Telenovella

Komár Emese kinézett a maszatos ablaküvegen, de szakad, a kurva életbe, sóhajtotta, mire Vajda Mátyás, hatodik bé osztályos tanuló, az első padsor közepéről felállt, és hangjában mutáló tisztelettel azt mondta, ne tessék káromolni az Istent.

Négyszáz méterrel arrébb Varga Rozália, kezébe dermedt rózsafüzérrel szomorúan konstatálta, nem ölheti magát a patakba, mert az befagyott. Pedig Isten bizony megtette volna, özvegy Kelemen János, naív festő szeme láttára, aki a közeli padról bámulta az ugrás közben jégszoborrá illetődött pisztrángokat.

Róna Elemér háziorvos, kilencszáz méterre a hatodik bé osztálytól nyugodtan mondhatta volna a rendelő ablakában állva, a kurva életbe, de ilyesmi eszébe se jutott, remélte, a patak befagyott, Rozália megnyugszik, ahogy mindig, rózsafüzérét este az arcába vágja, ordítva csókolja, közben káromkodik és szeméből szakadni kezd a hó. 

Előtted csak térdelni lehet, sóhajtotta Herczeg Dezső, nyugalmazott tábornok, az iskolától kétezerkétszáz méterre, az útszéli feszület mellett, de nem Jézusra gondolt, már ha ez számít valamit. Mellette ült a kutyája, fekete korcs, Kelemen János többször is megfestette, hol napfelkeltében, hol naplementében. 

De szakad, csóválta fejét Komárné Erzsébet, apró házának udvarán állva, kezében seprű, vállán félszemű varjú, tavaly télen mentette egy fagyni készülő bokorból, a lányom biztosan káromkodik a gyerekek előtt, az apja keservét, az iyen káromkodós, de már négy éve ül a nappaliban, csak nézi a csillárt, hátha csillag lesz belőle.

Ne káromold az Istent, Ferenc, ordította János atya álmában, régi barátja szakadozó peronon állva sebeit mutatta felé, golyó harapta mindet, Vajdáné Margit fel is mosta sebtiben a parókia folyosóját, majd a partvisnyéllel János ajtaját ütögette, hátha az öreg megébred. 

Szakad, a kurva életbe, arcát tenyerébe temette Kovács Imre, az iskolától ezerötszáz, a pataktól ezerkilencszáz méterre, az asztalán álló feszületet melléhez rántotta, pedig nem is hitt Istenben. Csak hát a kenyér, nem sütik, nem hozzák, nincs mit eladni a boltban, két napja kénytelen zárvát mutatni a falunak, ilyet kereskedő nem tehet.

A kurva, mondta hangosan Bende Kálmánné, férje sírkövét zsebkendővel törölgette, ne kérdezzük, miért kívánkozott temetőbe káromkodni pont ezen a napon, melyen majdnem megölte magát a szépséges Rozália és Komárné Erzsébet arra kényszerült, háza udvarán állva szorongjon, félig vak madárral a vállán, háromezerháromszáz méterrel arrébb.

Fagyott pisztráng, vulkánszemű lány, de szép nap ez, gondolta özvegy Kelemen János, naív festő a patakparti padhoz dermedve, csak azt sajnálta, nincs kenyér a boltban, Kovács Imre, a derék kereskedő aligha álmodik szépet, míg szakad a hó.

Úgyse hallasz, János, mondta Ferenc a peronon állva, vállán félszemű varjú szentségelt,  vonata hol indulni látszott, hol szakadni, az iskola udvarán Vajda Mátyás megpaskolta a kabátját, Varga Rozália összeszorított szájjal hátat fordított a pataknak, Komárné Erzsébet eldobta a seprűt, Komár Emese az üres osztályteremben állva hiába próbálta a táblára írni krétával, örökké, Herczeg Dezső köszönt egy idegen nőnek, aki ökölbe szorított kézzel imádkozni érkezett a gabonaföldeket őrző feszülethez, a Jóisten tudja, honnan szédelgett elő, vakart egyet a kutyán, ki vagy te nekem, mormolta, de nem a kutyának, nem is Jézusnak, majd arcát az ég felé fordítva arra gondolt, szakadjon csak.

Vajdáné Margit elsírta magát a parókia folyosóján, szitkozódott, nem elég a latyak, a sár, a rossz álmokat is neki kell felmosni, minek alszik délután, aki nem bírja. Bende Kálmánné  is szívesen elsírta volna magát, de Kálmán úgyse látja, fagyott zsebkendőjét zsebébe törte, remélte, elmondhatja János atyának, minden éjjel arra riad, valaki ököllel üti az ajtaját.

Ne káromold az Istent, gondolta magának Kovács Imre, ha van, azért, ha nincs, azért. A feszületet a melléhez szorítva tartotta akkor is, amikor Vajda Mátyás hóembert épített a földönkívülieknek, amikor Varga Rozália pofon vágta Róna Elemért, amikor János atya félálomban Vajdáné Margitért imádkozott, amikor Herczeg Dezső az anyja nevét suttogva begyújtott a kályhában, amikor Komárné Erzsébet férje ölébe ültette a varjút, nézzék együtt a csillárt, amikor Kelemen János vacogva ült üres vászna előtt, nézte, milyen fehér, pedig néhány hónapja még fekete kutya ült rajta naplementében, mögötte száguldó gyerekek, vonat füstje és Komár Emese lila szoknyában, amint teletáncolja krétafehér örökkével a szántóföldeket.

Bulgakov130

– Meddig tetszik még magas sarkával a halántékomat ütögetni?

Fürdőköpenyben állok házam előtt. Így mondom, házam, pedig csak a szuterén az enyém, az se örökbe, egy professzortól bérlem.

A nő, ki fejfájásomat okozza napi sok órás ablak előtt masírozásával, kalapáccsá kopácsolt cipősarkával, szeppenve torpan, melléhez szorítja sárga virágát.

– Jó napot – ennyit mond, Isten a tanúm.

– Magának is – bár mondhatnám, de ronda a virág.

– Gondoltam, csak kijön egyszer – szipog.

– Kijöttem, pedig fontos dolgom van – köntösömet össszehúzom, hogy értse, mennyire fontos.

– Kérem, ne tessék megőrülni, se meghalni – mondja, a virágot cipőjére ejti, koppan, mint a jég.

– Már megőrültem, halni később fogok – válaszolom tárgyilagosan, amennyire lehet.

– Néhanap együtt reggelizhetnénk – motyogja, pedig szép, amikor nem motyog.

– Nem érek rá reggelire, néha vacsorára se – kopp, kopp, retina, vese, máj, homloklebeny.

– Szívesen nyúlnék a tűzbe a betűiért, csak hát ez a fránya gyulladás – bal csuklójára bandzsít.

– Van macskája? – kérdem, imbolygó bokáját figyelve.

– Minek kérdi? Tudja – persze sértődik.

Aztán szomorodik. Bele a végtelenbe. Annyira öreg, amennyire fiatal. 

– Felejtsen el – úgy kérem, még véletlenül se jusson eszébe engedelmeskedni.

– Felejtem, ha ígéri, sosem alszik – cipőjét a virág mellé rúgja, mezítláb imbolyog az éppen ébredő kandeláberek felé, mosolyognék, ha lehetne, két kezem a lenyugvó nap sugarai alá tartom, körmöm alatt koppan a fény.

Mély Fiók Kiadó

Ronda titkárnő mindig gyanús, visszhangzott fülembe néhai professzorom, Grósz Gusztáv intelme, amint megláttam egy majd száz éves tölgyfa teteme fölött terpeszkedni ama tompa húsú, szeles hajnalra kent körmű bestiát, kiről emberfia nem képzelheti, szeretője a főnökének. Beleszontyolodtam a felismerésbe, mit szerencsémnek reméltem, csupán vakvágány. Forgatom fejem, ajtó sehol, egyetlen sötét szoba, behemót asztal és egy nő, aki ronda.

Gyakran járok kávéházba, ugyanis író vagyok. A pincérek és felszolgálónők mind tudják, rendeléskor és fizetéskor is elmondom, látom boldog mosolyukban, bizony nagy dolog ez. Szomszédom, özvegy Levendel Lajosné is tudja, eleget ütötte a falat partvisnyéllel, ha hajnalig zongoráztam írógépemen, mostanra enyhült. Szereti az írókat.

Anyám és apám is tudják, időben közöltem velük. Azon a napon, melyen átvettem jogi diplomámat. Anyám elsírta magát, apám beesett az első kocsmába.

Büszkék rám. Büszkén adnak kölcsön, ha megszorulok. Apám azért vágott pofon a múlt vasárnapi ebéden, legyen miből ihletet merítenem. Fel is olvastam néhány oldalt kiadásra váró regényemből, a maflástól kissé pöszén, anyám rendültségében kiöntötte a húslevest az ablakon.

Barátaim nincsenek, írónak minek barát, ott a papír, ott a masina, masinában a szalag, szalagban a fekete, feketében a betű.

Első regényem címe: Az ördög. Hatszázhetvenegy oldal, öt évig írtam. Remekmű.

– Ki maga? – kérdi unottan a titkárnő, amint meglát.

– Író vagyok – válaszolom sértődött bercsülettel. – Életemben nem láttam magánál rondább titkárnőt.

– A legszebb vagyok, kit prezentálni lehetett – vállvonogatás közben is tud rúzsozni.

– Részvétem – sóhajtom.

Mosolyog a bestia. Csúfondárosan, akár a kofák. Rám, a nagy íróra. Minden felszolgáló és pincérnő tudja, ki vagyok. Tudja apám, anyám, a szomszédom, özvegy Levendel Lajosné, mi több, a sarki zöldséges, ezt elfelejtettem említeni.

– Ki küldte? – már megint egy kérdés, gyűrött szája mályva, tekintete pocsolya.

– Az elegáns úr a kávéházból, nyilván tudja a nevét – válaszolom büszkén.

– Aha – körmét nézi, recseg alatta a karosszék.

Regényem kezemben mázsás súly, eszembe jut gavallér ismerősöm a Fekete Szem Kávéházból, ki segítő kezét nyújtotta a végső órán.

– Jó napot – így kezdte.

– Jó napot – válaszoltam.

Fekete öltöny, fekete haj, fekete szakáll, szeme, mint a vakoké, akárhová színű. Mellém huppan, lábát keresztbe téve nézi üres kávés csészémet.

– Ön biztosan író, uram – mondja határozottan.

– Biztosan, uram, biztosan – hebegem alig nyíló szájjal.

– Regényének címe Az ördög, hatszázhetvenegy gépelt oldal.

– Valóban, uram ­– remegő kézzel nyújtok kezet, a kedves ismeretlen is nyújtja jobbját, ám mielőtt tenyerünk fonódna, órájára néz.

– Késő van – mondja, ölébe ejti karját, zavaromban az üres kávés csészéért nyúlok.

Piruló pincérlány lép asztalunkhoz, az idegen int, semmit se kér, gerincem mentén pók kapar, a lány szoknyája pillangóvá változik.

– Segítsen – nyögöm a férfi felé. – Nagy író vagyok.

– Ó – válaszolja.

A lány immár meztelen, ölét se takarva nevet, az idegen gavallér felém fordul, fülembe súg egy címet, hova mennem kell. Azonnal.

A lift fütyül, miközben a harmadikra tol, négyes ajtó, kopogtatnom se kell, csak lépjek be.

Belépek. De ronda titkárnő, gondolom.

– Adja ide – szól az asszony, mályva a lehellete, lépek felé, nyújtom a papírokat, rajta fekete minden betű, mit valaha képzeltem.

Úgy veszi át, mintha kolibri szárnyát simítaná, bal lába mellett ránt egyet a tölgyfán, sikít a fiók, huppan a hatszázhetvenegy gépelt oldal a mélyére.

– Kikérem magamnak – toppantom. – Fiókom nekem is van.

– Ez egy másik fiók – súgja, bal térdével lök a fán, az már csak nyekereg. – Részvétem.

A büdös életbe. Ennyit gondolok. Talán jobban jártam volna a joggal.

– Jobban jártál volna – bólogat anyám a vasárnapi ebédnél, miután kiöntötte a húslevest a vécébe és apám elment kocsmázni.

– Nagy író vagyok – mondom, anyám könnyezik, simítja arcomat, tekintete mély fiók, ott heverek mélyén újszülött meztelen, álmom pillangóvá vált szoknya, szemem bármerre színű, ronda titkárnőt csak az ördög küldhet, mondja néhai Grósz Gusztáv láthatatlan katedrán, és bólogatok szüntelen, mint a fák a festményeken, mint fekete bogár a fehér papír felett.

Manyi

Keresztes Dénes egyszer hibázott, éppen a halálos ágyán. 

E tisztes férfiú, megannyi érem, kitüntetés, vállveregetés büszke tulajdonosa, a Pipázó Úriemberek Klubjának elnöke, három gyermek édesapja, tizenöt paripa gazdája, Keresztes Dénesné hites és egyben örökkön udvarias ura, a pincérek és bolti eladók gavallér dzsentlömenje, kit mindenki drágázott, ki valaha találkozott vele, bizony az utolsó lehelet jogán rosszul hörgött.

Drága Dénes, kevesebb is elég lesz, drága Dénes, de jó, hogy látom, drága Dénes, áldja meg az Isten, igenis, drága édesapám, ellik a kanca, drága Dénes, persze, drága férjem. Ezt hallgatta egész életében. Tegyük hozzá, nem érdemtelenül.

Keresztes Dénes úgy viselte fénylő szívét, mint más urak a kalapjukat. Elegánsan, nem hivalkodva, etikettileg hibátlanul, mintegy szerényen. Még Álmos atya, a kisváros szigorú papja is elismerően bólintott, amint Dénes szóba került, pedig róla az a hír járta, ágya alatt korbácsot tart, hogy hetente gyóntatott lelki gyermekei semmiképpen ne kerülhessenek a pokolra, amennyiben rajta múlik. Álmos atya két héttel Dénes után halt, a kórboncnok elsírta magát sebes háta láttán.

Csakhogy Álmos atya nem korbácsolta magát Keresztes Dénes lelki üdvéért. Mikor keresztet vetett, arra gondolt, bár ő is olyan makulátlan lehetne az Úr szemében, akár legkedvesebb lelki gyermeke, a nála idősebb, három gyermekes családapa, a város drágadénese, ki nemcsak szent, de szép is, bizony, jóvágású volt Dénes, magas is, kellően sovány is.

Irigykedtek a Pipázó Úriemberek Klubjának tagjai, mind a kilencen, hogy Dénes ehet, mit akar, ehetne akár reggeltől estig, egy gramm felesleg, annyi sincs rajta. Irigykedett Keresztes Dénesné, jócskán megtáltosodott rajta a fogni való, amint világra hozta harmadik közös gyermeküket, de férje sosem tette szóvá a többletet, csak a lovakat kellett karcsún tartani, még ha vörösre is rúgták a karámot.

Örökkön szeretlek, Manyi, hörögte Dénes, felesége könnyeivel jobb tenyerét itatta, farkasok, ezt is mondta, köszönöm, ezt is mondta. Azután nézte a mennyezeti lámpát gyűrűvé kerekedett szemmel. Addigra a lélegzet máshova költözött belőle.

Fogalmam sincs, mi lehetett Keresztes Dénesné keresztneve, de hogy nem Manyi, annyi bizonyos. Ezért ordította szegény asszony három napon keresztül, ki a kurva anyja az a Manyi, reggeltől estig, csak a temetésre assszonyolta meg magát, olyan feketébe öltözött, mint egy Isten előtti éjszaka, szemét üres házzá, halak nélküli óceánná hunyorította, úgy hallgatta, részvétünk, Keresztesné. 

Ki a kurva anyja az a Manyi, ordította még napokig a piacon, a főtéren, a tóparton, a templom előtt, az istállóban, esküdte a város népe, a víz milliárd cseppje, az éhes lovak, nincs köztük Manyi, soha nem is volt.

Nyugodjon meg, drága édesanyánk, áldja meg az Isten gyászában, asszonyom, osztozom fájdalmában, gyermekem, ez utóbbit Álmos atya mondta, négyszer egymás után, még a feszületet is szíve elé emelte.

– Ki az a Manyi? – kérdezte Keresztesné. – Magának tudnia kell.

Esteledett, a templom kertjét fehérbe fújta a tél, ázott galamb ült kétszáz éves kereszten, alatta három méter mélyen Harmath Rozália, már kamaszként látni akarta Istent.

Álmos atya megrázta fejét. Tényleg nem tudta, ki az Manyi, erre szavamat adom. Hátat fordított Keresztes Dénesnének, a feszületet mellkasához szorítva tántorgott cellájáig, hömpölyögtek a falak, vízként hullámzó festett szentek figyelték, mire magára zárhatta az ajtót.

Reverendájából szakadt a hó, keskeny ágya szélén fiatal lány lóbált lábat, ölében bőrönd, Manyi vagyok, mondta, keletről utaztam nyugatra, Dénes nyugatról keletre, a pályaudvaron kávét ittunk, azt mondta, nős, azt mondtam, kár, megsimogatta az arcomat, azt is mondta, olyan vagyok, mint egy ló. Elöl csíp, hátul rúg, középen remeg.  

– Erre ön mit válaszolt, kedves hölgyem? – kérdezte Álmos atya.

– Hogy Isten áldja és felszálltam a vonatra, keletről nyugatra.

Álmos atya térdre esett, korbácsot keresett az ágya alatt, ám eltűnt az ágy, Manyi bőröndöstül, Harmath Rozáliát látta, amint táncol egy nyíló ablak felé, farkasok, farkasok, énekelte, közben Keresztes Dénesné karját széttárva vicsorgott a templomkertben a hold éppen ébredő szemébe, fehér éjszakák kapaszkodtak kabátjába, a galamb elaludt a kereszten, persze, drága férjem, mondhatta volna, de még soha nem látott olyan vöröset, melyet éhes ló rúg.

Néró

Jézus Krisztus, bocsáss meg minket, nem tudtuk, hogy te vagy az. Uzsonna a magasságban.

Így imádkozott a testvérem, amikor még a Télapóban is hittünk.

Szerette húzni a hajamat, én közben ütöttem, vagy rúgtam. Loptunk egymástól fontos dolgokat, példának okáért radírt, rajzos füzetet, teli torokból üvöltöttük a gangon, nem szeretlek, hülye vagy, béna, zabigyerek, büdös a zoknid, csak a bandzsát hagytuk ki, mert mindketten bandzsák voltunk. 

Lefekvés előtt megbeszéltük, melyikünket rabolja pokolba az ördög először, lehetőleg karácsony, avagy húsvét előtt, legboldogabb pillanatainkban azonban arról pusmogtunk a paplan alatt, kire szabadítjuk rá Nérót, az oroszlánunkat. Sorba vettük jól tanuló osztálytársainkat. Mivel minden igyekezetünk és uzsonna a magasságban ellenére sem sikerült felgyújtanunk nagyapa kertvégi budiját, kénytelenek voltunk kitalálni valami hatásosabbat három szál lopott gyufánál. 

Oroszlánunkat először testvérem firkálta egy füzetbe, amit széttéptem, miközben ő ordított. Néró teste egy tacskóéra hasonlított, sörénye piros zsírkrétás maszat, orra fekete krumpli. Fél óráig nem álltunk szóba egymással, majd megbocsátása jeléül fejbe dobott egy lexikonnal.

Másnap én rajzoltam le Nérót, hosszú lábúra, nagy seggűre sikeredett, büszkén mutattam a rajzlapot, testvérem összegyűrte és kidobta az ablakon, egyenesen Novákék erkélyére. Térden rúgtam, bezárkóztam a fürdőszobába és imádkoztam, hogy vigye el a lepra. Vagy az ördög. Mivel egyiknek sem kellett, bekapcsoltuk a diavetítőt.

Szóval boldogok voltunk, jó testvérek. 

Csak hát közeledett a kamaszkor, kiderült, testvérem bandzsasága az enyémmel ellentétben operálható. Amíg lábadozott, szemén kötéssel, nem haraphattam, nem csíphettem, nem üvölthettem a szájába, hogy zabigyerek vagy, hülye, béna, nem kérhettem se a leprát, se az ördögöt, csak Jézust, hogy bocsásson meg minket. Egyik este engedte, hogy filctollal felhőt rajzoljak a homlokára.

Húsvét előtt került le róla a kötés, ültem a szőnyegen bandzsán barna szemmel, ő az ágyon, kék tekintete idegenbe révedt, könnyezett, mély levegőt vettem és azt mondtam, szeretlek.  Öléből a földre esett a zseblámpa, amit apánk dugi ládájából loptunk, térdre ereszkedett, oroszlánként mászott felém, szőkés haját pirosra színezte az elhúzott függönyt égetni akaró napfény, lassan emelte a jobb kezét, aztán ütött. Egyenesen a bandzsa szemem alá.

Nem várta meg, hogy ordítsak, újra ütött. A mellkasomba, aztán a gyomromba, aztán az ágyékomba.

Jól gondolta, hogy nem lesz kedvem sírni. Este anyánk kék palacsintát sütött, annyira boldog volt, végre nyugalom van, az arcomon liluló foltot észre sem vette. Apánk kék újságot olvasott, nem kért palacsintát.

Másnap együtt rajzoltuk le Nérót. Ő és én. Mellső lába tacskóké, hátsó lába lovaké, derékilag bödön, avagy szarvasmarha, segge naplemente, farka világvége, sörénye Róma anno. A nagy N-t és az é-t ő véste a géppapír sarkába filctollal, az erret és az ót én, golyóstollal, még arra is figyeltem, hogy az errem belelógjon az ő éjébe. Miközben a falra celluxoztuk, bokán rúgott.

Néró boldog lehet, hogy mi találtuk ki, a már nem bandzsa testvérem, meg én, az örökbe bandzsa. Így ez a fenséges oroszlán nem is sejtheti, merre és minek kellene égnie. Kószálhat az idők végezetéig, térkép és akarat nélkül, mint szellő nyála, égethet kert végi budit, csupa jeles osztálytársat, elégetheti a karácsonyt, a húsvétot, talán egyszer a kéket is, ami ütött.

A kékkel egyébként is vigyázni kell, erre a megállapításra jutottam egy karácsonyi mise alkalmával, miközben testvéremmel egymás tenyerébe mélyesztettük körmünket, hogy ki bírja tovább szisszenés nélkül, a freskókon a szentek kék lepelben lebegtek, és kék volt a tenyerét mutató Jézus Krisztus mögött a holnapután, amit valakinek el kellene hinni.

Batman

Éppen nyelésben voltam, ebéd közben gyakran előfordul, amikor Ági közölte, hogy elhagy. Az a szelet krumpli, amit a megfelelő helyre próbáltam juttatni, elakadt a nyelőcsövem mértani közepén, onnan se le, se föl, végül egy pohár vízzel sikerült a bal felső bordámig taszajtani.

Már Bandiék farsangi buliján sejtettem, hogy csal. Macskanőnek öltözött, műszempillát ragasztott, folyton a telefonját leste, visítva nevetett minden buta viccen, sekély óra alatt végzett egy üveg pezsgővel, úgy táncolt, mint aki szentül hiszi, másnap lebénul, vagy meghal. Éjfél körül a sötét fürdőszobában találtam, a földön ült csukott szemmel, gyűlöllek Steve Jobs, hajtogatta.

Mély levegőt vettem, hívok egy taxit, mondtam. Hadonászni kezdett, lábával rugdalta a semmit, úgy tettem, mintha megsértődnék, a nappaliba szédelegtem Bandihoz, vörös arccal politizált, sajnos ő fogta a pálinkás üveget. Álldogáltam mellette néhány percig, aztán kikaptam a kezéből, észre se vette, éjjel kettőig tespedtem egy fotelben, addig el is fogyott az a fél liter.

Eszembe jutott nagyapám, aki szerint mindig minden le volt szarva. Ha sütött a nap, ha esett az eső, ha elfogyott a kacsazsír, ha lyukadt a bicikli kereke, ha szentségelt nagyanyám, ha leégett az almafa, ha váltották a rendszert, ha intőt kaptam, ha berúgott a postás, ha megszökött a Jenő, ha a művházban fellépett Sinkovits Imre. Csak az nem volt leszarva, ha ellett a koca. Olyankor nagyapám hajnalig sírt, összekulcsolt kézzel hálálkodott Istennek, aki egyébként ugyanúgy le volt szarva, mint a rendszerváltás, az égő almafa, a lyukas kerék, amíg nem született malac.

Éjjel kettőig tűrtem a Kispált, a dülöngélő tündéreket, a jedi lovagokat, a kurvaanyádorbánviktorokat, az üresedő üvegeket, a bicsakló bokákat, majd Ágival a karomban elindultam a Szent István körúton, a Margit hídnál valahogy leintettem egy taxit.

Hajnali ötig néztem, ahogy hason fekve, szakadt harisnyában alszik az ágyunkban, az albérletünkben, ujján az eljegyzési gyűrűvel. Nyolc órakor a Sopron felé tartó vonaton bámultam, hogyan bújik a nap egyik felhőből a másikba, Kapuvárnál kikapcsoltam a telefonomat.

Anyám a kapuban állt, mindig megérezte, ha megyek, üzennem se kellett, örömében a kezét tördelte, kisfiam, kisfiam, nyögte, apám rádiót hallgatott a nappaliban, meglengette a botját, mosolygott a homloka. A szobám, az a tizenhárom négyzetméter érintetlenül, bár rendületlenül takarítva, a polcon három műanyag katona, két porcelán ló, egy osztályfénykép, három Jókai, egy Madách, vaskos Arany, négy Rejtő Jenő. Üres jegyzetfüzet. A sarokban horpadt focilabda, a falon fakuló Maradona. Régi ágyamon rózsás takaró.

Anyám kérdezget a konyhában, kérem, ne tegye, mert másnapos is vagyok, meg az Ági is csal. Amíg kisóhajtozza magát, kanalazom a húslevest.

Fél órát üldögélek apám mellett, még mindig mosolyog a homloka, talán megismert.

Csak szellőztetem a fejem, mondom anyámnak, mikor a bánfalvi temetőhöz indulok, tördeli a kezét, sorolja, holnap mit főz, csak annyira emlékszem, mikor már nagyapám sírja előtt állok, hogy göngyölt hús.

Az öreg a közeli padon ül, mindig ezt csinálja, mióta meghalt. Lábánál liheg a Jenő, neki sincs hova szökni, mióta  elütötte az autó. Rágyújtanék, de nincs mire, összehúzom a kabátomat.

– Megcsal az Ági – mondom.

– Kivel? – kérdi nagyapám.

– Az egyik kollégájával.

– Akkor le van szarva.

– Hát le.

– Mióta? 

– Nem tudom.

– Átmeneti kabát – mondja az öreg, megsimítja Jenő fejét.

Tényleg az. Húzom erre, húzom arra, úgyis fázom. 

Huszonnyolc óra, egy kocsmázás, három képviselőfánk, fél liter húsleves, tizenhat órányi kéztördelés, egy szobányi időjárásjelentés, két mérföldnyi botlengetés után a Keletinél bekapcsolom a telefonomat. Hat üzenet Ágitól. Mindig ennyit ellett a koca, amíg élt nagyapám. Egy szeretlek, egy dögölj meg, egy hol vagy, egy hiányzol, egy megölöm magam, egy elég.

Huszonéves arca negyvenbe dermed, nyelem a krumplit, amit főzött, mindjárt kimondja, elhagy, tördeli a kezét, szeme bicikli lyukas kereke, bár ne dolgoztam volna folyton hajnalig, bár megkérdeztem volna, hogy van, bár mondtam volna, jó a segged, bár Batmannek öltöztem volna, nem Steve Jobsnak, amíg műszempillát ragasztott. 

Állatkert

1944. december 20-a és 1945. január 31-e között minden barátomat megették.

Némelyiket puskatussal ütötték agyon a szovjetek, civil honfitársaim inkább a döglötteket vitték, melyeknek lélegzetét a Budapestre hajított bombák szakították szét. A nyilasok a nagyvadakat lőtték, attól féltek, széttépik a ketrecet.

Bő hónapig együtt lakmározott a szovjet, a nyilas, meg az éhes.

1939. júniusában kerültem Székesfőváros Állat- és Növénykertjébe gondozónak, maga Nadler Herbert igazgató úr vett fel. A Városliget egyik padján búsultam, amiért másodszorra is eltanácsoltak a Képzőművészeti Főiskoláról, Nadler úr elsétált előttem, kérdezte, miért ütöm a padot. Sose leszek festő, válaszoltam. Ha büdös akar lenni élete végéig, akad jobb ötletem, mondta.

Szemmel mérhető drága öltönyt viselt, rajtam rövidnadrág, a szegénység áporodott lehelete, kezemben szakadt lufi, a fűben találtam. Olyan magas lehetett, mint én, annyi idős lehetett, mint apám, annyit is aludhatott, szeme alatt lövészárkok, a hajnal árnyai ásták.

Hangja rekedt, háta egyenes vonal, szeme fegyvertok.

– Ha büdös akar lenni élete végéig, akad jobb ötletem.

– Igen, hallottam, már mondta – a lufit a kavicsoknak hajítottam.

– Most szólok magához először, fiatalember.

Kezét kulcsolva, tekintetemet feledve Cukorkás Jolit kezdte figyelni, egy fiatalasszony éppen kék nyalókát vásárolt gyermekének, az éppen beszélni tanuló fiú ugrálva sikított, tenyerével ütötte az eget.

– Nadler Herbert vagyok – kezet nem nyújtott.

– Varga Dénes – felálltam.

Nadler úr azon nyomban helyet foglalt a padon, melyen az imént ültem. Zavartan forgattam a fejemet. A vattacukros a fülét vakarta, rövid szoknyás kamaszlányok vihogtak egy fa tövében, fiatal férfi rohant az állatkert felé, közepesen drága öltönyben.

– A titkárom – sóhajtotta Herbert úr.

– Van jobb a festék és a higító szagánál? – kérdeztem.

– Üljön le, Dénes – mintha valamit keresett volna, végigsimította öltönye minden zsebét. – Rosszat álmodtam.

Leültem mellé. Bohócba öltözött fiatalok cigarettáztak a szemközti pad mellett, csak néha szóltak, egy szavukat se értettem.

– Mindenki háborúról álmodik – szóltam bátortalanul, koszos körmömet néztem. – Hogy valami robban, valami ég, valaki lő.

– Ne áldozzon általános istennek, és ne vásároljon álmokat a rokonaitól – legyintett. – A struccok minden gondolatukat a lábukba rejtik, elefánt csak tiszta földbe hal, a majom embert utánoz, hogy a tudósoknak igaza lehessen, a hiéna hangját színné változtatják a kövek, a ragadozó halak hasa alatt örök siklásuk közben forró a víz, a papagájok ismétlik szavainkat, hogy a közelben merengő fák, falak, vagy rácsok lefordítsák azokat számukra. Hitvány anyag az ember.

– Az hitvány, ki nem lehet, mi lenni szeretne – szakadt cipőmmel a szakadt lufiba rúgtam, majd egy métert repült a cigarettázó bohócok felé.

– Adok magának festék helyett oroszlán korgó gyomrát, higító helyett zsiráfszart. 

Padunk előtt csoszogott Pali bácsi, mindenki Pali bácsija, ő áldotta meg a kerület kóbor kutyáit, és az özvegyasszonyokat. Bár vakon született, segítség nélkül jutott a tóig, ott az egyik pad szélére ült, járultak elé a hontalanok déltől éjfélig.

– Csókolom, Pali bácsi – mondtam, az öreg biccentett, Nadler úr keresztbe tette lábát és közelebb hajolt.

– Egy nap megsemmisítik a majomketreceket, a madarak házát, bomba szakítja az elefántok lábát, az ég sikításától hullik a gazella, jégbe dermed a krokodil, vadak vére festi vörösre a vasat, a pelikánok fába hányják szívüket. Pertut iszik az éhség az irgalommal.

– Mintha valami állást emlegetett volna öt perccel ezelőtt – mondtam búsan.

Nadler úr elmosolyodott, arcizmainak nyikorgása, akár nagyapám szekerének kereke, fülcimpámba kapaszkodott.

– Várja meg a háború végét, aztán lehet festő, ha kell még olyan.

– És addig mi van? – kérdeztem.

– Szar. Sokféle. De etethet pingvint és baglyot, ha bírja a gyomra. Dobálhat labdát a struccoknak, vakarhatja hiéna fülét, ha nincs tele a hold.

Késő este értem haza, Nadler úrral jártam körbe az állatkertet, se anyám, se apám nem kérdezte, hol voltam. Miért is kérdezték volna, látták, boldog vagyok, tudták, megint háború van. Apám a rádiót hallgatta a kamrában, anyám kék cérnával fehér lepedőt foltozott.

Másnaptól minden áldott reggel hat órától éjfélig az állatkertben dolgoztam. Bár a gondozók között Nadler úr szétosztotta a feladatokat, más munkáját is szívesen végeztem, nem egyszer töltöttem az éjszakát az akváriumoknál, vagy a majomházban, melyet elsőként bombáztak szét 1944 telén.

Az elefántokkal beszélgettem legtöbbet, mindig meghallgattak etetés közben, a struccokkal csak hajnalban lehetett focizni, a csimpánzok bármilyen konzervet kinyitottak, úgy vágták falhoz, pattant a fedél, a legnagyobb krokodilt Bélának hívtam, ő viselte a legélesebb fogakat, néha a szemembe nézett, a három oroszlán, Pippi, Papa, Pepi, miattuk növesztettem körmöket, vakarhassam a hátukat, ha perzselt a nap, Lilla pávián sóval mosott fogat, a medvék, Ádám, Ágnes, Abigél, Alajos szívesen vették, ha fütyülök, a gazellák homlokára számokat rajzoltam, a halakkal lehetett sugdolózni üvegen keresztül. A legszebbet Attilának hívtam, aranyhalnak látszó kilós ragadozó volt, sárga pikkelyű, messziről vették, fogát ritkán mutatta, forrt a víz a hasa alatt. 

Csak őt tudtam megmenteni 1944 karácsonyán, addigra három gondozó is belehalt az égből zuhanó ostromba, az állatkert, akár Pest, véres törmelék volt csupán, a szilánkok közt vergődő halat fémdobozba dobva rohantam lakásunkig, Pali bácsi a kapualjban kuporgott, kettétört botját szorongatva, anyám és apám a pincében, találtam egy vízzel teli vödröt az előszobánkban, abba csúsztattam Attilát, gyorsan szaladhattam, lüktetett a kopoltyúja, imádkoztam, csak bírja, míg szerzek sót. 

Együtt szilvesztereztünk, hála anyámnak, a kilós sót vánkosa alatt tartotta, azt öntöttem a vödörbe, nem is akadt más dolgom bő egy hónapig, mint hallgatni a szirénák hangját, a csontfájdító süvítést, imádkozni, csak ezt a házat ne, és éhezni. A halnak száraz kenyér csücskét reszelgettem körömmel, gondolatban óceánt festettem, néztem a himbálózó csillárt, piros hó fényét a falakon. Ha féltem, jobb kezemet lassan a vödörbe engedtem, legyen forró a tenyerem, szemem előtt oszladozó hangjegyek táncoltak, a szétbombázott állatkertet megszállták az éhesek, a szovjetek, meg a nyilasok, reméltem, a kisfiú, ki néhány éve még nyalókát akart, két tenyérrel üti az eget, reméltem, Nadler úr, kit irodájából csak felesége rángathatott óvóhelyre, újjáépíti szívemet, reméltem, van olyan szín, hogy kegyelem, és egyszer majd láthatom, legalább vásznon.