Magamról

2020. december 21., hétfő

És a nők

Nőt ide nem lehet. Ennyi áll az apróhirdetésben. Meg hogy Szondi utca akárhány, éppen elég négyzetméter. Nézem, mennyi forint havonta. Egy telefont megér.

Nevem Pista, ezt csak úgy ide biggyesztem, az illendőség végett. Hogy tudják, én írom ezt itt, Pista. Anyukám szólít így, meg keresztanyám, meg a régi szomszédok, meg a földrajzot oktató Bálint bácsi, ő már meghalt. 

Sokszor ülök asztalnál, előttem rengeteg papír, bélyeg, bélyegző, biztosan kitalálták, egy postán dolgozom a nyolcadik kerületben. A Szondi hatodik kerület, igencsak megfelelne az a lakás, bár nőt oda nem lehet. Mondjuk nincs is nő. Úgy értem, nekem nincs olyanom, de tudom, más férfinak van. Azt is tudom, más férfinak mása is van, ami nekem nincs, kár erre gondolni, még a végén elvétem a bélyeget.

Tárcsázom a megadott számot, a telefon hiába csörög, fájdul a fülem. Erzsike kérdi, kit hívok, majd jövő héten valamelyik ebédszünetben elmesélem, albérletet keresek, most úgy teszek, mintha nem hallanám, várom, hogy sértődötten odébb csoszogjon. Radír bácsi is megjegyzést tesz gondterhelt képemre, minden áldott délután ugyanannyi levéllel tér vissza a hivatalba, amennyivel hajnalban indult, mégse rúgják ki. 

Zárás előtt, pontban hat órakor még egyszer tárcsázok, csörög a vonal a világ végébe. Szilvike átöltözött, dombságokat irigyítő idomaira lila bársonyt rántott, új udvarlója taxisofőr, neve Ferenc. Radír bácsi füttyent egy embereset, ő az egyetlen a hivatalban, aki tud ilyesmit.

Mikor kilépek a kapun, már látom is Ferencet. Pont olyan, mint János, Tamás, Péter, vagy Géza, csak nincs a kezében virágcsokor. Sárga autónak dől lazán. Irigyem a laza dőlését. Egyszer én is próbáltam az Uránia mozi falánál, a várt lány nem jött, helyette koszos kölyökmacska nyeklett a cipőmre, azt kellet istápolni hetekig, mire keresztanyám végre megszánt mindkettőnket.

Tudniillik a keresztanyámnál lakom, a cselédszobában. Két éve, mióta a vonatra ugrottam hirtelen. Elé nem akartam. Aki Pakson született, biztosan megért. 

Csakhogy nyűgös már az a budai tíz négyzetméter, hová létem kényszerült, az apróhirdetésben harminckettővel kecsegtetnek, keresztanyámmal se kellene römizni reggel hat órakor, és nem ugrálna éjszakánként tarkómon a szánalomból ballonkabát alá gyömöszölt kandúr. Olyan pofátlanná kupálódott másfél év alatt, előző hat életében talán politikus lehetett, vagy portás.

Éppen a Nagykörúton bandukolok, korgó gyomromat pereccel győzködöm, váratlan ötlettől vezérelve jobbra kanyarodom a Szondi utcánál. Tudom a házszámot, benne volt a hirdetésben.

Toporgok a kapu előtt, csak felejtsem Szilvikét, valamely tűsarkús lába talán már a taxiórán, egyszerre tolom az összes gombot alkarral, egyszerre kérdezi a recsegés, ki az, mit akar. Cipőfűzőmmel paradicsomnyi macska játszik, perecem maradékát ejtem elé, na, te se kellettél anyádnak, de legalább budapesti vagy.

– Pista vagyok Paksról, akarom a kislakást – kiáltom a recsegésbe, a kölyök teli pofával röhög, de legalább fekete, szerencsét hoz, amíg nem rohan.

Kattan a zár, megszántak, a kapunak dőlök, vaskos, mint a köd, tárulása közben a MÁV szignálját nyögi. 

Kérdezném a macskát, merre menjek, kínlódik a pereccel, fuldokolva szalad a postaládák előtt, jobbra iramodik a liftnél, az udvarra vezet. Cédrus tornázik a gangok alatt, a kölyök tövébe hányja a sót, pedig a perecben csak az a jó .

– Mit keres itt cédrus, ugye arra gondol? – az udvar sarkában feketébe öltözött nő áll, mellette ásító ajtó.

– A hirdetés miatt jöttem ­– krákogom.

– Én adtam fel – mondja a nő. – Szuterén.

Lesek a macska felé, éppen hányásában fetreng, fene tudja, mi a szuterén, Pakson ilyet nem hallani.

–  Meg lehet szokni a cipőkopogást, a parkoló autók kerekének sikítását. Mindent meg lehet szokni.

Hajlott háttal indulok felé, ám hirtelen torpannom kell. Már csak három lépésre áll.

– De szomorú tetszik lenni – döbbenem.

– Az élet nem habostorta – leheli.

– Tényleg ennyi a havi bérlet? – rántom zsebemből az újságból tépett fecnit, tenyerembe simítva úgy nyújtom felé, mint mignont porcelán tányéron. 

Bólint, fülcimpáját babrálja.

– Nőt miért nem lehet? – kérdezem a lehető legilledelmesebben.

– Így is túl sok itt a nő – biggyeszti a szemöldökét.

Zavaromat félszeg mosollyá idomítom, kezemet zsebre dugva nézem a lábtörlőt. A macska körmét köszörüli a cédruson, a fa nevetni látszik, koronája a gangok korlátját lökdösi.

– Szeretném, ha leírná, kedves hölgyem, hogy én állok itt, Pista, egy hatodik kerületi udvaron, mögöttem cédrus, tövében hányott bundájú kölyökmacska, szemben velem maga, olyan bús, akár egy konzerv.

– Ha kívánja, majd leírom – hátat fordít, belép az ajtón.

Az előszobában rozzant fogas, rajta fekete kalap, jobbra apró konyha, csöpög a csap a mosogatóba, a tenyérnyi pulton szőke lány ül görnyedten, kezét ökölbe szorítva, hálóingben. Mondanám, hogy szépjónapot, de haja takarja az arcát.

Balra csukott ajtó, mögötte talán klozet, félve nyúlok a kilincsért, lábam között passzírozza magát a macska, fut, mint a vasárnap. 

– Jöjjön csak – szól a nő. – Ez a nappali. Egyszemélyes ágy, íróasztal, szék, a ruháit abba a komódba teheti. Amit megtekinteni kívánt, az a fürdőszoba. Zuhany és toálet egyben.

Belépek a szobába, az ágyon három lány ül egymás mellett ökölbe szorított kézzel, kettő anyaszülten, a harmadik bársony kabátban, arcuk kifejezéstelen, és talán kissé elmosódott. 

A macska az íróasztal alól sziszeg, aztán hörögni kezd, hátát domborítja. A nő mellém lép, a vállamra teszi a kezét.

– Nem kell aggódnia, csak múzsák. A szőkét egy festő felejtette itt, az ágyon ülőket egy író. Komoly művészek nyomorogtak ám ebben a szuterénben.

– Sajnálom, hölgyem – nyögöm. – Azt hiszem, ez a lakás nem megfelelő a számomra.

A lányok hirtelen sírni kezdenek, hangjuk, mint egy hiába csörgő telefon, marja a dobhártyámat.

– Hogy lehet ilyen kegyetlen? – háborodik a nő. – Napközben úgyis dolgozik, éjszakára beterelheti őket a fürdőszobába.

Kapkodom a levegőt, nézem a sírók homályos arcát, meg a kölyköt, ahogy dühödten a szék lábát fejeli. Hátat fordítok, szaladok az udvarra, a cédrus törzsének tántorodom, mögöttem iszkol a macska, hallom, ahogy zizeg a bundája. 

Az udvar másik végében szomorú arcú öregasszony áll, mellette ásító ajtó.

– Maga keres albérletet, ugye? – kérdi rekedten. – Erre jöjjön.

Félve tekintek hátra, csak falat látok.

– Erre, erre – integet az aszzony. – Harminc éve próbálom kiadni, ne legyen kegyetlen.

– Erre, erre – integet egy lány az első emeleti gangról. – Hozhatja a macskáját.

– Második emelet – kiabál valahonnan egy asszony. – Harminckét négyzetméter.

A macskát bőrénél fogva emelem, úgy rohanok vele, mintha loptam volna, egészen a körúti pékségig. Éppen zárnak, az eladó lány rángatja a redőnyt, hangosan káromkodik.

– Adjon egy perecet – lihegem. 

– Zárok – vicsorogja.

– A macskának kell – magasba emelem a jobb kezem.

Végigmér, összevonja a szemöldökét.

– Már megint kezdi? – kérdezi.

– Szeretném, ha leírná, kedves hölgyem, hogy én állok itt, Pista, egy hatodik kerületi pékség bejáratában, szemben velem maga, kezemben kölyökmacska, és soha többé nem megyek be dolgozni a postára.

Az eladó lány elmosolyodik, engedi a redőnyt az ég felé szállni, és homályos szemmel megérinti a vállamat.

– Menj haza, Pista – mondja halkan.

Leülök a pékség küszöbére, a repülő vas, akár egy tangóharmónika, a MÁV szignálját nyögi, ha gyalog megyek, este tízkor már a konyhában ülhetek, ölemben a kandúrral, nézhetem a falra celluxozott Csontváryt, hallgathatom a nagyszobából ordító televíziót, keresztanyám elmosódott nevetését, cipősarkának kopogását, az udvarra érkező parkoló autók kerekének nyikorgását, és talán végre belekezdek a regényembe, melynek címe, Pista és a nők.

2020. december 14., hétfő

Égi fene


Egy malacnak se lehet mindig malaca, summázta a summát Vinczellér Jenő állatorvos Mihail fölé hajolva. Vakargatta a fekvő sertés fülét, pöckölte fújtató hasát, még dúdolt is neki. Csak a kezét tudtam nézni.

Nagyanyám a konyha ajtajában sóhajtozott, falnak támasztott fejjel sandított a felhők közé, hátha valamely szent végigszánja udvarunkat, és áldást hajít kedves disznónk lapockájába. Nagyapám mellete hümmögött, ahogy negyven éve mindig, kalapjának peremét gyűrte, láttam, fáj a szíve, csak nemigen akarta mutatni.

Tudniillik Mihail, a világ legboldogabb kocája egy hétfő reggel úgy hanyatt vágta magát a porban, hogy a szomszéd falu jegyzője földre ejtette a tintás üveget, estig szentségelt, még öklét is rázta a sok bamba pecsét felé, Zerge Jolán pedig, az a mihaszna nőszemély, jobbra a harmadik utcában, hogy dőlne rá a háza, a homlokára rúzsozta a száját, biztos érezte, feledi a jegyzője néhány hétfőig.

Vinczellér Jenő deli ember volt hosszában, felesége széltében, éppen akkora tenyerem legyen, mint neki, gondoltam számtalanszor, hogy felpofozhassam a nyegle Borsot, aki folyton kővel csúzlizott a patakparton bringázás közben, ám látva Mihail búját, későbbre napolva bosszúmat, szorítottam nagyanyám kezét és magamban egy némiképp átköltött miatyánkot suttogtam, amint a mennyben, úgy a sárban is.

– Érthetetlen – mondta Jenő a koca mellett térdelve. – Fiatal még a végelgyengüléshez.

– Tizenkét esztendős – nyögte nagyanyám.

Felettünk utasszállító gép repült, aznap már a hetedik, Mihail szerette a repülőket, mégse csillant az orra fektében.

– Házisertés vágás nélkül legalább tizennyolc év – ingatta fejét Jenő. – Belülről rághatja a fene.

– Nincs az a fene, ami ezt megrágná, ha már mi meg nem ettük – sírdogált nagyanyám. – Az anyja csak őt szülte, drágán szereztük, három hónaposan zsoltárt visított, egy évesen állva aludt, két évesen kádban fürdött, négy évesen lovagolt, öt évesen pocsolyát énekelt, hét évesen porszívót szerelt.

Jenő emelte lapátnyi kezét, hogy nem kíván több szót, megtörölte homlokát, mely a nagy gondolkodásban nagyapám gyűrt kalapjává változott, kódorgott rajta a temérdek redő.

– Miért engedték olvasni? – háborgott végül kövér csönd után.

– Nem kérdezett ez minket – magyarázta nagyanyám. – A nagyszobából a csirkeól mellé rugdalta az összes könyvet, ott olvastott hangosan. Amíg volt a kakas, annak filozófiát. A tyúkoknak romantikát. A fecskéknek meg azt az ezer oldalból lett százat, nézze meg, ha akarja, folyton elfelejtem a címét, olyan rövid.

– Horváth néni, a kocájuk beszélni is tud? – rángott idegesen Jenő szája, ahogy pattogott benne a harag.

– Néha tudok beszélni – mondta Mihail, bágyadtan emelve fejét.

Jenő hamarabb tűnt el udvarunkból, mint a felhők hasába ásító kondenzcsík, annyit se szólhattunk, köszönjük, doktor úr. Hanem nagyapám megemberelte magát, látva az orvos iszkoló ingét, gatyáját, Mihail mellé lépett, kissé görnyedt csak, hogy gombszemébe nézve mondhassa:

– Megyünk a kocsmába, te picsa.

Kalapját fénylő búbjába nyomta, kérlelhetetlenül sántított a lengedező kapu felé, hátra se lesett, tápászkodik-e a koca, pedig tápászkodott, másfélnek tűnő mázsáját zömök lábaira taszajtotta, úgy billegett nagyapa után, akár egy kontár balerina. Ejtettem is nagyanyám kezét, szaladtam utánuk, ahogy bírtam, balra, jobbra, jobbra, hosszan balra, majd egyenesen, a sárgára festett ház zümmögő neonjáig, örülhetett Mihail, amint észrevette, hogy kiégett az s, meg az m.

Nagyapám elégedetten toppantott a kocsma előtti padnál, kalapját a gesztenyefára dobta. A rács még zárva, Magda néni fölmosott egy seprűre hányt ronggyal, csak nem akart észrevenni bennünket, pedig jócskán elmúlt hat óra.

– Nyisd a rácsot, vagy megzabáltatom magam a fenével – ordította Mihail immár két lábon, orrát fémkeretes lyukba dugva, Magda akkorát rendült, a zsebéből rántott kulcscsomót keresztül hajította a rácson, egyenesen papa reszkető tenyerébe, és míg szerencsétlenkedtünk a nyitással, valahogy minden asztalra jutott egy üveg tequila, csak Magda tűnt el, akár deli Jenő.

– Ne haragudj, hogy utánad jöttem – mondtam nagyapámnak, kapkodtam keze után, mely hallhatatlan zenét vezényelt a koca topogó patája alá, hadd táncolja körbe a kocsmát, ha közben meg is eszi a fene.

Tequila? – hüledezett egyszercsak nagyapám végigtekintve az asztalokon.

Tequila – ordította Mihail pörgés közben.

Tequila – nyögte unottan a pultos lány, a mindig sápadt Hedvig, egy éve dolgozott a kocsmában, ahányszor vonta a vállát, rúzsos szája az állára csúszott.

– Csókolom – köszöntünk nagyapámmal, leültünk az egyik asztalhoz, várva kedves disznónk fáradását, de az addig bírta, amíg Hedvig mellénk nem taszajtotta, szalmakalapot nem nyomott a fejébe, hümmögtünk is mindahányan.

– De szépen billegeti magát a széken a kocája, Horváth bá – bólogatott elismerően.

– Tud biciklizni, de ne mondja senkinek – mondta nagyapám. – Na, bontom is ezt az üveget, fel kell vidítani. Igyál, koca, csillanjon a szemed.

Mihail nyelte a tequilát, ugrált fején a szalmakalap, Hedvig a karját csipkedte, hátha álmodik.

– Miért Mihail? – kérdezte.

Papa legyintett, gondolhatta, így is sok, ami van. A zsebemben lapult számtalan hazugság erre a kérdésre, ám illendő volt hallgatnom.

A kultúrigazgató háromnegyed hétkor érkezett egy tangóharmónikával, egy láda sörrel, meg egy liter Stalinskaya vodkával, oldalán flitterbikinis lánnyal. Látszott Hedvigen a keser, ahogy a pult mögé rángatta a ládát, gondolatban segítettem neki, de valójában Mihail hátát paskoltam.

– Ma este nagy este lesz – hörögte az igazgató, földre tette a vodkát meg a hangszert, vakart egyet a lány flittertől csillámló fülén.

Mihail fordultában füttyentett, nagyapám kezéből a földre lökte az üveget.

– Ki vagy te? – kérdezte a bikinitől, nagyapámmal összenéztünk az idő szálló vasrácsa alatt.

– Beszélő disznó – sikította a lány, az igazgatóra ugrott széttárt lábakkal.

– Tudniillik rúdtáncos – magyarázta az igazgató, a lányt a pultra repítette, szállt utána a sok flitter, ugyanarra gondoltunk nagyapámmal, hogy minek.

– Itt nincsen rúd – vicsorogta Hedvig, a vodkás üveget egyenesen a lány combja mellé csapta, és biztos mondott volna cifrábbat is, ha nem esik be az erdész egy liter vegyített pálinkával, mellyel legelőször Mihailt kínálta.

Az ügyeletes rendőr érkezésekor disznónk már a rúdtalan lánnyal táncolt a pulton, Zerge Jolán se szégyellte jelenlétét rúzspecsétes homlokkal, Hedvig láda sört ölelve sírt a sarokban, hogy minek hoznak alkoholt, meg kurvákat egy kocsmába, ahol amúgy is van minden, magától gyulladt a dobkályha, recsegve lassúzott a rádió a tangóharmónikával, a kultúrigazgató egy asztal tetején rázta az öklét a tetőn túli repülők felé, Magda néni váratlanul megjelent, körbemosta  az ügyeletes rendőrt, felpofozta a vadászt, én az ágyékomat szorítottam, be ne pisiljek, nagyapám éjfélig hümmögött, majd közölte, ő a főpincér.

Jókor közölte, addigra az asztalokon könyököltek mind a szótlanok, nézték a porosodó tequilás üvegeket, Géza bá, a cipész, Mária néni, a hentes felesége, Szécsi Pál énekes, Ignác, a trafikos, Lenke, a boldogtalan, és még sorolhatnám a könyöklőket, de belesajdult szemem a nézelődésbe.

Papa gondosan hajlongott az asztalok között, míg korábbról részeg katonák a kocsmába gurították Kossuth fejét a főtérről, míg a kultúrigazgató petárdával dobálta a gesztenyefát az udvaron, és elzavarta Dérynét, hogy máshol műsorozzon, míg fújtatva érkező, síró nagyanyám lerángatta Mihailt a pultról.

– Láttam, ahogy dőlt a disznó – nyögte az ügyeletes rendőr a dobkályha mellé heveredve. – Éppen egy repülőt nézett.

– Ugyan, az a baja, hogy túl sokat olvas – óbégatta nagyanyám a kocát ölelve, az csak topogott, nevetett a pulthoz görgetett Kossuth szakállán.

– Az a gép túl messzire szállt, akkorát ásított a kondenzcsík, az a baja – nem is szólt többet, együtt horkolt a tűzzel, nyitott szemmel horkoltak a szótlanok, leghangosabban Mária néni, a hentes felesége, aki éppen akkor szunnyadt először kétes álomba, mikor évfordulós ajándékhoz ült modellt Sánta Aladár műtermében, a masina kattanásakor lett hirtelenjében post mortem a fotográfia.

– Mihail, elég volt – hajlongásból eszmélt nagyapám mellém ültette a disznót, aztán hümmögött nagyanyámnak, hogy megismerje. 

Ekkor lépett a kocsmába Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij pipával a szájában, fekete-fehéren, pertut ivott az erdésszel, búsan kezet csókolt a flitteres lánynak, a mihaszna Jolánnak, oroszul kérte a katonákat, gurítsák a szoborfejet a szikrázó tölgyfa mellé, Hedvig ölébe írta a szalmakalapot, és mondott valami kedveset a horkolóknak, mire a kályha mellett heverő ügyeletes rendőr álmában tisztelgéshez rántotta kezét. A kultúrigazgató úgy megörült a nagy írónak, hogy azon nyomban a naptár mellé ragasztotta. 

Mihail ismét búsúlni látszott, imbolygott alatta a szék, igaza lehetett Jenőnek, disznó ne olvasson. Szeme, mint tűt akaró gomb egy doboz mélyén, olyan fekete volt.

Besétáltam a mosdóba pisilni, falnak támasztott fejjel sandítottam a kagylóba, kinek meséljek, ha nem magának, gondoltam, de az is lehet, ezt már Mihail gondolta, aki utánam topogott, hogy fújtató hasát gerincemnek nyomja, tarkómba horkolja a messze szálló repülőgép zaját, szőrére tapadt flitterrel sóhajtsa, az igazi Fjodor elrepült, egyen engem meg a fene, szálló bikinit akarok, szájat a homlokomra, ha Magda seprűje előkerül, ki tudja, hová változok.

Az ilyesmi egyenes beszéd egy disznótól, még akkor is, ha tizenkét esztendős, és koca létére Mihailnak kell hívni. Nem akartam búsítani, hogy nem repülhet messzebb a csirkeólnál, Magda néni megint szétverte a seprűt a vadászon, átváltozás se lesz többé, így úszta meg a vágást éhínség idején, csak a böllért kellett puha falú szobába zárni.

Kértem, hagyjon pisilni, ígértem, tavaszra varratok neki nagyanyámmal szoknyát, kiültetem a kapu elé, ott olvasgathat, nézheti a repülőket, talán akad olyan gép, amely visszafele is tud szállni.


Illusztráció: Mile Blanka


(Pista olvassa: Bartis Attila: Tizenegy novella, és a többi, навсегда)

2020. október 29., csütörtök

Neked lámpást


Jobbra Peti bá fekszik, fejét a labdaköpködő automatához támasztva, kezében hervadó csikk, a hamu hétrét görnyed mutatóujja körmére, balra Kálmán bácsi hason, biztos a vécéhez indult, mielőtt a linóleumra heveredett.
A napfény unottan rágja a képeket a falon, aztán böffen egyet. A szép mosolyú matrózlány megsárgult blúza a nyakáig pöndörödött, mellette havas táj, akár a sivatag, homok fedi a szakadó fenyvest.

Maci néni ül az egyes asztalnál, közel az automatához, előtte pofa sör, a sör mellett parfümös üveg, azzal locsolgatja magát, miközben a postással, Lali bácsival beszélget.

– Már a nevemre se emlékszik – így Maci néni.

– Benne vagy a személyi igazolványában, ott a neved, feketén s fehéren – Lali bácsi a lábának támasztott nehéz táskája felé szusszan, gyűszűnyi poharához reszketteti kezét, fél nyalásnyi zöld lötty az alján, még ötszáz méternyi utca a napi penzum, háromszázhatvan postaláda, éles borítékon olvashatatlan nevek, az ajánlottért majd bemennek, csönget a fene. Ilyeneket gondol.

Balra, a legkoszosabb asztalnál Kálmán bácsi felesége, Margó törölgeti könnyét, azt az egyetlent, tíz éve folyik végig arcán, férje poharát nézi, mind a négyezerháromszázhetvenötöt, melyet házasságuk alatt hörpintett fel az amúgy tisztes, délceg férfi, akire egyetlen rossz szót sem lehet szólni, csak éppen a vécé ajtajánál fekszik hason. Margó tanárnő, ölében kopott retikül, a retikülben gyűrött zsebkendők, családi fénykép, három fiú a Balaton partján, bal szélen Margó, valahol jobb szélen a képről lemaradt Kálmán bácsi, akkor is feküdt valahol, talán a tó ringatta piros matracon, a fényképhez tapadva már-már felismerhetetlen vonaljegy, Margó folyton a kattanós automatához simul villamosozás közben, lesi az ellenőrt, majd kattan a gép, ha muszáj.

– Manapság minden harmadik ember ellenőrnek látszik – zokogja, mikor mellé érek.

Jobbra, a kettes asztalnál, angyalszárnyas neon alatt szakadt zakóban Vilmos, ő talán fiatal és kedves ember, néha ordít a háta mögötti fallal, valamiért Áginak hívja, ilyenkor a hármas asztalnál, ami pont szemben áll a kettessel, Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke elhúzza a száját.

A pultnál Kaszásné Teodóra, a törzsvendégeknek Dórika, véget nem érő cigaretta lóg a szájából, neki lámpást adott kezébe az Úr Pesten, először pirosat, aztán legyeket nyaraltató sárgát. Valaha izzadó urakat terelt nyikorgó ágyakba, manapság egy deci, két deci, három üveg, ha nem fizet, most azonnal hívom a rendőröket. Ilyeneket mond.

– Csókolom – köszönök.

– Hogy hívnak, drágám? – kérdezi, barna szemét lassan kékké színezi a hályog, talán rám néz, de biztos nem lát.

– Pista – válaszolom.

– Lányokat nem keresztelnek Pistának – mosolyog, állát tenyerébe nyomja. – Miért vagy itt?

– Apámat keresem.

– Hogy hívják?

Mondom, hogy hívják. Folyton mondom. Mondtam már busz után szaladva, mondtam sötétben tornázó porszemnek, mondtam a tenyeremnek, most mondom a linóleumnak, a pirosan szakadó lakknak Dórika körmén.

– Nincs itt  – sóhajtja.

Iskolatáskám lecsúszik a hátamról, gurulnak a könyvek, megannyi golyó, pörög a sok üvegbe olvasztott álmatlan éjszaka, pattognak az automatába Peti bá feje fölött.

A pult mellett, a négyes asztalnál Kristóf, ő mindig mosolyog, az asztalra tetovált férfit rajzol hegyetörött grafit ceruzával, a plafont kell néznem, ha látni akarom.

– Nincs itt – mondja, barna szemét kékké színezte a másvilág, talán néha rám néz, már sose lát.

– Ez az a kocsma? – kérdem.

– Ez az, Pista – ordítja Kálmán bácsi hason a vécé bejáratánál, sírva bólogat Margó, Maci néni, Lali bácsi, meg Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke.

– Hagyj békén, Ági – ordítja Vilmos a falnak.

– Menj haza, kislány – legyint Kaszásné Teodóra, nekem Dórika, régóta vagyok törzsvendég ebben az álomban, apám után kutatva keresve sem találhatnék szebb helyet.

– Jegyeket, bérleteket – harsogja a Hórihorgas, a küszöb fölött lebeg, mindig ilyenkor érkezik, mikor Kristóf szívet tetovál a mennyezetre. Margó kattintja a jegyét a matrózlány pöndörödő dekoltázsába, Peti bá talpra billen, tiszteleg, patkóként száll a hamu körméről, Dórika tenyerében teli üveg csillan.

– Erre, uram – integet a Hórihorgasnak.

– Hol az apám?  – hajolok Kristófhoz, reccsen a ceruzája, akár az égetett cukor.

– Mosolyogj – mondja.

Sárga lámpa villan a bejáratnál, legyek rebbennek recsegő sötétbe, soha véget nem érő cigarettát szívnak a falak, Peti bá az automatába rúg, minden éjszakám egy műanyag labdában pörög a linóleumon.

– Mosolyogj – mondja a matrózlány a falon, mellette tovább szakad a hóval borított fenyves sárgán, egy deci, két deci, három üveg.

– Rosszat álmodsz – mondja Gergely az ötös asztalnál, olyan sovány, meg sem ismerem, kezében zöld pohár, műanyag dinoszaurusz integet belőle, néha böffen egyet.

A Hórihorgas mellém lebben, tenyerét nyújtja.

– Jegyeket, bérleteket – hörgi.

– Az apámat keresem – nyögöm.

– Van, vagy nincs? – kérdezi.

– Nincs  – válaszolom.

– Bérlet? – szemöldökét emeli.

– Apám – sóhajtom.

– Nekünk sincs – sóhajtja Kálmán bácsi hason a vécé bejáratánál, sírva bólogat Margó, Maci néni, Lali bácsi, meg Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke. 

A Hórihorgas lapátnyi kezét arcom elé emeli, apám a tenyerében integet, akkora víz hömpölyög mögötte, nem képzelhetem, hogy ez még Európa.

– Már a nevedre se emlékszik – mondja Maci néni, csak sóhajtok, tegnapelőtt a rózsaszínbe borult Margit-szigeten parfümben pácolt flamingókkal futballozott.

– Tényleg halottak vagytok? – kérdezem, forgok, mint egy műanyag labda, ők bologatnak, bácsik, nénik, Gergely, még a Hórihorgas is bólogat, kacsint a tetovált férfi a plafonon, majd helyet cserél Kristóffal, mostantól ő ül a négyes asztalnál, néha böffen egyet.

– Ági, elég – Vilmos az asztalra csap. 

Sárga lámpa villan, izzadó urak hevernek műbőr ülésen, a piszkos ablakon maszatrajz lebeg, mögötte száguldó sötét, hátamon Gergely, éppen játssza, hogy iskolatáska, Kálmán bácsi a plafonra tapadt, Margó könnye kattan Hórihorgas tenyerében, Peti bá labdát dobál a mellette integető műanyag dinoszaurusznak, Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke talán a villamos mellett repül. Kaszásné Teodóra az ülések közt zizeg, nekem Dórika, piros körméről piros szívek pattanak a falakra.

– Benne voltál a tenyerében, csönget a fene – szól mögöttem Lali bácsi, üres borítékot hajít az ölembe.

Nemsokára úgyis leszállok, gondolom, talán mosolygok, ti merre vagytok, én hol vagyok, nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, néha piros, néha sárga, néha zöld, csak aludjatok, csak felébredjek.



(Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, filmdráma, 1999, rendező: Jancsó Miklós, rajz: Krekó Kristóf)

2020. október 12., hétfő

Vér

Szövevényes idegzetemet, borzas félénkségemet apai nagyanyám dobta utánam örökül, vagy tán nem is dobta, ahhoz is bátortalan volt, hogy kezét emelje, ha valamit elérni kívánt. Engem sarokba lök egy gyertya sercegése, némely parfüm illata, szólni alig kívánok, ha szólnék, úgyis valaki köhint.

Családom híres a bátor férfiakról, kik alig kopaszodtak, nem remegett a kezük, ha szitált az eső. Ükapám már gyermekként betörte a cigányok lovait, jámbor anyjához kiskanalat dobált, midőn hamisan énekelt, elrendelte, apja hova üljön ebédnél, alig múlt tizenhárom, megszöktette a bíró lányát. Jómagam tizenhárom évesen térképeket böngésztem, gombostűt szúrtam a Kárpátokba, majd egy okker szárnyú lepke hátába, kit a tolltartómon találtam. Csak addig hihettem, bátor vagyok, míg húgom tarkón vágott, a haldokló lepkét tenyerébe simította, felrúgta hintalovamat, árnyékom reggelig sírt a falon, az is üthet, ki szoknyát visel, keseregtem. Anyám is kesergett a kertben, hogy fiának Róza mama miatt remeg a keze, Róza mama miatt nem lesz dicső férfi, mint az ő apja és nagyapja.

Másik ükapám ezredesként halt, folyvást tudta, hol az előre, kedves puskáját anyám szerdánként törölgeti, kellő áhitattal helyezi a vitrinbe dédapám szemüvege mellé, ki annyi egyetemen tanított, született is elegendő gyereke. Szám szerint hét. Kettő papíros, a maradék öt se álmodik rosszat, én is szépet álmodnék, ha nem tudnám, ki nemzett.

Örökölt anyáim testes asszonyok lehettek, nem súlyra, lélekre, mindről akad fénykép, némelyik oly csinos, remegő kézzel lapozom az albumokat, nehéz a holtak szemébe nézni. Elképzelem bőrük színét, hajuk hullámzását, körmük hosszát, vajon kinek a háta vérzik, ha rájuk gondolok. Gombostűt szúrok nevük és az évszámok közé,  legyenek velem, serceg a vastag papír, apám a szobámba lépve kérdi, mit csinálok, okosan hazudok, e képességemet anyai nagyapámtól örököltem, úri szabó volt, Isten áldja ferde mosolyát. Csak neki hitték, hogy a nagyságos asszony dereka hatvanöt centiméter, a nagyságos úr magassága száznyolcvan. 

Feledtem a bemutatkozást, Istvánnak hívnak, a szent miatt, ki hétfőről keddre pogányból hívőt farigcsált, az örökké boldog, ki kéri számon tőle, ahogyan temérdek évvel később számoljuk a köveket, melyikre lépjünk, tüzet olvasunk decemberben, fontos kérdés után lessük, hány madár rebben az égre, három madár igen, négy nem, melyik gombóc pökkhend a forró vízből elsőként, ha tízhez érek és megrázza fejét a ló, elhagy a szerencsém. Közben vágyom, legyen meg a te akaratod.

– Gyere, Pistikém, mondanom kell valamit – súgja apai nagyanyám, kezét lengeti, húsz éve fekszik fehér ágyban, fehér körülötte a minden, legfehérebb a pirula, napi tizenkét darab, úgyse veszi be.

Kezemben Homérosz, nehéz, akár egy átok, tizenhat éves vagyok, ilyenkor őt kell olvasni.

– Gyere közelebb.

Integet, dermedten állok a kisszoba ajtajában, a konyha felé indultam volna sercliért, anyám éppen énekel, olyankor ehetek, amit akarok. Nagymama ajtaja folyton zárva, most miért nyitva, biztos nem apám felejtette így.

– Nem érek rá, Mama – nyögöm.

– Én se érek rá, gyere ide – válaszolja.

Borzas félénkségemet tőle örököltem, látom körme csillogásán, ő az, kiről nem beszélünk, kinek fényképét majd elégetjük, ne kérdezhesse senki, hogy hívták.

– Félek tőled – mondom, Homéroszt hasamnak tapasztom, nincs e világon gyengébb teremtmény a férfinál, nyelvembe szarvasok harapnak, tegnap rajzoltam őket vastag papírra, nagyapám biztosan mosolyogna, vadász volt, míg tarkón vágta a szerelem.

– Gyere, István, hadd nézzelek, csak egyetlen pillanatra.

Feje fölött falba kopácsolt szent, talán férfi, talán nő, lábánál oroszlán hever, térdig érő ingét fújja a szél. A padló szőnyegtelen, még a hangyák is nyikorogtathatják, félig rántott függöny mögül dereng a napfény, bágyadt, akár az éjjeliszekrényen álló üvegkancsó szájából zuhanni készülő vízcsepp.

– Mit akarsz, Mama? – kérdem, szemében torkom, ráncaiban vállam, szemöldökében hajam.

– Mutatok szerelmet – mondja, mutatóujját a plafon felé tartja, köröket rajzol, majd háromszöget, majd betűket, majd tengert.

– Köszönöm, Mama – bólintom, rövidet lépek az ágya felé, anyám még énekel a nappaliban, apám a lovát nyergeli.

– Lidérc vitte el a férjemet – sóhajtja. – Gergely folyton az erdőt járta, jól állt vállán a puska.

– A vadász? – kérdem, ejtem Homéroszt, alig püffen.

– Az – mosolyog Mama. 

Feje körül, a párnán halovány árnyék. Még soha nem láttam, nekem ide tilos lépnem, Mama bolond, mindjárt meghal, akkor is bolond volt, mikor születtem, akkor is mindjárt meghalt, januárban meztelenül fürdött a patakban. Kezem remeg, akárcsak az övé, reccsen a mellkasom, jobbra tódul, helyet cserél a gerincemmel, szemébe nézek, zavaros vizet látok. Emelem két karomat, mintha cérnából lennének, ölelni kívánom, csak a lábfejem akar mást, nyomtatott Homérosz bőrbe kötött gerince mellé simul.

– Milyen az a lidérc? – kérdezem.

– Derékig ér a haja. Hol hajnal, hol reszelő.

Mama felül az ágyban, árnyéka tovább fodrozódik a párnán, majd darabokra hasadva a kancsó felé ugrál. Lábamat szakítom az állásból, rázom fejemet, mint a lovak, talán így kell, ha viszket a sötét.

– Az ágyam alatt fekszik – súgnám, de ordítom. – Folyton kopog, vagy a falat vakarja.

– Beszél is hozzád? – kérdi Mama, lábát lendíti, egyszercsak áll, közel szemben, szeme a nevem, ránca a lepedőm, szemöldöke a hajam.

– Nem tud a szája nyugodni, mégse figyelek rá.

– Jól teszed – cérna karomat érinti, tenyerem simítja, tódul a vérem, ahová kell neki. – Hívd ide.

Fülelek, anyám énekel-e még, Szerencsére dalol és németül, olyankor semmit se hall. Apám már a piacon, lómagasról szemlél egy zsák krumplit.

– Róza, gyere ide – súgom, repedő körmöm szilánkjait Mama tenyerében hagyom.

– Én vagyok Róza – közelebb hajol, pupillájában idegen nap kel, tenger szemét sárgába fordítja.

– Ő is Róza – magyarázom. – Bolond, mint te.

– Vagy úgy – sóhajtja.

A szent térdig érő ingét fújja a szél a falon, hangyák költöznek Homérosz nevébe, legtöbben a Há-ba dőlnek, fűszálnak se elegendő lábukat lengetik.

– Róza, gyere ide – súgom újra, már a hátam mögött áll, ölel, hosszú haja vállamra ömlik, Mama az ő szemébe néz, nem rendül jobban annál, mint ami illik.

– Itt vagyok, Róza, ha látni akartál – sose hallottam ilyen kedves hangot a hátam mögül.

– Értek mindent – mondja Mama.

– Akarod tudni, hol van Gergely? – kérdi másik Róza, arcomat simogatja hullámzó hajtincsével.

Mama mosolyog, újra az ágyában fekszik, zizgő árnyéka öleli, anyám lépteit harsogják a lépcsők, németül kiabálja, István, tudod, hogy nem léphetsz abba a szobába, megmondom apádnak, mit tettél. 

– Mit tettem, Anya? – kérdezem, Homéroszért hajolok, pajzsként tartom mellkasom elé, úgy mosolygok, mint az apja, Isten áldja örökkön görbülő gerincét, varrt szépet eleget.

Anyám a falhoz simul, kinyújtott keze ajtót lendít, többé nem látlak, Róza, erősen gondolom, hátha meghallja Mama is, a másik is, mi dolgom veletek. 

A vacsora krumpli, húgom sír, három éve István megölt egy lepkét, zokogja, tizenhat éves majdnem férfi vagyok, felelősségteljesen bólintok.

– Megöltem – mondom. – Sajnálom. 

Apám köhint, elvégre Gergely vadász volt, talán ezért e vágy, anyám sírva fakad, nem Gergelyt kellene emlegetni, mindenki tudja, anyád ölte meg féltékenységből, te mégis itt tartod velünk, pedig pokolban lenne a helye. Tenyeremet fülemre tapasztom, apám fényképpé merevedik, olyan, akár egy fáradt jegyző Belgráder bácsi műtermében kattanás előtt. Húgom először vérzik titokban, nincs, ki vígasztalná, köszönöm a vacsorát, úgy fordul, szinte borítja a széket.

– Alíz, ne menj el – fordulok utána.

– Utállak – válaszolja, hosszú haja átöleli sovány vállát.

– Vitesd el Rózát – nyögi anyám apám felé, dédapja mindig tudta, hol az előre.

Apám rázza fejét, dédapja tizenhárom évesen megszöktette a bíró lányát. Egymásba pillantásuktól  zizeg a csillár a plafonon.

Homéroszt feledve köszönöm nélkül szobámba igyekszem, húgom az ágy szélén ül. Lassan csukom az ajtót, ha rohanna, kiférjen. Szoknyáját gyűrögeti, a padlóra terített Európa - térképet bámulja.

– Szerinted elment Róza? – kérdi.

– Nem – mondom rekedten. – Alattad fekszik.

– Akkor jó – mosolyogja. 

Bólintanék, de nem merek. Húgom egy pillanatra szemembe néz, nehéz vizek mossák pupillája peremét, már most félek, sose látom többé.

– Ugye tudod, hogy mindketten bolondok vagyunk? – kérdi.

Vállamat vonnám, ha merném, becsukom az ajtót.

– Nagylány vagyok – mondja hirtelen. – A bolond mama ölte meg Gergelyt?

– Nem.

– Honnan tudod?

– Fogalmam sincs.

Róza mama a fülembe súgja, falán a kép a gyermek Jézust ábrázolja, másik Róza fülembe súgja, Gergelynek nehéz volt a holtak szemébe nézni. Nincs e világon gyengébb teremtmény a férfinál, súgja Homérosz. 

Ujjam még a kilincsen, húgom sovány vállát nézem, talán hamarabb kopaszodom, mint kellene, talán remeg a kezem, mikor szitál az eső, vagy kéket látok. Ki haragudhatna ránk, ha csak rajzolták a szerelmet, ha lidércre vágyunk, ha örökölt álmok kaparják a falat, ha nem születünk bátornak. A vér dolga keresztül rohanni minden térképen, évszámon, feledni akart tekinteten,az ajtónak támasztom hátamat, amíg rohan a vér, addig látható, mit térképnek hiszel, addig képzelheted, csak álmodod, amid van.



(Pista éppen:

Dragomán György: Máglya

Bartis Attila: Tizenegy novella

Arany János balladái

József Attila)

2020. szeptember 28., hétfő

Kutya

Mindig azt mondja, csak kávét kér. Éppen méregtelenít, fogadalmat tett, holnap nehéz napja lesz, nem lehet olyan szar ember, hogy.  

Minden negyedik szerdán, látogatása előtt néhány órával üveg vöröset, némi pálinkát vásárolok, előtte üzenetet küldök, elég a kávé, válaszolja. Négyre érkezik, ötkor megkérdi, van-e borom, aztán leszíd, minek itatom, csóválja a fejét, nem vagyok szar ember, de most jól esik, tölthetsz a vörösből, aztán pálinka, abból ne sokat, holnap nehéz napom lesz. Látom, porszívóztál, mondja, mosogattam is, teszem hozzá, úgyse érti, még a kaktuszomat is meglocsolom, annyira várom.

Istenről vitázunk a legtöbbet, vele aztán lehet, bencés diák volt. Olvass Dawkinst, hunyorít, visszahunyorítok, ha talál egy sáros fecnit Radnóti Miklós kézírásával, hogy nincs szerelem, majd akkor olvasok aktív ateistát. Kéri, kapcsoljam be a tévét, negyed óra múlva köhög, kapcsoljam ki. Van-e elég cigim. Bólogatok, ilyenkor két ujjával vét mutat, mikor melyikkel.

Sorolja a regényeket, hetet, nyolvcat is kiolvas négy szerda között. Dobálja a neveket, a címeket, másnapra a felére se emlékszem, Dragomán néha tehetne pontot, akkor belehalnék, Nesbo, áthúzott o, te sose vennéd kézbe, meg VanderMeer-t, bár az oroszok, azok aztán, remélem, újra olvastál mostanában Gogolt, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, különben szart se tudsz. Minden orosz névnél és szart se tudsznál töltök, bólogatok, Bodor Ádámra terelem a szót, hát igen, na igen, dünnyögi, csak ne lennék tőle olyan szomorú. Olvass Martin Amis-t, kölcsönadtam a Pénz-t, ugye? Mindegyik szerdán megesküszöm, elolvasom, a huszonötödik oldalig jutottam, én tőle vagyok szomorú, meg néha Bukowskitól, csak félek említeni, van baja elég. Hiába örököl nyaralót, akinek nincs munkája.

Hallgassunk Nick Cave-et, lelkendezik, üti a térdét, néha mosolyog, most már kapcsold ki, mondja tíz perc múlva, holnap nehéz napom lesz. Felgyújtom azt a nyaralót, elfogyott a cigim, de rendes vagy, egyetlen barátom, kár, hogy még hiszel Istenben, olvass Dawkinst. Feltépi a dobozkát, hosszan bámulja az öngyújtót, bár az apám lennél, gondolom. 

Tizenegytől versenyeztetjük Márquezt és Bulgakovot, talán már száz éve minden negyedik szerdán, ütöm a térdemet, Mester és Margarita soha nem találkoztak ezen a rohadt bolygón, hogy nem értetted meg, röhög, miért vagyok ideges, a karosszékben hátradőlve szó szerint idézi, miként folydogál a hazatért fiú vére anyja lábához. Olyan időpiramisról beszélsz, melyben előbb mumifikálták Mihailt, mint Gabrielt, hörgöm. Kafka, ugye, sóhajt békítőn, keresztbe veti a lábát, üres poharát nyújtja, töltök, percekig bólogatunk, úgyse értjük, hiába olvassuk.

Teli pohárral a kezében jut eszébe minden negyedik szerdán, csessze meg Borges, Bartis Attila is csessze meg. De leginkább József Attila, ha már. Ezt általában éjfél körül mondja. Fél szemmel lesem a telefonomat, válaszol-e Anna, Zsófi, Ingrid, Alíz, látja kétségbeesett bandzsításaimat, megértően hümmög, vagy gyengéden köszörüli a torkát.

Hallgassunk Cseh Tamást, lelkendezik váratlanul, hogy jobb kedvre derítsen, fáradtan rázom a fejem. Fájlalja a gyomrát, kiflivé görnyed, alkoholista vagy, mondanám, az a bajod. Az a bajom, hogy meghalok, válaszolja. Akkor inkább Cseh Tamás, magasba tartom zenélő telefonomat, zörög a Csönded vagyok, végre úgy mosolyog, mint a huszadik század végén, akkor krétától fehérlett minden ujja, én kamasz voltam, és csak irodalomból nem álltam bukásra. Miatta kerültem egyetemre, ha bejutsz, mondta, veszek neked biciklit, vett is, emiatt volt józan négy hónapig, egyszer meg is pofozott, másnap két üveg sört loptam, elsírta magát.

Jó lenne valami nő, dünnyögi, nézi hamarüres poharát, egy egészen kicsi nő elég lenne, zsebre raknám, vinném magammal mindenhová. Neked meg motor kellene, ilyeneket is mond, döcöghetnél az autók közt, villoghatnál a biciklistákra. Aztán röhögünk a szomszédon, Kutya nénin, rendszerint éjfélkor kezd kiabálni a pórázzal, melynek végén már rég a semmi liheg.

Martonvásárt emlegetem, ahová értem jött hajnali háromkor a szakadt oldalú Trabantjával kétezerhárom tavaszán, nem ismertem mást, akit felhívhattam volna egy félresikerült házibuli után, hogy a Dunába ölöm magam, csak épp hiába keresem a Dunát. Nem emlékszik, egyik szerdán sem, fejét vakarja, túl rég vonták be a jogosítványát.

Na megyek, mondja, áttántorog néhány hosszú négyzetméteren, milyen szemét volt Judit, elvitte a kenyérpirítót, kilincset rángat, a gang falának dől, hajára fröcsköl a lámpafény. Támasztom a bejárati ajtót, Judit már tíz éve elhagyott, sóhajtom, kérem, hadd hívjak taxit, vállat von, minek, ha ez sincs, meg az sincs, csak a lába, három kilométert röhögve imbolyog bármerre, úgyse értem, túl fiatal vagyok, olvassak végre Dantét, majd legközelebb megbeszéljük.

A kapuig kísérem, egyik lépcsőt gyűrjük a másik alá, nem engedem rágyújtani, paskolom a vállát. Bágyadtan nézzük a parkolóórát a ház előtt, nyomogatjuk a gombokat, nulla óra negyven, díjmentes időszak, közben érkezik a szomszédasszony, árva pórázt húz a földön, kutya az élet, sikítja felénk, a közeli örökboltból turisták szédelegnek az éjszaka alá.

Vegyünk még egy sört, kérlel. Majd legközelebb, tanár úr,mondom akkor is, mikor sejtem, már nem lesz olyan. Kutya az élet, röhögi, integet, csak ámulok, milyen magas, a sarkon összegörnyed, és egyik nap üzenetet kapok, nincs többé, vagy valami ilyesmi, velem általában kedvesek az emberek.

Minden negyedik szerdán porszívózok, mosogatok, este kilenctől éjfélig Nick Cave-et, Cseh Tamást hallgatok. Közben küldök neki üzenetet, csak annyit, Kutya néni, szmájli, persze nem üzen vissza, még a végén kiderülne, van Isten. 

2020. szeptember 12., szombat

Hóból istent

„Ráleltem a szabadságra. A teljes reménytelenség volt a szabadság.”


Chuck Palahniuk: Harcosok klubja


Állok az ablakod alatt, remélve, talán lebben a függöny, talán kinézel, talán észreveszel, talán elmosolyodsz. Közben leesik a hó. Mint a moha, milliárd fehér kristály kapaszkodik a tetők cserepeibe, rágyújtanak a kémények, a házak vonatosat játszanak, dohos pincéjük helyébe síneket képzelnek, félálmában fütyül a vakolat.

Születik egy isten, kedvéért kivágják a fenyőfákat, színes csomagok közt ülve énekelnek az emberek, a galambok kapualjba húzódva sálat kötni tanulnak, macskáktól kunyerálják a fonalat. 

Repülők nyelik a felhőket, néha ledobnak egy bombát, sebesült kamaszok kúsznak a latyakban, hol németül, hol oroszul kérnek cigarettát. Meghal a sarki zöldséges, színes ruhákba öltözött táncoló nők búcsúztatják, öltönyös zenészek fújják a trombitát, a klarinétot, közben elolvad a hó, diákok érkeznek transzparensekkel, mögöttük tankok csoszognak, a tankok mögött lovak, a lovakon páncélba tuszkolt férfiak, kezükben karddal, egy közlekedési tábla fémtestébe kapaszkodom, el ne sodorjanak.

Már szakad az eső, csupasz gyerekek ugrálnak az udvarokban, születik egy isten, kedvéért eltakarják arcukat a nők, férfiak hasalnak kupolák alá, születik még egy isten, vörös szőnyeget gurítanak a betonra, megtankolják a jachtokat, letörik a szobrok orrát, könyveket égetnek, embereket tuszkolnak vagonokba, a vonatok, mintha házak lennének, rágyújtanak, fütyül a kéményük, fütyül mellettem egy kamasz, kezében öngyújtóval, szikrázik a tűzkő, medvék talpát vágják fűrésszel, világba köhög az első lombikember.

Meghal néhány isten, angolul mondják a Holdnak, szevasz, egy gimnazista telefújja a sok lila árnyalatú szeretlekjével a hidak talapzatát, apádat lélegeztetőgépre kötik,  szomjas oroszlánok hevernek egymáson az állatkertben, fedetlen mellű nőket hurcolnak börtönbe, szobrokat köpködnek, hátam mögött gyár épül, talpam alatt alagút, fölöttem híd, mire felnézek, nyár lesz, lovasok érkeznek karddal, előttük idős hölgy  csoszog cekkerrel, mellette istenek vonulnak egyenruhában, egyforma arcú férfiak állnak díszfalat, a repülők telegraffitizik az eget, néha ledobnak egy bombát, és akkor is minden rendben lesz, pedig újra jön a tél, egyetlen pillanatra se hunyom le a szemem, hiába szakad a hó, kristályok zuhannak a pupillámba, a zöldséges redőnyén moha nő, szobádban ülve talán egyedül vagy, talán nem gondolsz semmire, félálmában fütyül a vakolat, hóból gyúrok magunknak istent, szemembe olvad a házfal, talán egyszer kinézel az ablakon, talán egyszer felfedezik Amerikát.

2020. szeptember 9., szerda

Szakmai önérzet 2.0 FREE SZFE

– Ha jól láttam, az imént kirepült az ablakon – nyögte az igazgató.

– Jól látta.

– Miért repült vissza?

Lepöcköltem egy falevelet az öltönyömről. 

– Eszembe jutott a hattyú halála – mondtam.

– Parancsol?

– Eltáncolnám.

Lazított nyakkendőjén, homlokából sós cseppek buggyantak, alsó ajkát felfelé fújásra idomította, de csupán bal füléig jutott az a koraszülött lehelet, melyet fáradt tüdeje vajúdott.

– Mi a kurva anyját akar itt eltáncolni? – kérdezte.

Engem kemény fából faragtak. Tudok uralkodni magamon.

– Belátom, kimentem a divatból – válaszoltam szelíden.

Az igazgató hajolni látszott, mázsásnak tűnő, szakértelemmel varrott bőrtáskát lendített ölébe, kotorászott néhány percet, talán nem találta, amit keresett, eltanácsolta orra elől a porszemeket jobb tenyerével. 

– Láttam, hogy kirepült az ablakon – sóhajtotta. – Ne táncoljon.

Megvontam a vállamat. Akkor is kirepültem az ablakon, mikor a szertárba zártak az osztálytársaim, akkor is, mikor Hajnalka mondta, nem szeret, és akkor is, mikor úgy gondoltam, Isten talán jobban figyel rám, ha repülve imádkozom.

– Igazgató úr – köhintettem alázattal. –  Talán jobb volna a gerle búgása, a nádiveréb cserregése, a fürj pittypalattyolása, a sirály vijjogása, a pacsirta éneke. Tessék engedni kiteljesedésem, vagy ki tudja, hova repülök.

Az igazgató felállt, búsan borult  a padlóra nehéz táskája, két kezét immár ökölbe szorítva rázta a plafon felé.

– Tudja, hány madár ordít a fülembe? Baglyok, sólymok, vércsék.

– A szúnyogok is, gondolom.

– A szúnyog nem madár.

– Pedig úgy képzeli.

Visszaroskadt. Közben elképzeltem halálomat, olyan szép volt, még el is mosolyodtam.

– Minek fintorogsz, hazaáruló? – hörögte. –  Nem kell ide madár.

– Magam is úgy gondolom, talán jobb lenne kutyául tanulnom, azzal többre viszem, de engedje meg ama észrevételt, a mai kutyák már nem szaladnak akármiért. Példának okáért hiába hajigálunk színes követ, nem hozzák vissza.

– Honnan tudja mindezt?

– Három hónapig dolgoztam menhelyen.

Hümmögve feledte öklének rázását. Visszahuppant sokat tűrő székébe, nevetni kezdett.

–  Anyám mindig énekelt – fújtatott, ahogy a mozdonyok. – Minden délben együtt tettük asztalra a tányért, balra a villát, jobbra a kést, kés mellé a kanalat, villa alá a szalvétát. Kezemre csapott, ha rossz helyre tettem.

– A kést?

– A szalvétát – tenyerével törölte sós homlokát, jól esett az anyjára gondolnunk, bevallom, elképzeltem, amint csap, csinos asszony lehetett.

– Mit énekelt? – kérdeztem.

– Kicsoda?

– Az édesanyja.

Megvakarta szemöldökét, de már nem nevetett.

– Álmomban is énekli, mégse emlékszem.

– Megengedi, hogy táncoljak?

Együtt néztük, miként hasad a parketta. Lába alól indult a szakadék, székestül zuhanhattam volna, ez fájt, de nem látszott rajtam semmi.

Állatművész vagyok. Hozzászoktam a nehéz helyzetekhez.

– A viszontlátásra – mondtam udvariasan, elvégre így illik, újra kirepültem az ablakon, közben arra kértem Istent, jusson eszébe az igazgatónak, mit énekelt az édesanyja.

 

 

Előzmény:

 

ÖRKÉNY ISTVÁN : SZAKMAI ÖNÉRZET

Engem kemény fából faragtak!

Tudok magamon uralkodni.

Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott kockán.

- Állatművész vagyok - mondtam.

- Mit tud? - kérdezte az igazgató.

- Madárhangokat utánzok.

- Sajnos - legyintett -, ez kiment a divatból.

- Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?

- Passzé - mondta unottan az igazgató.

Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.

- A viszontlátásra - mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.

2020. augusztus 28., péntek

Én is téged, Kurt

Annyi évesen, ahány vagyok, egyetlen tanácsot adnék az utánam lélegzőknek. Használhatnak fényvédő krémet, mi több, magam is egyetértek ezen termékek indokolt esetben történő bőrre maszatolásának, de szerelmesek semmiképpen ne legyenek. A fényvédő krém ugyanis, alaposan utána olvastam, a szerelem ellen nem véd. Ha tűző nap alá dőlnek kevés ruhában, dörzsöljék be csupasz területeiket, de könyörgöm, közben ne gondoljanak senkire.

Sokféle kemikália kapható földön kívüli sugárzás ellen, jómagam egy csecsemőkre valót használok, főként a fülemre, hasamra spriccelek belőle, kizárólag délelőtt tizenegyig, illetőleg naplemente előtt két órával merészelek a stégre heverni. Olyankor a tó is kedvesebb, nem tükröli szemembe a napfényt, csak a szomszéd nyír füvet rendületlenül, veterán katona, talán már hatvan éve halott, nem kívánnék vele szóváltásba keveredni.

Könyörgöm, ne legyenek szerelmesek. Annyi hasznos dolog akad a világon. Például olvassanak. Arról, miként volt szerelmes valaki más. Amint keresztül kűzdjük magunkat egy betűdzsungelen, hol burjánzik némi gyanús illatú virág, szinte megsajnáljuk az írót, gondoljanak csak Mihail Bulgakovra. Ne, ne rá, inkább Goethe-re, Flaubert-re, Tolsztojra. Vagy a lektűristákra, kiknek más témája sincs, mint eme pórázra idomíthatatlan állat, ki folyton éhes, ha tele a hasa, bár a kutyám is addig zabálna, míg elájul, szerencsére tizenöt éves, és már nincs szuka a környéken.

Szóval ne legyenek szerelmesek. Hallgassanak dalokat, melyben hosszú hajú férfiak rövid szoknyás lányokról énekelnek. Amint könnyezni kezdenének, jusson eszükbe, elmúlt az összes hatvanas évek. Vagy hallgassanak olyan dalt, melyben rövid hajú férfiak hosszú szoknyás lányokról énekelnek, az a folklór. Lányok is szoktak dalolni férfiakról, az folklór is lehet, ilyesmit nem hallgatok, inkább a veterán fűnyírója, attól nem fáj a bal karom.

A nagy kérdés persze az, hogyan kerülhető a szerelem. Ahogy a nap sugara. Lehetetlen, ámde elméletben kivitelezhető. Példának okáért nem kell megszületni. Mivel önök ezen már régesrég túl vannak, azt tanácsolnám, nézzenek filmeket szerelemről. Mindnek halál a vége. Hány rendező, producer, színész, maszkmester, operatőr, fővilágosító, kellékes kapott szívinfarktust, mire olyan szerelemre pörkölődött a celluloid, ahogy megálmodták.

Könyörgöm, ne legyenek szerelmesek. Sok finom dolog van a világon. Mondjuk az epres jégkrém, csak semmiképpen ne gondoljanak más ember fényvédő krémtől mentes területére, miközben fogyasztják. Vagy mielőtt hozzákezdenének, legalább szórjanak rá borsot.

Nagy tömegű víz közelébe ne költözzenek, szerelmesek özönének pillantása fulladt e halmazállapotba, kártékony a napi többszöri tekintésük. Akárcsak az alkoholfogyasztás. Mindig egyedül igyanak, ha éppen muszáj, ezen kivételes esetben azonban ne hallgassanak zenét, aki hangjegy közelébe vetemedik, már csókolta más anyajegyét. Festményekre se lessenek illuminálás közben, olvasni pedig szigorúan tilos, ha mégis szemük magasságába imbolyog A Mester és Margarita, csapják falhoz, amint m betűt látnak.

Gondoljanak arra, milyen megterhelő más ember csupasz bőrfelületére dőlni, főként ha párás. Ki akar magának ilyen bosszúságot? Inkább a fényvédő krém, úgysem sikerül kicselezni a napot, gondosan maszatolják a mellkasukra, közben semmiképpen ne gondoljanak más mellkasára.

Könyörgöm, ne legyenek szerelmesek. Annyi hasznos dolog van a világon. Például a matematika. Egy meg egy. De ne szemléljék túl sokáig az egyest, úgy sose lesz belőle kettő, hiába a plusz kereszt, vagy talán éppen azért van ott, hogy elhiggyék, nincs is kettő. A francba, leégtem. Pedig már bukik a nap. A lényeg, ne legyenek szerelmesek, könyörgöm, annyi szépbe lehet belehalni, ha egyszer megszülettek. Csak már egy se jut eszembe, tó partján lakom.



(Előzmény: Kurt Vonnegut-Használjanak fényvédő krémet!)

2020. augusztus 26., szerda

Hajadat sehova


Sose azt égették, kit kellett volna. Pörkölődött a sok mihaszna, fényes derekú szűz, álmukba se láttak átkot, hiába jajveszékelték a kakasok, ne azt, nem az a boszorka, ki is hallgatna tollasra, na meg a birkákra, olyan lassan nyitják a pofájukat, kétszer döglik a nap, mire nyögnek. Boszorkát égetni úgyse lehet, aranykám. Ég az, mióta megszülték. Vagy tán azt gondolod, könnyű mesterség ez? Földre zuhan, ki nem akart. Furfangos a Jóisten, nem hímezhetsz pajzsot a szerelméből, folyvást szólingatni kell, nehogy elszunnyadjék. Pöckölheted az orrát, hát mivégre, Édesem, minek huppantam ide, úgyse válaszol, örvendj, ha akad deszka a térded alá, ha van hová dörgölni a bőrödet. Vetem a kártyát hamarost, sok örömöd úgyse ébred benne. Hanem belegondoltál-e, milyen ló homlokába nézni, vágyni arra, ki épphogy lesz, éjszaka avarban heverni, nyikorgó szekrénnyel álmodni, hajadat sehova növeszteni, körmödet vörösre nyalni, tetszeni annak, ki nem gondolkodik neveden, hogy rohadna a sok fa lombostul, ölelheted, boldogok azok mindenképp, lábujjhegyen vetés mellett járni, kérlelni, kísértsen, ki nem akar, újszülött csikót vágyni a holtnak, szót hívni, mi eljárt, patkány fülét dörzsölni telihold hasánál, jót kívánni átkozottaknak, hallgatni, miként sír egy képkeret.

– Ne tessen haragudni, hogy közbeszólok, csak azt akarom tudni, szeret-e a Margit.

Ez a váratlanul bátor mondat Péterfi Mihály szájából kívánkozott elő a nagysfenséges magyar hon lemetszett bordáján, nevezetesen Erdélyben, mit akkor ugyan még nem metszettek le, de annyiaknak kellett, drága Mihály, bár sejtette volna, bizton nem Margitról kérdez. Mihálynak volt hazája, meg nem is, ilyen Erdély, ilyen a szerelem. Még a százszemű Erzsébet se tudhatta, ki vele szemben nyekeregtette a karosszéket, mi vár az ottan élőkre, ha szerelmesek, ha nem. 

Mondhatnánk, mindegy, se Erzsébet, se Mihály nem élt már a szabdaláskor, minek búslakodni, ha most nézhetünk egy deli férfit, ki arra kíváncsi, szereti-e Margit, és nézhetjük Erzsébetet, ki terjedelmes valagával majd szétrepeszti a karosszéket, tán még annyit érdemes tudni felőle, valóban boszorka volt, nem mihaszna, se szép, csak okos, mégse akadt férje, vagy ha mégis, a pap feledte jegyezni.

Erzsébet elfújta a gyertyát az asztalon, mindig ezt csinálta, mielőtt valami fontosat mondott.

– Nem szeret – súgta könyörtelenül.

– Biztos, Réka? – köhintett Mihály, selyemsálját igazgatta, pillantását a falinaptárra dobta, a büdös mindenit, ezt a történetet akkor körmöli le valami jöttment, mikor halott a Margit, halott a boszorka, halott az én, meg a Karcsi, ő a leghamarább, hiába szép a tolla, anyám szeret kakast enni, jó volna gyűszűnyi bor, vagy legalább fölképelhetném a kocsist.

– Biztos – mondta Erzsébet. – A nevem Erzsébet.

– Inkább Réka – vigyorgott Mihály, épp nem bánta, ha hátul is farka nő.

Erzsébet mosolygott, ha Mihály Rékának óhajtja, hívja csak Rékának, úgyse szereti a Margit szegényt, pedig deli és kedves, dőlhetne a sok fa lombostul, hogy a vágyott lányok mind azokat ölelgetik, vagy árnyat, minek még neve sincs.

– Van-e borod, Réka? –  merészelte Mihály.

– Nincs, Péter – sóhajtotta Erzsébet.

– Csúf név a Péter – fintorgott Mihály.

Erzsébet keze remegett, mégis újra gyújtotta a gyertyát. A lángtól megnyugodva kedéllyel simogatta a kartámla végibe faragott oroszlánok fejét, az egyiket bizony meg is markolta, hadd üvöltsön a tenyerében.

Aranykám, tudod, milyen nehéz szélbe pisálni, tyúkot levessé simítani, más könnyét nyelni, sose akartat kívánni, levelet borítékban olvasni, kövér holdnak alá állni, nézni, hova horpad a tető, tűrni, hogy folyvást az szakad, minek szép a színe.

– Ne tessen annyit álmodozni – mondta Mihály. – Tessen elégni.

– Mit mondott, aranykám?

– Tessen elégni.

Erzsébet gondolkodott, tán kettő légyzümmögésnyit.

– Engem sose égettek volna el – dörgölte szemét, Mihály a sebtiben nyakából rántott selyemsálát nyújtotta vigasztalásként, mégse feledjük, eme pillanatban Mihály örült, bár nem oda sütött a nap, ahová szerette volna.

Ahányat égettek, mindnek volt köldöke, egy se merte ringyónak hívni a felhőket, nem csókolták volna vajúdó tehén homlokát, nem nyaltak sarat fejfáról, nem akarták vesztét tintának, nem égettek hajszálat ködben, nem mondtak mesét vércseppnek, ébredj fel, Istenem, legyen kinek égnem.

– Hol a kártya? – kérdezte Mihály.

– A zsebemben – válaszolta Erzsébet.

– Tessen elővenni, és vetni.

– Vessen neked a fene. Mást szeret a Margit.

– Nem fizetek, ha elő nem kotrod, Réka.

Hallgattak, sercegett a gyertya, egy gyertya mindig tudja az illendőt.

– Te Réka – Mihály felállt, zsebbe illesztette a kezét. – Hogyan kell égni?

Erzsébet vont egyet a vállán, minek sírnék, gondolta, épp csepeg a harmat a tulipánokról a tyúkóllal szemben. Szerelmes emberrel nehezebb szót érteni, mint a szekér kerekével.

– Miért hívsz Rékának? – kérdezte Erzsébet.

– A kutya miatt, múlt héten döglött, pedig szerettem.Te mivégre nevezel Péternek?

Erzsébet méretes valagát emelte, gömbölyödtek a faragott oroszlánok, két tenyeréből fáklya emelkedett, Péter, dünnyögte, lángra kapott az asztal, a selymesre csiszolt komód, lángot köhögött a függöny, a karnis, a tengernyi gerenda, Mihály a tyúkólig rohant hirtelen rendülésében, mellének rántotta az egyetlen kakast, az még csípni is felejtett, együtt nézték, lángol a boszorka háza, a büdös mindenit, hány évig kell pöckölni Isten orrát, mire valami jöttment leírja, Mihály szerette Mártát, növeszd a hajad sehova, Erdély, mint a szerelem, úgyse tudhatod, miként kell csókára inget varrni, ha nem ott születtél.

2020. augusztus 23., vasárnap

Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowieval

Kevesen tudják, hogy a kilecvenes években Tapolca volt a világ közepe. Amíg Budapestet teleözönlötték a kényszervállalkozók, addig Banksy, vagyis Bán Zoli megrajzolta első krikszkrakszát Rudaiék házfalára, úgy lebaszták, meg sem állt New Yorkig, vagy meddig, mindig mást kamuzik. Itt született Tóth Piroska, vagyis Gisele Bündchen, itt forgatták a Harcosok klubját, bár nem látszik.
Kilencvenhárom nyarán a Malom-tónál hajtott végre kényszerleszállást David Bowie magángépe, így találkozott a híres isten nagymamámmal, Zalai Imréné szabász-varrónővel, aki éppen arra sétált műanyag szatyrával, örökkön jámbor mosolyával. Nézte, mi a fene van. A tavon szekér nagyságú repülő ringatózott, a parton lila zakóban, okkersárga nadrágban, gondviselten cigarettázó férfi ült.  Nagymamámnak tetszett a szabás, az anyagválasztás, talán kicsit buzis viseletnek gondolta, bár nem igazán tudta, mit jelent a buzis. David Bowie mosolygott, gyengéden fújta a nyugati füstöt. Mivel nagymamám, Zalai Imréné nem beszélt angolul, David Bowie pedig nem beszélt magyarul, jól elbeszélgettek. Nagymamám füstölt kolbászt kotort szatyrából, David Bowie elnyomta cigarettáját a kavicsok közt, nájsz, mondta teli szájjal, nagymamám bólogatott. Valahogy előkerült egy pálinkás üveg a szatyorból, az is nájsz volt.

Lovas rendőrök érkeztek, látták, apró repülő ringatózik a tavon, biztos kényszerből, a parton Zalai Imréné pálinkázik David Bowieval, akkor nincs semmi látnivaló, összenéztek, a főnök végre aláírhatná a szerződést a Skodával, nem kellene szénát igazgatni, trágyát tologatni a rendőrőrs udvarán. Bezzeg a pattanásos Tóth Piroskának még Opelből füttyögtek, bár akkoriban máshogy hívták a polgármestert.

Bjutiful horsziz, mondta David Bowie nagymamámnak, ő csak legyintett, nem szerette a lovakat. Zalai Imre anno lóhátról gondolta a lánykérést, rosszul szabott zakóban feszített a magasban, kezében ordító rózsacsokorral, nagymamám rendült igent hebegett, kezét nyújtotta, akkor harapott a ló, talán kockacukrot remélt. Az esküvő azért nem maradt el, nevetett nagymamám, vele nevetett David Bowie, majd sétáltak egyet a tóparton. David Bowie Londonról és New Yorkról mesélt, nagymamám Tapolcáról, felváltva lóbálták a műanyag szatyrot, békákat ijesztgettek, káromkodni tanították egymást. Nagymamám szerint David Bowie negyven nyelven tudott csúnyát mondani, gyorsan megtanította neki az anyád kénköves picsáját, hadd gyarapodjon. Nagymamám is tanult egyet s mást, de soha nem kérkedett vele.

A repülőt végül a pék és a szoláriumos lány tolta be, David Bowie az ablakon kihajolva énekelte a Heroes-t, nagymamám, Zalai Imréné szatyrát melléhez szorítva könnyezett, még integetni is elfelejtett.

A haja a legszebb, aranyhalak úszkálnak benne, álmodozta nagymamám halála előtt néhány hónappal, amikor Tapolca már csak Tapolca volt, nem a világ közepe. 

Annyi világ közepe van, ahányat akarsz, mondta Bán Zoli a húsz éves érettségi találkozón, golyóstollal kétlábú lovat pingált a csuklómra, röhögtünk, mert akadt pálinka, még nagypapám, Zalai Imre főzte David Bowienak, hátha újra leszáll a Malom-tóra. A nagypapám nagyon szerette a nagymamámat, Zalai Imrénét, szabott volna méretére örökkévalóságot, csak folyton remegett a keze, így hímeztem egy falvédőt, sok éjszakán át mosolyogtam, a kék cérna is szép, ha nincs más.



(Szabó Eszter Ágnes: Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowieval, hímzett falvédő, Ludwig Múzeum)

2020. augusztus 12., szerda

Szakad a fény

A szerelem olyan madár, folyton az ember fejére szarik. Hogy Zoltán bácsi ezt honnan vette, nem tudom, mindenesetre gyakran hangoztatta feleltetés előtt. Megigazította ócska szemüvegét, rántott egyet nájlon öltönyén, úgy tett, mintha az osztálynaplót lapozgatná, persze röhögtünk, elvégre vicces szó a szarik, és mivel szentelt padban ültünk, titkon azért imádkoztunk, Lengyel Tihamér nevét krákogja végül, ő úgyis tud mindent, ha nem tudná a mindent, pofán törölné az apja, akiről egyéb iránt azt pusmogják a városban, nem vér szerinti. Tihamér anyjának haja szőke, az túl szép a hűséghez.

– Lengyel Tihamér – harsogta Zoltán bácsi. 

Csak néha mert más nevet harsogni, mondjuk az enyémet, anyámnak fekete haja volt, az túl nehéz mindenhez. Szelíden sóhajtott Tihamér feltápászkodás közben, tudta, kamasz Jézus ő, aki minden kedden egy csapat hülye helyett tápászkodik fel.

– Gyere, fiam, ne mondjam még egyszer – Zoltán bácsi az asztalra csapott, azon is röhögtünk, pedig szerettük Tihamért, magas volt, mi kicsinyek, mély hangja volt, nekünk hosszú, az anyja hunyt szemmel énekelte a zsoltárokat a vasárnapi misén, mianyánk a térdeplőt nézte.

Tihamér elhadarta Európa hegyeit, ötöst kapott, mi, vihogók,kettest, szemetet rugdaltunk az iskola udvarán, vetkőztek felettünk a felhők, bagóztak a konyhás nénik a tűzfal előtt, Kádár János emelte poharát a plafon felé, egy másik plafon alatt kopottas szőnyegen Tihamér anyja feküdt meztelenül, bámulta a repedést a lámpa mellett, szőke haján hempergett a napfény. Minden délután meglestük, sose húzta el a függönyt rendesen, álltunk vagy hatan a Vadrózsa tizenkilencnél, felváltva térdepeltünk a szuterén ablakához, biztos a madár miatt hever, sutyorogtuk. Komár Géza lefotózta a bátyja masinájával, suttyomban hívta elő a képet, bonbonos dobozba zárva ásta el a patak partján. Lengyelnének csak a hasa látszik, a többi rész valahogy kiégett.

Elnézést, kicsit elkalandoztam, Zoltán bácsiról akartam írni. Kiugrott pap volt, hogy honnan ugrott hová, csak Jézus a megmondhatója, úgy lógott rajta a temérdek nájlon, mint Tóth Árpádon a búbánat, mindig elpanaszolhattam neki, nem kapok új játékot, vagy hogy anyám a Cirminek több tejet önt, mint nekem. Egy délután még azt is bevallottam, emlékszem, az iskola konyhájának ablaka alatt gubbasztottunk, hogy a hegedűm céda, folyton harapdálja az ujjamat, kinevet, azt visítja, sose leszel elég jó, legszívesebben felaprítanám gyufának. Zoltán bácsi hümmögött, a konyhás nénik a Parasztkantátát csörömpölték. Kedvesebb a gitár, mint a hegedű, majd megmondom apádnak, krákogta, hálás voltam, mind befaltam ebédre a cukroslisztes főzeléket.

Szerettem azt a nájlonhúros gitárt, amit apám vett a lengyel piacon Zoltán bácsi közbenjárására, elmaradoztam Lengyelné délutáni kukkolásáról, Viszockijt hallgattam, rágta a szalagot a magnó, ujjaim úgy simultak cirill mondandójához, ahogy Zoltán bácsi Lengyelnéhez, aki miatt ugrott, sajnos csak félig. Mert hogyan is lehetne nevezni azt az elrugaszkodást, melynek végén nem ér le az ember lába. Ezért feküdt annyit Lengyelné a szőnyegen, ezért kapott annyi sallert Tihamér, ezért esett össze egyik vasárnap Zoltán bácsi a konyhában, még szerencse, hogy estére Lengyelné is elszunnyadt. A kórboncnok rázta a fejét, ilyen szépbe ő nem vág, biztos megtorpant a szíve, belekörmölte a sárgás papírba ,szívinfarktus, punktum. 

Egyszerre temették őket, harminc lépésre egymástól. Amíg döngött rájuk a föld, nájlonhúros gitáromon a Nem szeretem-et pengettem, Tihamér apját elvezették köpködés miatt, szitált a pára a lombokról. Most, húsz évvel később, távol a várostól, ahol születtem, összefutottam Komár Gézával a Király utca egyik sarkán, miközben hasast ugrott a Nap az éjszakába.

– Te vagy az? – kérdezte, nyakában lógott bátyja masinája.

– Én vagyok – válaszoltam.

– Mióta élsz itt?

– Nyolc éve.

– Tíz éve halt meg Zoltán bácsi – mondta szomorúan, jobb szeméhez emelte öreg gépét, az unottan kattant.

– Meg Lengyel Tihamér anyja, tudom.

– Láttad a madarat?

– Nem láttam.

– Nem látni, mégis szarik – Géza elhúzta a száját. – Megvan még a gitárod?

– Megvan.

Géza bólintott, vele bólintottak a kandeláberek, megpaskolta a vállamat, és belesétált másnapi árnyékába, masinájában félig kiégett portrémmal.

Hogy miért írom ezt a sok zagyvaságot, nem tudom, talán sokat fekszem a szőnyegen, hasamon gitár, a világ végéig elegendő hat húrral. Amíg összeérnek az egymást nyomorgató véletlenek, abban reménykedem, Zoltán bácsi ugrása nem volt hiábavaló, nekem is nemrég szart fejemre a madár, pedig a fene hívta, és úgyis hiába. Messze a várostól, ahol felnőttem, nézem, miként reped a plafon, legyél boldog, szerelmem, nem kérhetem Istent, hallgassunk együtt Viszockijt.