– Ha jól láttam, az imént kirepült az ablakon – nyögte az igazgató.
– Jól látta.
– Miért repült vissza?
Lepöcköltem egy falevelet az öltönyömről.
– Eszembe jutott a hattyú halála – mondtam.
– Parancsol?
– Eltáncolnám.
Lazított nyakkendőjén, homlokából sós cseppek buggyantak, alsó ajkát felfelé fújásra idomította, de csupán bal füléig jutott az a koraszülött lehelet, melyet fáradt tüdeje vajúdott.
– Mi a kurva anyját akar itt eltáncolni? – kérdezte.
Engem kemény fából faragtak. Tudok uralkodni magamon.
– Belátom, kimentem a divatból – válaszoltam szelíden.
Az igazgató hajolni látszott, mázsásnak tűnő, szakértelemmel varrott bőrtáskát lendített ölébe, kotorászott néhány percet, talán nem találta, amit keresett, eltanácsolta orra elől a porszemeket jobb tenyerével.
– Láttam, hogy kirepült az ablakon – sóhajtotta. – Ne táncoljon.
Megvontam a vállamat. Akkor is kirepültem az ablakon, mikor a szertárba zártak az osztálytársaim, akkor is, mikor Hajnalka mondta, nem szeret, és akkor is, mikor úgy gondoltam, Isten talán jobban figyel rám, ha repülve imádkozom.
– Igazgató úr – köhintettem alázattal. – Talán jobb volna a gerle búgása, a nádiveréb cserregése, a fürj pittypalattyolása, a sirály vijjogása, a pacsirta éneke. Tessék engedni kiteljesedésem, vagy ki tudja, hova repülök.
Az igazgató felállt, búsan borult a padlóra nehéz táskája, két kezét immár ökölbe szorítva rázta a plafon felé.
– Tudja, hány madár ordít a fülembe? Baglyok, sólymok, vércsék.
– A szúnyogok is, gondolom.
– A szúnyog nem madár.
– Pedig úgy képzeli.
Visszaroskadt. Közben elképzeltem halálomat, olyan szép volt, még el is mosolyodtam.
– Minek fintorogsz, hazaáruló? – hörögte. – Nem kell ide madár.
– Magam is úgy gondolom, talán jobb lenne kutyául tanulnom, azzal többre viszem, de engedje meg ama észrevételt, a mai kutyák már nem szaladnak akármiért. Példának okáért hiába hajigálunk színes követ, nem hozzák vissza.
– Honnan tudja mindezt?
– Három hónapig dolgoztam menhelyen.
Hümmögve feledte öklének rázását. Visszahuppant sokat tűrő székébe, nevetni kezdett.
– Anyám mindig énekelt – fújtatott, ahogy a mozdonyok. – Minden délben együtt tettük asztalra a tányért, balra a villát, jobbra a kést, kés mellé a kanalat, villa alá a szalvétát. Kezemre csapott, ha rossz helyre tettem.
– A kést?
– A szalvétát – tenyerével törölte sós homlokát, jól esett az anyjára gondolnunk, bevallom, elképzeltem, amint csap, csinos asszony lehetett.
– Mit énekelt? – kérdeztem.
– Kicsoda?
– Az édesanyja.
Megvakarta szemöldökét, de már nem nevetett.
– Álmomban is énekli, mégse emlékszem.
– Megengedi, hogy táncoljak?
Együtt néztük, miként hasad a parketta. Lába alól indult a szakadék, székestül zuhanhattam volna, ez fájt, de nem látszott rajtam semmi.
Állatművész vagyok. Hozzászoktam a nehéz helyzetekhez.
– A viszontlátásra – mondtam udvariasan, elvégre így illik, újra kirepültem az ablakon, közben arra kértem Istent, jusson eszébe az igazgatónak, mit énekelt az édesanyja.
Előzmény:
ÖRKÉNY ISTVÁN : SZAKMAI ÖNÉRZET
Engem kemény fából faragtak!
Tudok magamon uralkodni.
Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott kockán.
- Állatművész vagyok - mondtam.
- Mit tud? - kérdezte az igazgató.
- Madárhangokat utánzok.
- Sajnos - legyintett -, ez kiment a divatból.
- Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?
- Passzé - mondta unottan az igazgató.
Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.
- A viszontlátásra - mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése