemre a madár, pedig a fene hívta, és úgyis hiába. Messze a várostól, ahol felnőttem, nézem, miként reped a plafon, legyél boldog, szerelmem, nem kérhetem Istent, hallgassunk együtt Viszockijt.

Legyen vörös

Pedig figyelmeztettek, semmiképpen ne kezdjek viszonyt Kocsisné Etelkával. Mindenki fejet csóvált az irodában, amint szóba hoztam, na nem direkten, mintegy mellesleg, hogy milyen szépen lesült, vagy jól áll neki a vasalt haj. Az a sok rosszalló pillantás, nyegle szájhúzás, szánakozó fejingatás bizony rosszul esett.

Miért ne udvarolhatnék Etelkának, merengtem cigarettát sodorva a kornyadó muskátlik között, miközben kollégáim a Király utcában ebédeltek, szóval sokat álltam az iroda erkélyén, és sokat vágyakoztam. Egyik nap Vali néni, nyugdíjas takarítónő – korábban filozófia tanár – lépett mellém, meglóbálta vödrét, mély levegőt vett, rohadj meg, Etelka, sziszegte a muskátlinak, a koszos felmosóvizet vadonatúj cipőmre lottyantotta, majd sírva indult a porszívóért.

Mezítláb buszoztam hazafelé, lábbelimet a talpbetéten pattogó ebihalakkal együtt egy kuka tetején hagytam, zokniban sétáltam végig Nagy Lajos királyon, boldogan kerülgettem az üvegszilánkokat. 

Jaj, Etelka, nyögtem albérletemben a rózsás tapétának, bassza meg mindenki, aki százhúsz per hó kiad egy huszonnyolc négyzetméteres lukat ilyen fallal, és ha nem lesz enyém az a negyvenegynéhány éves, elvált, állandóan csücsörítő, haját vasalgató, kamaszfiát minden jóra nyomorító dög, megölöm magam. Nem voltam szerelmes, de zörgött Etelkában az idegen zaj, hiába hagyták el többször, mint én a lakáskulcsomat. 

Tapétába nyögésem másnapján ebédre hívott nagyanyám. Azért költöztem Zuglóba, hogy megvédjem a törököktől, akik újra elfoglalták hazánkat, és rendszerint az ablaka alatt masíroztak félholdas pólóban. Nincs kegyelem, mondta nagyapám hangján, megsimogatta a fejemet, tudtam, új gyógyszert kapott, ettem húslevest, aztán néztük a kikapcsolt rádiót.

Mi tagadás, nem bírtam tovább, este felhívtam Etelkát, elvégre titkárnő. Bocsánatot kértem a késői zavarásért, rekedten érdeklődtem hogyléte felől, kellene Vásárhelyi Lajos elérhetősége, nagyon fontos, ezt is mondtam, azt válaszolta, várta a hangomat, és remeg a vére, ha rám gondol. Zavaromban a rózsák közé dobtam a telefont.

Fél óra múlva az ajtóm előtt állt csücsörítve, szög hajából vörös pára szállt, mintegy mellesleg csúszott a ruhája a lábtörlőig, imádom a Quimbyt, cincogta, pedig egyébként mély hangja volt, mint Karády Katalinnak. Éjfélkor már egyedül feküdtem az ágyon, két ujjam a számhoz emeltem, mintha cigarettáznék, megvoltál, Etelka, hörögtem a plafonon hintázó lámpának. Akkor rúgta szét a szekrényajtót Kiss Tibi, mekkora fasz vagy, röhögte, röhögtem én is, utoljára.

Másnap Etelka teleszórta verseivel a céges fiókomat, vakargattam a fülem, de szépek, válaszoltam, biztos nem volt a felmenői között költő, de parfümjének illata még nyalta az orromat.

Két héttel később egy képet találtam az íróasztalomon, polaroid géppel a lábfejére kacsintott, majd a combját küldte két cégkivonat közé ékelve. Március harmadikán, szerdán, rúzzsal a laptopom fedelére maszatolta, legyen vörös.

Egyik pénteken remegő kézzel sodortam cigarettát a szomjas muskátlikra dőlve, Etelka kilépett mellém az erkélyre, fél óra múlva ebéd, mondta. Bólogattam.

Egy Király utcai bisztróban, majonézes saláta fölé hajolva búgta, nála jobban nem főz senki, és csak a fia boldogsága érdekli. Tudja, nekem fontos a függetlenség, ő is szabad, mint a nyár, oltárt akkor lásson újra, mikor a háta közepét. Este Quimby koncertre vittem, háta közepéig omlott a ruhája, üzeneteket írogatott a fiának, közben Kiss Tibi hörögte, a hajnal alja vörös.

Fél évvel, két koncerttel, ezerötszáz félholdas pólóban masírozó törökkel később tíz kiló pluszt mutatott a mérleg. Etelka tényleg jól főzött, kamaszfia mellett ülve illedelmesen elfogyasztottam azt is, amit egy násznépnek kellett volna, jámbor megértéssel olvastam a verseit, két cigarettát sodortam az iroda erkélyén, néha hittem, boldog vagyok, pedig szorított a nadrág, kollégáim magukban csóválták fejüket, de legalább halványultak a rózsák a tapétán. Aznap tűntek el, mikor Etelka közölte, fiával együtt hozzám költözik. A postaládámra, gondosan a nevem alá ragasztotta, Kocsis Józsefné.

Hímzett terítőt, varrt párnát, porszívózott, istennő illatú füstölőt gyújtott esténként, Isten vagy, súgta, masszírozta a talpamat, a fiával néha összenéztünk, magamat láttam, amint elképzelem, láthatatlan vagyok.

Szeptember tizennegyedikén, az irodai ebédszünetben megkértem Vali nénit, locsolja már meg a muskátlikat, hívtam egy taxit, a reptérre, mondtam a sofőrnek fulladozva, a rádióból ordította Tibi, ez már a vég. Gyaur nagyanyámat a Gondviselésre bízva jegyet vettem Párizsba, és bár igencsak rossz állapotban voltam, arra azért nem számítottam, hogy a kávémat sem tudom elfogyasztani. 

Tudniillik poloska lett belőlem. Éppen az ezerötszáz forintos lattéért nyúltam, egyszercsak megnőtt a pohár, gubbasztottam a peremén, segítség, sípoltam, ennek a fele sem tréfa. Aztán zuhantam kicsit, billegtem az asztalon, és örültem, hogy büdös vagyok. Valami meleget éreztem, kegyetlen ringatást, bizony Isten zsebre vágtak, el is ájultam. Az ágyamban tértem magamhoz, szerencsére ember vagyok, gondoltam, fejem alatt hímezte magát a párna, Etelka a homlokomat törölgette vizes kendővel, hová akartál szökni, bogárkám, kérdezte, fia a kikapcsolt tévét nézte, néha rándult a válla. Nagyanyámnak vettem a jegyet, rossz ötlet volt, sóhajtottam. Etelka megértően bólintott.

Két héttel később az egyik ebédszünetben Vali nénitől tudtam meg, hogy veje, bizonyos Bertalan, két éve tengeti faforgácsos mindennapjait tengerimalacként, hogy Kocsis József a Fővárosi Állat – és Növénykert egyik terráriumában bámulja az üveget belülről, hogy volt kollégámra, Bárdos Dánielre lehet fogadni a lovin, de ő legalább boldog.

Kibontottam az egy éve akták között porosodó konyakot, főnököm ajándékát, lábamat az asztalra vágtam cipőstül, és kollégáim szeme láttára megittam az egészet. Még csak nem is csodálkoztak. Aztán nagyanyámhoz ténferegtem, panaszkodtam, milyen nő Kocsisné Etelka. Kontyba bilincselt haját kiszabadította, bekapcsolta a rádiót , megrázta a fejét,  és nevetni kezdett. Talán túl erős az új gyógyszer, merengtem bódultan a konyaktól, de olyan szépen táncolt a konyhában, elfelejtettem tárcsázni az orvosát, csak integettem a törököknek az ablakból, merre van az M3-as.

Éjfél körül értem haza, Etelka a fia ölében ülve sziszegett, karmát mutatta, fehér bundáján fekete foltok hömpölyögtek, a gyerek örült, végre van macskája, én is örültem, talán nincs nősülés. Bár figyelmeztettek, semmiképpen ne kezdjek viszonyt Kocsisné Etelkával, nem bánom, hogy így alakult. Ő se bánja, éjszakánként kiengedjük a gyerekkel, hadd vadásszon, talán már nagyanyámra se neheztel, mostanában nem hugyozik a lábtörlőjére.

Csak jó lenne Karády helyett Quimbyt hallgatni, miközben a muter haja vörösbe borul.

És talán kicsit fáj a szívem, hogy Etelka anno poloskává változtatott, nem csődörré.

Klára

Az anyja úristenit. Senki nem hallgatta annyit, mint én. Pedig jó gyerek voltam, bármikor tudtam mosolyogva bandzsítani, kiolvastam a Jókaikat, Gárdonyikat, ittam tejet, még a cipésznek is előre köszöntem, csak kétszer loptam játékot, nem kértem fagylaltot télen. Matematika iránti csüggedtségemtől eltekintve becsületesen tanultam. Ma is tudom, mi Ausztria fővárosa. De azért az anyám úristenit. Még most is hallgatom, pedig Klára majdnem nyolcvan.

Combközepéig értem, mikor megállította a Mártírok útja összes autóját, a négyes villamost, nem mintha akarta volna, a tejboltig mentünk, oda még egy zebra se kellett. Előző nap lila szoknyát varrt magának, szépen lengett a szélben, örültem, hogy beletörölhetem az orromat. Áhitattal fékeztek a Ladák, Trabantok, minden sebtiben letekert ablakból lógott egy férfi, húsz és hatvan közöttiek, integettek, akárcsak a villamosvezető. Kaptam Túró Rudit, anyám nem vette észre az áhitatot, folyton a felfőket nézte, télen a földet.

Amikor nyaranta Balatonboglárra kezdtünk járni a legyektől hemzsegő üdülőbe, a legalsó bordájáig értem, mint a haja, ahány apát összegyűjthetett volna nekem a parton, sose lesz annyi ujjam, akkor se figyelt, pedig nem tudta, hol a férje. Strandra azért mentünk, sok kéket lásson, én meg elfáradjak.

Nyolcvanhétben a válláig értem, a szomszéd fodrász miatt a haja is, az iskolai jelmezbálon úszódresszes tündérnek öltöztem, Babitsot olvasott a sarokban, a sarokra merőlegesen sorban álltak a tanárok, Józsi bácsi, történelem, Feri bácsi, matematika, Tamás bácsi, fizika, Gyula bácsi, orosz. Anyám föl se tekintett, Mihály messzebb volt, mint apám, de ő legalább írt.

Kilencvenre a sok úristen majd kidőlt a szekrényből, egyszerre tatarozták a házakat a Bajvívóban, anyám miatt az ötös állványán bámészkodott az összes munkás, nekem varrt szoknyát a nappaliban, nyitott erkélyajtónál. Addigra előkerült apám Pomázon, vasárnaponként elhéveztem hozzá, zsebemben anyám tekintetével, esőben is fagylaltoztunk.

Kilencvenegyben szívesen kifestettem volna magam, már a füléig értem, neszeszerében Élet és Irodalomból tépett Csoórit találtam, mellette fekete szemceruzát, utoljára akkor hegyezte ki, mikor születtem. Kétezerhéttől nem varrt, kérdezte nincs-e hegyezőm, vettem neki rúzst, piros felhőket rajzolt a tükörre, két farmerja van, hétfőtől csütörtökig kék, péntektől vasárnapig fehér.

Még ma sem lehetek olyan magas, mint ő, pedig apám halálának napján mérföldek tűntek el belőle, haja a füléig göndöröl, a minap a Lukácsban utána füttyentett két ötvenes, nem hallotta, sóhajtva gondolt Radnótira, aki talán épp ott van, ahol Németh Imre, meg a sok úristene, amit lapátolhatnék az idők végezetéig.

Cipő

Szakadjon rám a kisjézus a mennyből, ha nem igazi, óbégatta könnyes szemmel Farkas bá a sarkon, kezében egy pár fehér Niko sportcipővel, ráadásul negyvennégyessel, ami szerinte az én negyvenhármas lábamra pont passzent zoknival, meg ugye a korombeli férfiak lábfeje folyton dagad a nyárban, hát ne legyek szívtelen, négyezerötszáz, aztán szaladhatok sörért az éjjelnappaliba, úgyis tudja, oda tartok. Törölgettem a homlokomat, nézelődtem, nem érkezik-e valamely irányból legalább egy tinédzser szellő, az öreg tovább könnyezett a tikkasztó napsütésben, fekete öltönyén elmúlt vacsorák foltjai ásítoztak, januári pörköltszaft, márciusi mustárcsepp, májusi gulyásleves. 

Elhaladt mellettünk Második Emeleti Eszter, nálam harminccal fiatalabb, Farkas bánál százzal, akkor már én is könnyeztem, zsebkendőt kotortam elő nadrágzsebemből, dörzsöltem magam, ahol tudtam, csókolom, hebegtem, még egy szellő is visszaköszönt volna, de a lány talán nem hallotta, mindegy is, negyven fok volt.

Négyezer, barátom, négyezer, Farkas bá közelebb lépett, a két cipőt talppal a mellkasomba tolta, sötét szeme horgonyokat dobált a pupillámba, sejtettem, minden hiábavaló, apám megmondtamfiamjai, anyám miatyánkjai, ha a Szent Jobbot lóbálnám is a szatyromban, akkor se szabadulhatnék, száraz torokkal hörögtem, háromezer, közben próbáltam kihúzni magam, amennyire büszkeségem engedte. Reccsent a gerincem, meg Farkas bá térde, ahogy az aszfaltra vetette magát, gubbasztott előttem, mintha hívő lenne, vagy gimnazista, én meg szent lennék, vagy az a strici, aki húsz éve voltam. 

Háromezerötszáz, zokogta, íróasztalomon kifizetetlen számlák, elképzeltem, ahogy negyvennégyes Niko sportcipővel a lábamon széttépem az összeset, majd két üveg sör után – amit az éjjelnappaliból szerzek dupla áron, de legalább közel van, és soha nem köszön az eladó, Szintén Eszter – mosolyogva végigdőlök a díványon, megsimogatom a macskámat.

Nincs macskád, hörögte Farkas bá térden állva, a cipőket az olvadó aszfaltba ejtette, két tenyerét úgy emelte, mintha a mennyből pottyanó kisjézust akarná elkapni, kurva anyád, gondoltam, kitéptem zsebemből minden vagyonomat, egy ötezrest, az ujjai közé döftem. Nem kell a cipő, ordította a hátam a még mindig térdeplő Farkas bának, tudtam, mosolyog, akkor is mosolygott, mikor megvettem tőle a bégető órát, dúdoló hátmasszírozót, japán turmixgépet, kaspót, amiről kiderült, urna, Kossuth Lajos levelét fiának, Tihamérnak, Radnóti bori bakancsának sárga fűzőjét, nagymagyarország térképet óceánokkal, szerencseköpő fa madarat, Mata Hari hajtincsét.

Adj egy sört ingyen, Eszter, a pultra könyököltem, mögöttem idős hölgy maszkban, a joghurtját dédelgette, adj egy sört, vagy megcsókollak, a lány sóhajtott, megrázta a fejét, tinédzser szellő rohant a szájából egyenesen a homlokomnak, köszönöm, mondtam, fél óra múlva széttéptem a kifizetetlen csekkeket, haszontalan dolog az ilyesmi, de nem fáj jobban, mint a naplemente.

Farkas bá este fél kilenckor csengetett be egy üveg borral, a cipőt a díványra tette, a te kurva anyád, sóhajtotta, miközben töltött, éjfélkor mintegy mellékesen említette, tudja, cigány vagyok én is, az ilyesmire nem lehet mit mondani, mosolyogtam, ahogy dédanyám a piacon, miközben dédapám a fronton volt.

Foci

Nem baj, ha nem tudsz focizni, fiam, mondta apám, fogával letépte az utolsó fityegő húsdarabot a csirkecombról, és mivel anyám éppen nem figyelt, a kockás abroszba törölte a száját. Folyton azt hajtogatta, nem baj, míg szívinfarktust nem kapott, utána minden baj volt, hallgatta anyám eleget. 

A Maradonának se könnyű, böffentette, címeres nyelű villával félig főtt krumplit löködtem a tányéron, és csak arra tudtam gondolni, ahogy Fehér Sára a dekázgató Fekete Tamást méregeti az iskolaudvaron. Tamás mellé oldalogtam, kigomboltam az ingem, Sára továbbra se nézett rám, pedig huhogtam is, ez aztán fasza, lelkendeztem, végül kézen fogva elindultak a szertár felé, nekem ott maradt a pattogó labda, meg egy csálé árnyék a betonon. 

Este a kertben gyakoroltam a húgom lufijával, a szomszéd macskája a kerítésről figyelt, váratlanul a lufira vetette lomha testét, nem baj, mondta apám, még szerencse, hogy másnap beleszerettem Kovács Lilibe, olyan szépen szavalt a versmondó versenyen, Elka néni is tapsolt, pedig ő mindig feketében járt. Mellettem Sára hervadozott a padon lila arccal, megpofozott anyám, suttogta, nem baj, gondoltam, és ámulva néztem Lili csipkés zokniját. Két hétig memorizáltam A walesi bárdokat, végül falhoz vágtam Aranyt, ükapám a parkettára zuhant, kapkodott a rangjelzései után, szídta az osztrákokat. 

Nem baj, nehéz a János, nekem se ment, mondta apám, az ablakhoz sétált, az üres sörös dobozzal megcélozta a szomszéd macskáját, és csak arra tudtam gondolni, eláll a fülem, mint ükapámnak, sose vihetem Kovács Lilit a szertárba, bár felpofozná az anyja az összes szép lányt a földön, miattam. 

Még szerencse, hogy ősz lett, a húgom zenét akart, anyám sóhajtozva törölgette a nappaliban ténfergő Bösendorfert, egyetlen valamire való örökségét, és elhívta Bogdán Aranka zongoraművészt teázni, akinek olyan bőre volt, még Arany János is kikelne a sírjából, ha lenne szebb szó a fehérnél. Egyformán tehetségtelenek voltunk, a húgom meg én, Aranka három hónap múlva elengedte a kezünket, fekete, fehér, súgta csukott szemmel, anyám a húsleves leheletét maszatolta homlokán a konyhában. 

Nem baj, ha nem tudnak zongorázni, mondta apám anyámnak a kerítés előtt, közben érkezett a kukásautó, vitte a csirkecsontokat, az üres sörös dobozokat, a szomszéd macskáját, még szerencse, hogy nyár lett. Gőzölgött a Balaton, eláll a füled, vihogta a fehér ruhás lány a stégen, a kedvéért lettem költő, amire apám azt mondta, baj, de anyámnak mondta, akkor már Bécsben voltam, fekete hajú osztrák lány ölében hevertem, ne szülj rabot, te szűz, suttogtam részegen, és ahogy kifújta a cigarettafüstöt, valamiért csak arra tudtam gondolni, bár tudnék focizni.

Márki

Aznap, mikor a Márki hintót küldetett értem, Indonéziában kivégezték a hadvezért, aki minden elfelejtett imát tudott. Floridában ömlött a hó, reptükben fagytak meg a delfinek, rajzolt angyalok dideregtek cérnára akasztva, ingyen adták a benzint. Franciaország kommunista elnököt választott, biztos mindenki unatkozott, Észak-Koreában végre sikerült eltemetni Kim Dzsongun dublőrét, Magyarországon Nagy Tyereskova Kriszta agyagnyelvet gyömöszölhetett az erősen felújítandó Lánchíd oroszlánjainak üres pofájába, miniszterelnöki engedéllyel.

Úgy látnám, írtam a Márkinak, és biztos voltam benne, nem válaszol. Egyetlen galamb sem ért rá aznap, végül egy viharvert egér vállalta a levél kézbesítését. Elálmodási szerződést íratott alá velem, a hátát is meg kellett vakargatnom.

A Márkit könnyes szemű lány szülte egy hajlott hátú fiúnak. A nagyanyja tanította járni, fordítva lélegezni, sokat mesélt neki a tejről, és csak egyszer átkozta meg, azt is véletlenül. Első szerelme boszorkány volt, a második szintén, a harmadik egy boltos lánya, de ebben nem vagyok biztos.

Mielőtt hintót küldetett értem, azt álmodtam, meztelenül fekszem a földön, ő lila palástban áll fölöttem, és csak néz. Úgy néz, mintha nem lennék, vagy úgy, mintha már látott volna valahol. Másnap reggel fél órát ültem az üres kádban, csodálkoztam, milyen kedvesen csöpög a csap. Halk csöngetést hallottam, kimásztam a kádból, ajtót nyitottam. Kicsi rabszolganők dideregtek a gangon, koccant a foguk, gyöngyök rohangáltak a talpuk alatt. Meztelenek voltak, akárcsak én. Remegni kezdett a lábam, mint valamikor régen, balett órák előtt.

A hintó ezüstszürke volt, négy türelmetlen ló húzta, mire a Jászai Mari térhez értünk, beesteledett. A lányok levágták a hajamat, meséket rajzoltak a hátamra, néha megcsókoltak. "Minék irtál lévélet, minék irtál lévélet" – énekelték több szólamban, közben az arcomat csipkedték. Egyikük szeme, mint a Márkié, nyakában lógott az egér feje, végigkarmolta a nyakamat, a bőröm alá sziszegett egy átkot, tudtam, legalább kétszáz éve hatástalan, hála a szerzetesnek, aki rosszkor mondta, ámen. Valahol a Nyugati Pályaudvar és az Oktogon között kilöktek a hintóból, kezemben négy kockacukorral, amit szerettem volna a lovaknak adni, de a hintó olyan gyorsan tűnt el, mint stoppoló kamasz sziluettje augusztus harmadikán.

Talán tíz percet álldogáltam meztelenül a Teréz körúton, a Művész moziból kiszaladt apai nagyanyám lila kendővel a fején, megölelt, azt mondta, nagyon szeret, de épp a "Rakparton"-t vetítik, és Marlon Brando nem vesz levegőt egyszer sem. Nem értettem, miért mondja ezt, mindenki tudja, Marlon Brando soha nem vett levegőt. Odaadtam neki a kockacukrokat, megcsókoltam a kezét, abban a pillanatban üres sörösdobozzá változott, a szél vihogva görgette az asztfalton.

A Márki motorral érkezett, végigmért, sóhajtott egy közepesen nehezet. Megkérdezte, miért írtam neki. Hazudtam valami közepesen hihetőt és megcsókoltam. Péntek éjszaka íze volt a nyálának. Felültem mögé bukósisak nélkül, lassan vezetett, ezért csak két óra múlva értünk a dublini házához. Azt mondta, olyan a szemem, mint annak a lánynak, akire egyszer vágyott. Tudom, mondtam, pedig nem tudtam.

A házát nádkerítés őrizte, udvarán keresztül folyt a Liffey folyó. A Liffey boldog víz, nem halhat belé se hajó, se ember, még madár sem, nem őriz kincseket és szakadt lufikat. Csak halakat szül, néha leköpi a turistákat.

A Márki nehezen találta a kulcsát, a szeméremdombomat nézte. Nappalijában farsangi bált tartottak a ruhái, fölvették egymást és visítoztak. A fekete nadrágok a vasalót rugdalták röhögve, a fehér ingek villanykörtéket ölelgettek, lyukakat égettek magukba. A Márki szégyenkezve suttogta, sajnálja ezt a kínos rendetlenséget, aludni küldte a ruhákat, elpakolt néhány üres csészét a dohányzó asztalról. Meghallgattuk a kedvenc dalát, néha elmosolyodott, mesélt a szerelmeiről, arról, hogy sose lesz boldog, pipát csúsztatott a számba, sós levegőt fújt a fülembe. Amikor a folyó kettétépte a bejárati ajtót, széttártam a combomat. Lenyaltam egy csillagot a mellkasáról, kiolvastam minden könyvét, hagytam, hadd roppantsa össze a bordáimat. Richard Avedon lefotózta, ahogy elélvezek, a képet elküldte a Life-nak, de a főszerkesztő haldokló amerikai katonát választott helyettem.

Hajnalban a padlására osontam, bedugtam a nyelvemet a lyukakba a falon, aztán leszaladtam a földszintre, megszagoltam a szakállát. Nem tudott figyelni rám, egy üres monitort bámult, körmömmel a jobb tenyerembe véstem a profilját, és az első emeleti bálteremben táncoltam azokkal az immár áttetsző lányokkal, akiket szeretett.

Fél négykor aludt el, karját a feje alá csúsztatva, nem ébredt fel a bokám reccsenésére sem. Kiléptem a bejárati ajtón, eltűnt a Liffey, egy gangon álltam, valahol Budapesten. Nincs is háza Dublinban, gondoltam. És nem is válaszolt.

Lenéztem, az egér a bokámnál ült, apró mancsában tartotta apró fejét, elnézést kért a szerződés miatt. Azt mondta, ne írogassak levelet idegeneknek, és ne lépjek a lépcsőházba meztelenül. Még kacsintott is egyet.

Dráma

Karma szkander

Majd beléd bújok egyik éjszaka. Átúszom a gyomrodon, belesikítok a tüdődbe, kicsit ringatózom a nyelveden, kicsusszanok a szádon. Mint egy sóhaj. Összegömbölyödve az ágyékodra fekszem, mesét mondok a combodnak, bal combodnak a napról, jobb combodnak az esőről, és ha végre megrándul a térded, kicsókolom a homlokodon az álmaidat.

Csúsznak a hajnali háztetők, óvatosan kell haladni, egyetlen álmot sem ejthetek le, veszélyesen törnek, mint az idő. Álom- és időszilánkokba lépni túl kockázatos, halandóvá lesz a halhatatlan, a lélek megvakul, félelmében a járdák repedéseibe bújik.

Egyszer már meghalt a Föld. Nem a bűnök pusztították el, csak egy rekedt sóhaj, megolvasztotta a belső magot, a Föld kettérepedt és a szíve kicsöpögött a világűrbe, csipp, csöpp, megitták a csillagok.

Homályosan emlékszem, akkor még kicsi voltam, sokkal kisebb, mint most. Talán akkora, mint egy macska, de lehet, csak akkora, mint az öngyújtód.

Emlékszem a kedvenc bolygómra, közel volt, olcsó szakaszjegy kellett, ott lebegett a tó, lila és sárga betűk úsztak benne. Onnan üzentem Istennek, lemerültem a betűkért, és kiraktam a partra minden nap ugyanazt. Köszönöm.

Akkor hálás voltam, pedig még nem volt mit megköszönnöm.

Amióta nagyobb vagyok, mint egy macska, vagy az öngyújtód, nehezebb a hála, az újraálmodott Föld szíve vasból, nikkelből van, sóhajálló és hideg. Mindent kibír, az unott böffentéstől a gyermeküket gyászoló anyák sós leheletéig. Megkeményítette Isten, nem érdemes arcra borulva imádkozni, jobb, ha felmászol egy fára, és odakiabálsz a felhőknek.

Kellenek az álmaid, azokban biztosan találok régi, kedves betűket, lilát is, sárgát is, majd egyszer a csúszós hajnali háztetőkön, távol a kemény szívtől kirakom azt a szót, mert elkerülni nem tudtalak, és mert nem tehetek mást, minthogy sóhajtva megköszönlek.

Vízbe fúló

hajnalok világítsák homlokod és sárba omló templomokban imádkozzon érted az éjszaka,

csodáld idegen arcodat ököllel szétvert tükrökben, és rég halott önmagadat szórd szét kiszáradt folyók felett.