– Meddig tetszik még magas sarkával a halántékomat ütögetni?
Fürdőköpenyben állok házam előtt. Így mondom, házam, pedig csak a szuterén az enyém, az se örökbe, egy professzortól bérlem.
A nő, ki fejfájásomat okozza napi sok órás ablak előtt masírozásával, kalapáccsá kopácsolt cipősarkával, szeppenve torpan, melléhez szorítja sárga virágát.
– Jó napot – ennyit mond, Isten a tanúm.
– Magának is – bár mondhatnám, de ronda a virág.
– Gondoltam, csak kijön egyszer – szipog.
– Kijöttem, pedig fontos dolgom van – köntösömet össszehúzom, hogy értse, mennyire fontos.
– Kérem, ne tessék megőrülni, se meghalni – mondja, a virágot cipőjére ejti, koppan, mint a jég.
– Már megőrültem, halni később fogok – válaszolom tárgyilagosan, amennyire lehet.
– Néhanap együtt reggelizhetnénk – motyogja, pedig szép, amikor nem motyog.
– Nem érek rá reggelire, néha vacsorára se – kopp, kopp, retina, vese, máj, homloklebeny.
– Szívesen nyúlnék a tűzbe a betűiért, csak hát ez a fránya gyulladás – bal csuklójára bandzsít.
– Van macskája? – kérdem, imbolygó bokáját figyelve.
– Minek kérdi? Tudja – persze sértődik.
Aztán szomorodik. Bele a végtelenbe. Annyira öreg, amennyire fiatal.
– Felejtsen el – úgy kérem, még véletlenül se jusson eszébe engedelmeskedni.
– Felejtem, ha ígéri, sosem alszik – cipőjét a virág mellé rúgja, mezítláb imbolyog az éppen ébredő kandeláberek felé, mosolyognék, ha lehetne, két kezem a lenyugvó nap sugarai alá tartom, körmöm alatt koppan a fény.
