Magamról

2021. szeptember 21., kedd

Telenovella

Komár Emese kinézett a maszatos ablaküvegen, de szakad, a kurva életbe, sóhajtotta, mire Vajda Mátyás, hatodik bé osztályos tanuló, az első padsor közepéről felállt, és hangjában mutáló tisztelettel azt mondta, ne tessék káromolni az Istent.

Négyszáz méterrel arrébb Varga Rozália, kezébe dermedt rózsafüzérrel szomorúan konstatálta, nem ölheti magát a patakba, mert az befagyott. Pedig Isten bizony megtette volna, özvegy Kelemen János, naív festő szeme láttára, aki a közeli padról bámulta az ugrás közben jégszoborrá illetődött pisztrángokat.

Róna Elemér háziorvos, kilencszáz méterre a hatodik bé osztálytól nyugodtan mondhatta volna a rendelő ablakában állva, a kurva életbe, de ilyesmi eszébe se jutott, remélte, a patak befagyott, Rozália megnyugszik, ahogy mindig, rózsafüzérét este az arcába vágja, ordítva csókolja, közben káromkodik és szeméből szakadni kezd a hó. 

Előtted csak térdelni lehet, sóhajtotta Herczeg Dezső, nyugalmazott tábornok, az iskolától kétezerkétszáz méterre, az útszéli feszület mellett, de nem Jézusra gondolt, már ha ez számít valamit. Mellette ült a kutyája, fekete korcs, Kelemen János többször is megfestette, hol napfelkeltében, hol naplementében. 

De szakad, csóválta fejét Komárné Erzsébet, apró házának udvarán állva, kezében seprű, vállán félszemű varjú, tavaly télen mentette egy fagyni készülő bokorból, a lányom biztosan káromkodik a gyerekek előtt, az apja keservét, az iyen káromkodós, de már négy éve ül a nappaliban, csak nézi a csillárt, hátha csillag lesz belőle.

Ne káromold az Istent, Ferenc, ordította János atya álmában, régi barátja szakadozó peronon állva sebeit mutatta felé, golyó harapta mindet, Vajdáné Margit fel is mosta sebtiben a parókia folyosóját, majd a partvisnyéllel János ajtaját ütögette, hátha az öreg megébred. 

Szakad, a kurva életbe, arcát tenyerébe temette Kovács Imre, az iskolától ezerötszáz, a pataktól ezerkilencszáz méterre, az asztalán álló feszületet melléhez rántotta, pedig nem is hitt Istenben. Csak hát a kenyér, nem sütik, nem hozzák, nincs mit eladni a boltban, két napja kénytelen zárvát mutatni a falunak, ilyet kereskedő nem tehet.

A kurva, mondta hangosan Bende Kálmánné, férje sírkövét zsebkendővel törölgette, ne kérdezzük, miért kívánkozott temetőbe káromkodni pont ezen a napon, melyen majdnem megölte magát a szépséges Rozália és Komárné Erzsébet arra kényszerült, háza udvarán állva szorongjon, félig vak madárral a vállán, háromezerháromszáz méterrel arrébb.

Fagyott pisztráng, vulkánszemű lány, de szép nap ez, gondolta özvegy Kelemen János, naív festő a patakparti padhoz dermedve, csak azt sajnálta, nincs kenyér a boltban, Kovács Imre, a derék kereskedő aligha álmodik szépet, míg szakad a hó.

Úgyse hallasz, János, mondta Ferenc a peronon állva, vállán félszemű varjú szentségelt,  vonata hol indulni látszott, hol szakadni, az iskola udvarán Vajda Mátyás megpaskolta a kabátját, Varga Rozália összeszorított szájjal hátat fordított a pataknak, Komárné Erzsébet eldobta a seprűt, Komár Emese az üres osztályteremben állva hiába próbálta a táblára írni krétával, örökké, Herczeg Dezső köszönt egy idegen nőnek, aki ökölbe szorított kézzel imádkozni érkezett a gabonaföldeket őrző feszülethez, a Jóisten tudja, honnan szédelgett elő, vakart egyet a kutyán, ki vagy te nekem, mormolta, de nem a kutyának, nem is Jézusnak, majd arcát az ég felé fordítva arra gondolt, szakadjon csak.

Vajdáné Margit elsírta magát a parókia folyosóján, szitkozódott, nem elég a latyak, a sár, a rossz álmokat is neki kell felmosni, minek alszik délután, aki nem bírja. Bende Kálmánné  is szívesen elsírta volna magát, de Kálmán úgyse látja, fagyott zsebkendőjét zsebébe törte, remélte, elmondhatja János atyának, minden éjjel arra riad, valaki ököllel üti az ajtaját.

Ne káromold az Istent, gondolta magának Kovács Imre, ha van, azért, ha nincs, azért. A feszületet a melléhez szorítva tartotta akkor is, amikor Vajda Mátyás hóembert épített a földönkívülieknek, amikor Varga Rozália pofon vágta Róna Elemért, amikor János atya félálomban Vajdáné Margitért imádkozott, amikor Herczeg Dezső az anyja nevét suttogva begyújtott a kályhában, amikor Komárné Erzsébet férje ölébe ültette a varjút, nézzék együtt a csillárt, amikor Kelemen János vacogva ült üres vászna előtt, nézte, milyen fehér, pedig néhány hónapja még fekete kutya ült rajta naplementében, mögötte száguldó gyerekek, vonat füstje és Komár Emese lila szoknyában, amint teletáncolja krétafehér örökkével a szántóföldeket.