Manyi

Keresztes Dénes egyszer hibázott, éppen a halálos ágyán. 

E tisztes férfiú, megannyi érem, kitüntetés, vállveregetés büszke tulajdonosa, a Pipázó Úriemberek Klubjának elnöke, három gyermek édesapja, tizenöt paripa gazdája, Keresztes Dénesné hites és egyben örökkön udvarias ura, a pincérek és bolti eladók gavallér dzsentlömenje, kit mindenki drágázott, ki valaha találkozott vele, bizony az utolsó lehelet jogán rosszul hörgött.

Drága Dénes, kevesebb is elég lesz, drága Dénes, de jó, hogy látom, drága Dénes, áldja meg az Isten, igenis, drága édesapám, ellik a kanca, drága Dénes, persze, drága férjem. Ezt hallgatta egész életében. Tegyük hozzá, nem érdemtelenül.

Keresztes Dénes úgy viselte fénylő szívét, mint más urak a kalapjukat. Elegánsan, nem hivalkodva, etikettileg hibátlanul, mintegy szerényen. Még Álmos atya, a kisváros szigorú papja is elismerően bólintott, amint Dénes szóba került, pedig róla az a hír járta, ágya alatt korbácsot tart, hogy hetente gyóntatott lelki gyermekei semmiképpen ne kerülhessenek a pokolra, amennyiben rajta múlik. Álmos atya két héttel Dénes után halt, a kórboncnok elsírta magát sebes háta láttán.

Csakhogy Álmos atya nem korbácsolta magát Keresztes Dénes lelki üdvéért. Mikor keresztet vetett, arra gondolt, bár ő is olyan makulátlan lehetne az Úr szemében, akár legkedvesebb lelki gyermeke, a nála idősebb, három gyermekes családapa, a város drágadénese, ki nemcsak szent, de szép is, bizony, jóvágású volt Dénes, magas is, kellően sovány is.

Irigykedtek a Pipázó Úriemberek Klubjának tagjai, mind a kilencen, hogy Dénes ehet, mit akar, ehetne akár reggeltől estig, egy gramm felesleg, annyi sincs rajta. Irigykedett Keresztes Dénesné, jócskán megtáltosodott rajta a fogni való, amint világra hozta harmadik közös gyermeküket, de férje sosem tette szóvá a többletet, csak a lovakat kellett karcsún tartani, még ha vörösre is rúgták a karámot.

Örökkön szeretlek, Manyi, hörögte Dénes, felesége könnyeivel jobb tenyerét itatta, farkasok, ezt is mondta, köszönöm, ezt is mondta. Azután nézte a mennyezeti lámpát gyűrűvé kerekedett szemmel. Addigra a lélegzet máshova költözött belőle.

Fogalmam sincs, mi lehetett Keresztes Dénesné keresztneve, de hogy nem Manyi, annyi bizonyos. Ezért ordította szegény asszony három napon keresztül, ki a kurva anyja az a Manyi, reggeltől estig, csak a temetésre assszonyolta meg magát, olyan feketébe öltözött, mint egy Isten előtti éjszaka, szemét üres házzá, halak nélküli óceánná hunyorította, úgy hallgatta, részvétünk, Keresztesné. 

Ki a kurva anyja az a Manyi, ordította még napokig a piacon, a főtéren, a tóparton, a templom előtt, az istállóban, esküdte a város népe, a víz milliárd cseppje, az éhes lovak, nincs köztük Manyi, soha nem is volt.

Nyugodjon meg, drága édesanyánk, áldja meg az Isten gyászában, asszonyom, osztozom fájdalmában, gyermekem, ez utóbbit Álmos atya mondta, négyszer egymás után, még a feszületet is szíve elé emelte.

– Ki az a Manyi? – kérdezte Keresztesné. – Magának tudnia kell.

Esteledett, a templom kertjét fehérbe fújta a tél, ázott galamb ült kétszáz éves kereszten, alatta három méter mélyen Harmath Rozália, már kamaszként látni akarta Istent.

Álmos atya megrázta fejét. Tényleg nem tudta, ki az Manyi, erre szavamat adom. Hátat fordított Keresztes Dénesnének, a feszületet mellkasához szorítva tántorgott cellájáig, hömpölyögtek a falak, vízként hullámzó festett szentek figyelték, mire magára zárhatta az ajtót.

Reverendájából szakadt a hó, keskeny ágya szélén fiatal lány lóbált lábat, ölében bőrönd, Manyi vagyok, mondta, keletről utaztam nyugatra, Dénes nyugatról keletre, a pályaudvaron kávét ittunk, azt mondta, nős, azt mondtam, kár, megsimogatta az arcomat, azt is mondta, olyan vagyok, mint egy ló. Elöl csíp, hátul rúg, középen remeg.  

– Erre ön mit válaszolt, kedves hölgyem? – kérdezte Álmos atya.

– Hogy Isten áldja és felszálltam a vonatra, keletről nyugatra.

Álmos atya térdre esett, korbácsot keresett az ágya alatt, ám eltűnt az ágy, Manyi bőröndöstül, Harmath Rozáliát látta, amint táncol egy nyíló ablak felé, farkasok, farkasok, énekelte, közben Keresztes Dénesné karját széttárva vicsorgott a templomkertben a hold éppen ébredő szemébe, fehér éjszakák kapaszkodtak kabátjába, a galamb elaludt a kereszten, persze, drága férjem, mondhatta volna, de még soha nem látott olyan vöröset, melyet éhes ló rúg.