Magamról

2021. szeptember 21., kedd

Telenovella

Komár Emese kinézett a maszatos ablaküvegen, de szakad, a kurva életbe, sóhajtotta, mire Vajda Mátyás, hatodik bé osztályos tanuló, az első padsor közepéről felállt, és hangjában mutáló tisztelettel azt mondta, ne tessék káromolni az Istent.

Négyszáz méterrel arrébb Varga Rozália, kezébe dermedt rózsafüzérrel szomorúan konstatálta, nem ölheti magát a patakba, mert az befagyott. Pedig Isten bizony megtette volna, özvegy Kelemen János, naív festő szeme láttára, aki a közeli padról bámulta az ugrás közben jégszoborrá illetődött pisztrángokat.

Róna Elemér háziorvos, kilencszáz méterre a hatodik bé osztálytól nyugodtan mondhatta volna a rendelő ablakában állva, a kurva életbe, de ilyesmi eszébe se jutott, remélte, a patak befagyott, Rozália megnyugszik, ahogy mindig, rózsafüzérét este az arcába vágja, ordítva csókolja, közben káromkodik és szeméből szakadni kezd a hó. 

Előtted csak térdelni lehet, sóhajtotta Herczeg Dezső, nyugalmazott tábornok, az iskolától kétezerkétszáz méterre, az útszéli feszület mellett, de nem Jézusra gondolt, már ha ez számít valamit. Mellette ült a kutyája, fekete korcs, Kelemen János többször is megfestette, hol napfelkeltében, hol naplementében. 

De szakad, csóválta fejét Komárné Erzsébet, apró házának udvarán állva, kezében seprű, vállán félszemű varjú, tavaly télen mentette egy fagyni készülő bokorból, a lányom biztosan káromkodik a gyerekek előtt, az apja keservét, az iyen káromkodós, de már négy éve ül a nappaliban, csak nézi a csillárt, hátha csillag lesz belőle.

Ne káromold az Istent, Ferenc, ordította János atya álmában, régi barátja szakadozó peronon állva sebeit mutatta felé, golyó harapta mindet, Vajdáné Margit fel is mosta sebtiben a parókia folyosóját, majd a partvisnyéllel János ajtaját ütögette, hátha az öreg megébred. 

Szakad, a kurva életbe, arcát tenyerébe temette Kovács Imre, az iskolától ezerötszáz, a pataktól ezerkilencszáz méterre, az asztalán álló feszületet melléhez rántotta, pedig nem is hitt Istenben. Csak hát a kenyér, nem sütik, nem hozzák, nincs mit eladni a boltban, két napja kénytelen zárvát mutatni a falunak, ilyet kereskedő nem tehet.

A kurva, mondta hangosan Bende Kálmánné, férje sírkövét zsebkendővel törölgette, ne kérdezzük, miért kívánkozott temetőbe káromkodni pont ezen a napon, melyen majdnem megölte magát a szépséges Rozália és Komárné Erzsébet arra kényszerült, háza udvarán állva szorongjon, félig vak madárral a vállán, háromezerháromszáz méterrel arrébb.

Fagyott pisztráng, vulkánszemű lány, de szép nap ez, gondolta özvegy Kelemen János, naív festő a patakparti padhoz dermedve, csak azt sajnálta, nincs kenyér a boltban, Kovács Imre, a derék kereskedő aligha álmodik szépet, míg szakad a hó.

Úgyse hallasz, János, mondta Ferenc a peronon állva, vállán félszemű varjú szentségelt,  vonata hol indulni látszott, hol szakadni, az iskola udvarán Vajda Mátyás megpaskolta a kabátját, Varga Rozália összeszorított szájjal hátat fordított a pataknak, Komárné Erzsébet eldobta a seprűt, Komár Emese az üres osztályteremben állva hiába próbálta a táblára írni krétával, örökké, Herczeg Dezső köszönt egy idegen nőnek, aki ökölbe szorított kézzel imádkozni érkezett a gabonaföldeket őrző feszülethez, a Jóisten tudja, honnan szédelgett elő, vakart egyet a kutyán, ki vagy te nekem, mormolta, de nem a kutyának, nem is Jézusnak, majd arcát az ég felé fordítva arra gondolt, szakadjon csak.

Vajdáné Margit elsírta magát a parókia folyosóján, szitkozódott, nem elég a latyak, a sár, a rossz álmokat is neki kell felmosni, minek alszik délután, aki nem bírja. Bende Kálmánné  is szívesen elsírta volna magát, de Kálmán úgyse látja, fagyott zsebkendőjét zsebébe törte, remélte, elmondhatja János atyának, minden éjjel arra riad, valaki ököllel üti az ajtaját.

Ne káromold az Istent, gondolta magának Kovács Imre, ha van, azért, ha nincs, azért. A feszületet a melléhez szorítva tartotta akkor is, amikor Vajda Mátyás hóembert épített a földönkívülieknek, amikor Varga Rozália pofon vágta Róna Elemért, amikor János atya félálomban Vajdáné Margitért imádkozott, amikor Herczeg Dezső az anyja nevét suttogva begyújtott a kályhában, amikor Komárné Erzsébet férje ölébe ültette a varjút, nézzék együtt a csillárt, amikor Kelemen János vacogva ült üres vászna előtt, nézte, milyen fehér, pedig néhány hónapja még fekete kutya ült rajta naplementében, mögötte száguldó gyerekek, vonat füstje és Komár Emese lila szoknyában, amint teletáncolja krétafehér örökkével a szántóföldeket.

2021. május 15., szombat

Bulgakov130

– Meddig tetszik még magas sarkával a halántékomat ütögetni?

Fürdőköpenyben állok házam előtt. Így mondom, házam, pedig csak a szuterén az enyém, az se örökbe, egy professzortól bérlem.

A nő, ki fejfájásomat okozza napi sok órás ablak előtt masírozásával, kalapáccsá kopácsolt cipősarkával, szeppenve torpan, melléhez szorítja sárga virágát.

– Jó napot – ennyit mond, Isten a tanúm.

– Magának is – bár mondhatnám, de ronda a virág.

– Gondoltam, csak kijön egyszer – szipog.

– Kijöttem, pedig fontos dolgom van – köntösömet össszehúzom, hogy értse, mennyire fontos.

– Kérem, ne tessék megőrülni, se meghalni – mondja, a virágot cipőjére ejti, koppan, mint a jég.

– Már megőrültem, halni később fogok – válaszolom tárgyilagosan, amennyire lehet.

– Néhanap együtt reggelizhetnénk – motyogja, pedig szép, amikor nem motyog.

– Nem érek rá reggelire, néha vacsorára se – kopp, kopp, retina, vese, máj, homloklebeny.

– Szívesen nyúlnék a tűzbe a betűiért, csak hát ez a fránya gyulladás – bal csuklójára bandzsít.

– Van macskája? – kérdem, imbolygó bokáját figyelve.

– Minek kérdi? Tudja – persze sértődik.

Aztán szomorodik. Bele a végtelenbe. Annyira öreg, amennyire fiatal. 

– Felejtsen el – úgy kérem, még véletlenül se jusson eszébe engedelmeskedni.

– Felejtem, ha ígéri, sosem alszik – cipőjét a virág mellé rúgja, mezítláb imbolyog az éppen ébredő kandeláberek felé, mosolyognék, ha lehetne, két kezem a lenyugvó nap sugarai alá tartom, körmöm alatt koppan a fény.

2021. április 27., kedd

Mély Fiók Kiadó

Ronda titkárnő mindig gyanús, visszhangzott fülembe néhai professzorom, Grósz Gusztáv intelme, amint megláttam egy majd száz éves tölgyfa teteme fölött terpeszkedni ama tompa húsú, szeles hajnalra kent körmű bestiát, kiről emberfia nem képzelheti, szeretője a főnökének. Beleszontyolodtam a felismerésbe, mit szerencsémnek reméltem, csupán vakvágány. Forgatom fejem, ajtó sehol, egyetlen sötét szoba, behemót asztal és egy nő, aki ronda.

Gyakran járok kávéházba, ugyanis író vagyok. A pincérek és felszolgálónők mind tudják, rendeléskor és fizetéskor is elmondom, látom boldog mosolyukban, bizony nagy dolog ez. Szomszédom, özvegy Levendel Lajosné is tudja, eleget ütötte a falat partvisnyéllel, ha hajnalig zongoráztam írógépemen, mostanra enyhült. Szereti az írókat.

Anyám és apám is tudják, időben közöltem velük. Azon a napon, melyen átvettem jogi diplomámat. Anyám elsírta magát, apám beesett az első kocsmába.

Büszkék rám. Büszkén adnak kölcsön, ha megszorulok. Apám azért vágott pofon a múlt vasárnapi ebéden, legyen miből ihletet merítenem. Fel is olvastam néhány oldalt kiadásra váró regényemből, a maflástól kissé pöszén, anyám rendültségében kiöntötte a húslevest az ablakon.

Barátaim nincsenek, írónak minek barát, ott a papír, ott a masina, masinában a szalag, szalagban a fekete, feketében a betű.

Első regényem címe: Az ördög. Hatszázhetvenegy oldal, öt évig írtam. Remekmű.

– Ki maga? – kérdi unottan a titkárnő, amint meglát.

– Író vagyok – válaszolom sértődött bercsülettel. – Életemben nem láttam magánál rondább titkárnőt.

– A legszebb vagyok, kit prezentálni lehetett – vállvonogatás közben is tud rúzsozni.

– Részvétem – sóhajtom.

Mosolyog a bestia. Csúfondárosan, akár a kofák. Rám, a nagy íróra. Minden felszolgáló és pincérnő tudja, ki vagyok. Tudja apám, anyám, a szomszédom, özvegy Levendel Lajosné, mi több, a sarki zöldséges, ezt elfelejtettem említeni.

– Ki küldte? – már megint egy kérdés, gyűrött szája mályva, tekintete pocsolya.

– Az elegáns úr a kávéházból, nyilván tudja a nevét – válaszolom büszkén.

– Aha – körmét nézi, recseg alatta a karosszék.

Regényem kezemben mázsás súly, eszembe jut gavallér ismerősöm a Fekete Szem Kávéházból, ki segítő kezét nyújtotta a végső órán.

– Jó napot – így kezdte.

– Jó napot – válaszoltam.

Fekete öltöny, fekete haj, fekete szakáll, szeme, mint a vakoké, akárhová színű. Mellém huppan, lábát keresztbe téve nézi üres kávés csészémet.

– Ön biztosan író, uram – mondja határozottan.

– Biztosan, uram, biztosan – hebegem alig nyíló szájjal.

– Regényének címe Az ördög, hatszázhetvenegy gépelt oldal.

– Valóban, uram ­– remegő kézzel nyújtok kezet, a kedves ismeretlen is nyújtja jobbját, ám mielőtt tenyerünk fonódna, órájára néz.

– Késő van – mondja, ölébe ejti karját, zavaromban az üres kávés csészéért nyúlok.

Piruló pincérlány lép asztalunkhoz, az idegen int, semmit se kér, gerincem mentén pók kapar, a lány szoknyája pillangóvá változik.

– Segítsen – nyögöm a férfi felé. – Nagy író vagyok.

– Ó – válaszolja.

A lány immár meztelen, ölét se takarva nevet, az idegen gavallér felém fordul, fülembe súg egy címet, hova mennem kell. Azonnal.

A lift fütyül, miközben a harmadikra tol, négyes ajtó, kopogtatnom se kell, csak lépjek be.

Belépek. De ronda titkárnő, gondolom.

– Adja ide – szól az asszony, mályva a lehellete, lépek felé, nyújtom a papírokat, rajta fekete minden betű, mit valaha képzeltem.

Úgy veszi át, mintha kolibri szárnyát simítaná, bal lába mellett ránt egyet a tölgyfán, sikít a fiók, huppan a hatszázhetvenegy gépelt oldal a mélyére.

– Kikérem magamnak – toppantom. – Fiókom nekem is van.

– Ez egy másik fiók – súgja, bal térdével lök a fán, az már csak nyekereg. – Részvétem.

A büdös életbe. Ennyit gondolok. Talán jobban jártam volna a joggal.

– Jobban jártál volna – bólogat anyám a vasárnapi ebédnél, miután kiöntötte a húslevest a vécébe és apám elment kocsmázni.

– Nagy író vagyok – mondom, anyám könnyezik, simítja arcomat, tekintete mély fiók, ott heverek mélyén újszülött meztelen, álmom pillangóvá vált szoknya, szemem bármerre színű, ronda titkárnőt csak az ördög küldhet, mondja néhai Grósz Gusztáv láthatatlan katedrán, és bólogatok szüntelen, mint a fák a festményeken, mint fekete bogár a fehér papír felett.

2021. március 18., csütörtök

Manyi

Keresztes Dénes egyszer hibázott, éppen a halálos ágyán. 

E tisztes férfiú, megannyi érem, kitüntetés, vállveregetés büszke tulajdonosa, a Pipázó Úriemberek Klubjának elnöke, három gyermek édesapja, tizenöt paripa gazdája, Keresztes Dénesné hites és egyben örökkön udvarias ura, a pincérek és bolti eladók gavallér dzsentlömenje, kit mindenki drágázott, ki valaha találkozott vele, bizony az utolsó lehelet jogán rosszul hörgött.

Drága Dénes, kevesebb is elég lesz, drága Dénes, de jó, hogy látom, drága Dénes, áldja meg az Isten, igenis, drága édesapám, ellik a kanca, drága Dénes, persze, drága férjem. Ezt hallgatta egész életében. Tegyük hozzá, nem érdemtelenül.

Keresztes Dénes úgy viselte fénylő szívét, mint más urak a kalapjukat. Elegánsan, nem hivalkodva, etikettileg hibátlanul, mintegy szerényen. Még Álmos atya, a kisváros szigorú papja is elismerően bólintott, amint Dénes szóba került, pedig róla az a hír járta, ágya alatt korbácsot tart, hogy hetente gyóntatott lelki gyermekei semmiképpen ne kerülhessenek a pokolra, amennyiben rajta múlik. Álmos atya két héttel Dénes után halt, a kórboncnok elsírta magát sebes háta láttán.

Csakhogy Álmos atya nem korbácsolta magát Keresztes Dénes lelki üdvéért. Mikor keresztet vetett, arra gondolt, bár ő is olyan makulátlan lehetne az Úr szemében, akár legkedvesebb lelki gyermeke, a nála idősebb, három gyermekes családapa, a város drágadénese, ki nemcsak szent, de szép is, bizony, jóvágású volt Dénes, magas is, kellően sovány is.

Irigykedtek a Pipázó Úriemberek Klubjának tagjai, mind a kilencen, hogy Dénes ehet, mit akar, ehetne akár reggeltől estig, egy gramm felesleg, annyi sincs rajta. Irigykedett Keresztes Dénesné, jócskán megtáltosodott rajta a fogni való, amint világra hozta harmadik közös gyermeküket, de férje sosem tette szóvá a többletet, csak a lovakat kellett karcsún tartani, még ha vörösre is rúgták a karámot.

Örökkön szeretlek, Manyi, hörögte Dénes, felesége könnyeivel jobb tenyerét itatta, farkasok, ezt is mondta, köszönöm, ezt is mondta. Azután nézte a mennyezeti lámpát gyűrűvé kerekedett szemmel. Addigra a lélegzet máshova költözött belőle.

Fogalmam sincs, mi lehetett Keresztes Dénesné keresztneve, de hogy nem Manyi, annyi bizonyos. Ezért ordította szegény asszony három napon keresztül, ki a kurva anyja az a Manyi, reggeltől estig, csak a temetésre assszonyolta meg magát, olyan feketébe öltözött, mint egy Isten előtti éjszaka, szemét üres házzá, halak nélküli óceánná hunyorította, úgy hallgatta, részvétünk, Keresztesné. 

Ki a kurva anyja az a Manyi, ordította még napokig a piacon, a főtéren, a tóparton, a templom előtt, az istállóban, esküdte a város népe, a víz milliárd cseppje, az éhes lovak, nincs köztük Manyi, soha nem is volt.

Nyugodjon meg, drága édesanyánk, áldja meg az Isten gyászában, asszonyom, osztozom fájdalmában, gyermekem, ez utóbbit Álmos atya mondta, négyszer egymás után, még a feszületet is szíve elé emelte.

– Ki az a Manyi? – kérdezte Keresztesné. – Magának tudnia kell.

Esteledett, a templom kertjét fehérbe fújta a tél, ázott galamb ült kétszáz éves kereszten, alatta három méter mélyen Harmath Rozália, már kamaszként látni akarta Istent.

Álmos atya megrázta fejét. Tényleg nem tudta, ki az Manyi, erre szavamat adom. Hátat fordított Keresztes Dénesnének, a feszületet mellkasához szorítva tántorgott cellájáig, hömpölyögtek a falak, vízként hullámzó festett szentek figyelték, mire magára zárhatta az ajtót.

Reverendájából szakadt a hó, keskeny ágya szélén fiatal lány lóbált lábat, ölében bőrönd, Manyi vagyok, mondta, keletről utaztam nyugatra, Dénes nyugatról keletre, a pályaudvaron kávét ittunk, azt mondta, nős, azt mondtam, kár, megsimogatta az arcomat, azt is mondta, olyan vagyok, mint egy ló. Elöl csíp, hátul rúg, középen remeg.  

– Erre ön mit válaszolt, kedves hölgyem? – kérdezte Álmos atya.

– Hogy Isten áldja és felszálltam a vonatra, keletről nyugatra.

Álmos atya térdre esett, korbácsot keresett az ágya alatt, ám eltűnt az ágy, Manyi bőröndöstül, Harmath Rozáliát látta, amint táncol egy nyíló ablak felé, farkasok, farkasok, énekelte, közben Keresztes Dénesné karját széttárva vicsorgott a templomkertben a hold éppen ébredő szemébe, fehér éjszakák kapaszkodtak kabátjába, a galamb elaludt a kereszten, persze, drága férjem, mondhatta volna, de még soha nem látott olyan vöröset, melyet éhes ló rúg.

2021. március 12., péntek

Néró

Jézus Krisztus, bocsáss meg minket, nem tudtuk, hogy te vagy az. Uzsonna a magasságban.

Így imádkozott a testvérem, amikor még a Télapóban is hittünk.

Szerette húzni a hajamat, én közben ütöttem, vagy rúgtam. Loptunk egymástól fontos dolgokat, példának okáért radírt, rajzos füzetet, teli torokból üvöltöttük a gangon, nem szeretlek, hülye vagy, béna, zabigyerek, büdös a zoknid, csak a bandzsát hagytuk ki, mert mindketten bandzsák voltunk. 

Lefekvés előtt megbeszéltük, melyikünket rabolja pokolba az ördög először, lehetőleg karácsony, avagy húsvét előtt, legboldogabb pillanatainkban azonban arról pusmogtunk a paplan alatt, kire szabadítjuk rá Nérót, az oroszlánunkat. Sorba vettük jól tanuló osztálytársainkat. Mivel minden igyekezetünk és uzsonna a magasságban ellenére sem sikerült felgyújtanunk nagyapa kertvégi budiját, kénytelenek voltunk kitalálni valami hatásosabbat három szál lopott gyufánál. 

Oroszlánunkat először testvérem firkálta egy füzetbe, amit széttéptem, miközben ő ordított. Néró teste egy tacskóéra hasonlított, sörénye piros zsírkrétás maszat, orra fekete krumpli. Fél óráig nem álltunk szóba egymással, majd megbocsátása jeléül fejbe dobott egy lexikonnal.

Másnap én rajzoltam le Nérót, hosszú lábúra, nagy seggűre sikeredett, büszkén mutattam a rajzlapot, testvérem összegyűrte és kidobta az ablakon, egyenesen Novákék erkélyére. Térden rúgtam, bezárkóztam a fürdőszobába és imádkoztam, hogy vigye el a lepra. Vagy az ördög. Mivel egyiknek sem kellett, bekapcsoltuk a diavetítőt.

Szóval boldogok voltunk, jó testvérek. 

Csak hát közeledett a kamaszkor, kiderült, testvérem bandzsasága az enyémmel ellentétben operálható. Amíg lábadozott, szemén kötéssel, nem haraphattam, nem csíphettem, nem üvölthettem a szájába, hogy zabigyerek vagy, hülye, béna, nem kérhettem se a leprát, se az ördögöt, csak Jézust, hogy bocsásson meg minket. Egyik este engedte, hogy filctollal felhőt rajzoljak a homlokára.

Húsvét előtt került le róla a kötés, ültem a szőnyegen bandzsán barna szemmel, ő az ágyon, kék tekintete idegenbe révedt, könnyezett, mély levegőt vettem és azt mondtam, szeretlek.  Öléből a földre esett a zseblámpa, amit apánk dugi ládájából loptunk, térdre ereszkedett, oroszlánként mászott felém, szőkés haját pirosra színezte az elhúzott függönyt égetni akaró napfény, lassan emelte a jobb kezét, aztán ütött. Egyenesen a bandzsa szemem alá.

Nem várta meg, hogy ordítsak, újra ütött. A mellkasomba, aztán a gyomromba, aztán az ágyékomba.

Jól gondolta, hogy nem lesz kedvem sírni. Este anyánk kék palacsintát sütött, annyira boldog volt, végre nyugalom van, az arcomon liluló foltot észre sem vette. Apánk kék újságot olvasott, nem kért palacsintát.

Másnap együtt rajzoltuk le Nérót. Ő és én. Mellső lába tacskóké, hátsó lába lovaké, derékilag bödön, avagy szarvasmarha, segge naplemente, farka világvége, sörénye Róma anno. A nagy N-t és az é-t ő véste a géppapír sarkába filctollal, az erret és az ót én, golyóstollal, még arra is figyeltem, hogy az errem belelógjon az ő éjébe. Miközben a falra celluxoztuk, bokán rúgott.

Néró boldog lehet, hogy mi találtuk ki, a már nem bandzsa testvérem, meg én, az örökbe bandzsa. Így ez a fenséges oroszlán nem is sejtheti, merre és minek kellene égnie. Kószálhat az idők végezetéig, térkép és akarat nélkül, mint szellő nyála, égethet kert végi budit, csupa jeles osztálytársat, elégetheti a karácsonyt, a húsvétot, talán egyszer a kéket is, ami ütött.

A kékkel egyébként is vigyázni kell, erre a megállapításra jutottam egy karácsonyi mise alkalmával, miközben testvéremmel egymás tenyerébe mélyesztettük körmünket, hogy ki bírja tovább szisszenés nélkül, a freskókon a szentek kék lepelben lebegtek, és kék volt a tenyerét mutató Jézus Krisztus mögött a holnapután, amit valakinek el kellene hinni.

2021. február 18., csütörtök

Batman

Éppen nyelésben voltam, ebéd közben gyakran előfordul, amikor Ági közölte, hogy elhagy. Az a szelet krumpli, amit a megfelelő helyre próbáltam juttatni, elakadt a nyelőcsövem mértani közepén, onnan se le, se föl, végül egy pohár vízzel sikerült a bal felső bordámig taszajtani.

Már Bandiék farsangi buliján sejtettem, hogy csal. Macskanőnek öltözött, műszempillát ragasztott, folyton a telefonját leste, visítva nevetett minden buta viccen, sekély óra alatt végzett egy üveg pezsgővel, úgy táncolt, mint aki szentül hiszi, másnap lebénul, vagy meghal. Éjfél körül a sötét fürdőszobában találtam, a földön ült csukott szemmel, gyűlöllek Steve Jobs, hajtogatta.

Mély levegőt vettem, hívok egy taxit, mondtam. Hadonászni kezdett, lábával rugdalta a semmit, úgy tettem, mintha megsértődnék, a nappaliba szédelegtem Bandihoz, vörös arccal politizált, sajnos ő fogta a pálinkás üveget. Álldogáltam mellette néhány percig, aztán kikaptam a kezéből, észre se vette, éjjel kettőig tespedtem egy fotelben, addig el is fogyott az a fél liter.

Eszembe jutott nagyapám, aki szerint mindig minden le volt szarva. Ha sütött a nap, ha esett az eső, ha elfogyott a kacsazsír, ha lyukadt a bicikli kereke, ha szentségelt nagyanyám, ha leégett az almafa, ha váltották a rendszert, ha intőt kaptam, ha berúgott a postás, ha megszökött a Jenő, ha a művházban fellépett Sinkovits Imre. Csak az nem volt leszarva, ha ellett a koca. Olyankor nagyapám hajnalig sírt, összekulcsolt kézzel hálálkodott Istennek, aki egyébként ugyanúgy le volt szarva, mint a rendszerváltás, az égő almafa, a lyukas kerék, amíg nem született malac.

Éjjel kettőig tűrtem a Kispált, a dülöngélő tündéreket, a jedi lovagokat, a kurvaanyádorbánviktorokat, az üresedő üvegeket, a bicsakló bokákat, majd Ágival a karomban elindultam a Szent István körúton, a Margit hídnál valahogy leintettem egy taxit.

Hajnali ötig néztem, ahogy hason fekve, szakadt harisnyában alszik az ágyunkban, az albérletünkben, ujján az eljegyzési gyűrűvel. Nyolc órakor a Sopron felé tartó vonaton bámultam, hogyan bújik a nap egyik felhőből a másikba, Kapuvárnál kikapcsoltam a telefonomat.

Anyám a kapuban állt, mindig megérezte, ha megyek, üzennem se kellett, örömében a kezét tördelte, kisfiam, kisfiam, nyögte, apám rádiót hallgatott a nappaliban, meglengette a botját, mosolygott a homloka. A szobám, az a tizenhárom négyzetméter érintetlenül, bár rendületlenül takarítva, a polcon három műanyag katona, két porcelán ló, egy osztályfénykép, három Jókai, egy Madách, vaskos Arany, négy Rejtő Jenő. Üres jegyzetfüzet. A sarokban horpadt focilabda, a falon fakuló Maradona. Régi ágyamon rózsás takaró.

Anyám kérdezget a konyhában, kérem, ne tegye, mert másnapos is vagyok, meg az Ági is csal. Amíg kisóhajtozza magát, kanalazom a húslevest.

Fél órát üldögélek apám mellett, még mindig mosolyog a homloka, talán megismert.

Csak szellőztetem a fejem, mondom anyámnak, mikor a bánfalvi temetőhöz indulok, tördeli a kezét, sorolja, holnap mit főz, csak annyira emlékszem, mikor már nagyapám sírja előtt állok, hogy göngyölt hús.

Az öreg a közeli padon ül, mindig ezt csinálja, mióta meghalt. Lábánál liheg a Jenő, neki sincs hova szökni, mióta  elütötte az autó. Rágyújtanék, de nincs mire, összehúzom a kabátomat.

– Megcsal az Ági – mondom.

– Kivel? – kérdi nagyapám.

– Az egyik kollégájával.

– Akkor le van szarva.

– Hát le.

– Mióta? 

– Nem tudom.

– Átmeneti kabát – mondja az öreg, megsimítja Jenő fejét.

Tényleg az. Húzom erre, húzom arra, úgyis fázom. 

Huszonnyolc óra, egy kocsmázás, három képviselőfánk, fél liter húsleves, tizenhat órányi kéztördelés, egy szobányi időjárásjelentés, két mérföldnyi botlengetés után a Keletinél bekapcsolom a telefonomat. Hat üzenet Ágitól. Mindig ennyit ellett a koca, amíg élt nagyapám. Egy szeretlek, egy dögölj meg, egy hol vagy, egy hiányzol, egy megölöm magam, egy elég.

Huszonéves arca negyvenbe dermed, nyelem a krumplit, amit főzött, mindjárt kimondja, elhagy, tördeli a kezét, szeme bicikli lyukas kereke, bár ne dolgoztam volna folyton hajnalig, bár megkérdeztem volna, hogy van, bár mondtam volna, jó a segged, bár Batmannek öltöztem volna, nem Steve Jobsnak, amíg műszempillát ragasztott. 

2021. január 19., kedd

Állatkert

1944. december 20-a és 1945. január 31-e között minden barátomat megették.

Némelyiket puskatussal ütötték agyon a szovjetek, civil honfitársaim inkább a döglötteket vitték, melyeknek lélegzetét a Budapestre hajított bombák szakították szét. A nyilasok a nagyvadakat lőtték, attól féltek, széttépik a ketrecet.

Bő hónapig együtt lakmározott a szovjet, a nyilas, meg az éhes.

1939. júniusában kerültem Székesfőváros Állat- és Növénykertjébe gondozónak, maga Nadler Herbert igazgató úr vett fel. A Városliget egyik padján búsultam, amiért másodszorra is eltanácsoltak a Képzőművészeti Főiskoláról, Nadler úr elsétált előttem, kérdezte, miért ütöm a padot. Sose leszek festő, válaszoltam. Ha büdös akar lenni élete végéig, akad jobb ötletem, mondta.

Szemmel mérhető drága öltönyt viselt, rajtam rövidnadrág, a szegénység áporodott lehelete, kezemben szakadt lufi, a fűben találtam. Olyan magas lehetett, mint én, annyi idős lehetett, mint apám, annyit is aludhatott, szeme alatt lövészárkok, a hajnal árnyai ásták.

Hangja rekedt, háta egyenes vonal, szeme fegyvertok.

– Ha büdös akar lenni élete végéig, akad jobb ötletem.

– Igen, hallottam, már mondta – a lufit a kavicsoknak hajítottam.

– Most szólok magához először, fiatalember.

Kezét kulcsolva, tekintetemet feledve Cukorkás Jolit kezdte figyelni, egy fiatalasszony éppen kék nyalókát vásárolt gyermekének, az éppen beszélni tanuló fiú ugrálva sikított, tenyerével ütötte az eget.

– Nadler Herbert vagyok – kezet nem nyújtott.

– Varga Dénes – felálltam.

Nadler úr azon nyomban helyet foglalt a padon, melyen az imént ültem. Zavartan forgattam a fejemet. A vattacukros a fülét vakarta, rövid szoknyás kamaszlányok vihogtak egy fa tövében, fiatal férfi rohant az állatkert felé, közepesen drága öltönyben.

– A titkárom – sóhajtotta Herbert úr.

– Van jobb a festék és a higító szagánál? – kérdeztem.

– Üljön le, Dénes – mintha valamit keresett volna, végigsimította öltönye minden zsebét. – Rosszat álmodtam.

Leültem mellé. Bohócba öltözött fiatalok cigarettáztak a szemközti pad mellett, csak néha szóltak, egy szavukat se értettem.

– Mindenki háborúról álmodik – szóltam bátortalanul, koszos körmömet néztem. – Hogy valami robban, valami ég, valaki lő.

– Ne áldozzon általános istennek, és ne vásároljon álmokat a rokonaitól – legyintett. – A struccok minden gondolatukat a lábukba rejtik, elefánt csak tiszta földbe hal, a majom embert utánoz, hogy a tudósoknak igaza lehessen, a hiéna hangját színné változtatják a kövek, a ragadozó halak hasa alatt örök siklásuk közben forró a víz, a papagájok ismétlik szavainkat, hogy a közelben merengő fák, falak, vagy rácsok lefordítsák azokat számukra. Hitvány anyag az ember.

– Az hitvány, ki nem lehet, mi lenni szeretne – szakadt cipőmmel a szakadt lufiba rúgtam, majd egy métert repült a cigarettázó bohócok felé.

– Adok magának festék helyett oroszlán korgó gyomrát, higító helyett zsiráfszart. 

Padunk előtt csoszogott Pali bácsi, mindenki Pali bácsija, ő áldotta meg a kerület kóbor kutyáit, és az özvegyasszonyokat. Bár vakon született, segítség nélkül jutott a tóig, ott az egyik pad szélére ült, járultak elé a hontalanok déltől éjfélig.

– Csókolom, Pali bácsi – mondtam, az öreg biccentett, Nadler úr keresztbe tette lábát és közelebb hajolt.

– Egy nap megsemmisítik a majomketreceket, a madarak házát, bomba szakítja az elefántok lábát, az ég sikításától hullik a gazella, jégbe dermed a krokodil, vadak vére festi vörösre a vasat, a pelikánok fába hányják szívüket. Pertut iszik az éhség az irgalommal.

– Mintha valami állást emlegetett volna öt perccel ezelőtt – mondtam búsan.

Nadler úr elmosolyodott, arcizmainak nyikorgása, akár nagyapám szekerének kereke, fülcimpámba kapaszkodott.

– Várja meg a háború végét, aztán lehet festő, ha kell még olyan.

– És addig mi van? – kérdeztem.

– Szar. Sokféle. De etethet pingvint és baglyot, ha bírja a gyomra. Dobálhat labdát a struccoknak, vakarhatja hiéna fülét, ha nincs tele a hold.

Késő este értem haza, Nadler úrral jártam körbe az állatkertet, se anyám, se apám nem kérdezte, hol voltam. Miért is kérdezték volna, látták, boldog vagyok, tudták, megint háború van. Apám a rádiót hallgatta a kamrában, anyám kék cérnával fehér lepedőt foltozott.

Másnaptól minden áldott reggel hat órától éjfélig az állatkertben dolgoztam. Bár a gondozók között Nadler úr szétosztotta a feladatokat, más munkáját is szívesen végeztem, nem egyszer töltöttem az éjszakát az akváriumoknál, vagy a majomházban, melyet elsőként bombáztak szét 1944 telén.

Az elefántokkal beszélgettem legtöbbet, mindig meghallgattak etetés közben, a struccokkal csak hajnalban lehetett focizni, a csimpánzok bármilyen konzervet kinyitottak, úgy vágták falhoz, pattant a fedél, a legnagyobb krokodilt Bélának hívtam, ő viselte a legélesebb fogakat, néha a szemembe nézett, a három oroszlán, Pippi, Papa, Pepi, miattuk növesztettem körmöket, vakarhassam a hátukat, ha perzselt a nap, Lilla pávián sóval mosott fogat, a medvék, Ádám, Ágnes, Abigél, Alajos szívesen vették, ha fütyülök, a gazellák homlokára számokat rajzoltam, a halakkal lehetett sugdolózni üvegen keresztül. A legszebbet Attilának hívtam, aranyhalnak látszó kilós ragadozó volt, sárga pikkelyű, messziről vették, fogát ritkán mutatta, forrt a víz a hasa alatt. 

Csak őt tudtam megmenteni 1944 karácsonyán, addigra három gondozó is belehalt az égből zuhanó ostromba, az állatkert, akár Pest, véres törmelék volt csupán, a szilánkok közt vergődő halat fémdobozba dobva rohantam lakásunkig, Pali bácsi a kapualjban kuporgott, kettétört botját szorongatva, anyám és apám a pincében, találtam egy vízzel teli vödröt az előszobánkban, abba csúsztattam Attilát, gyorsan szaladhattam, lüktetett a kopoltyúja, imádkoztam, csak bírja, míg szerzek sót. 

Együtt szilvesztereztünk, hála anyámnak, a kilós sót vánkosa alatt tartotta, azt öntöttem a vödörbe, nem is akadt más dolgom bő egy hónapig, mint hallgatni a szirénák hangját, a csontfájdító süvítést, imádkozni, csak ezt a házat ne, és éhezni. A halnak száraz kenyér csücskét reszelgettem körömmel, gondolatban óceánt festettem, néztem a himbálózó csillárt, piros hó fényét a falakon. Ha féltem, jobb kezemet lassan a vödörbe engedtem, legyen forró a tenyerem, szemem előtt oszladozó hangjegyek táncoltak, a szétbombázott állatkertet megszállták az éhesek, a szovjetek, meg a nyilasok, reméltem, a kisfiú, ki néhány éve még nyalókát akart, két tenyérrel üti az eget, reméltem, Nadler úr, kit irodájából csak felesége rángathatott óvóhelyre, újjáépíti szívemet, reméltem, van olyan szín, hogy kegyelem, és egyszer majd láthatom, legalább vásznon.

2020. december 21., hétfő

És a nők

Nőt ide nem lehet. Ennyi áll az apróhirdetésben. Meg hogy Szondi utca akárhány, éppen elég négyzetméter. Nézem, mennyi forint havonta. Egy telefont megér.

Nevem Pista, ezt csak úgy ide biggyesztem, az illendőség végett. Hogy tudják, én írom ezt itt, Pista. Anyukám szólít így, meg keresztanyám, meg a régi szomszédok, meg a földrajzot oktató Bálint bácsi, ő már meghalt. 

Sokszor ülök asztalnál, előttem rengeteg papír, bélyeg, bélyegző, biztosan kitalálták, egy postán dolgozom a nyolcadik kerületben. A Szondi hatodik kerület, igencsak megfelelne az a lakás, bár nőt oda nem lehet. Mondjuk nincs is nő. Úgy értem, nekem nincs olyanom, de tudom, más férfinak van. Azt is tudom, más férfinak mása is van, ami nekem nincs, kár erre gondolni, még a végén elvétem a bélyeget.

Tárcsázom a megadott számot, a telefon hiába csörög, fájdul a fülem. Erzsike kérdi, kit hívok, majd jövő héten valamelyik ebédszünetben elmesélem, albérletet keresek, most úgy teszek, mintha nem hallanám, várom, hogy sértődötten odébb csoszogjon. Radír bácsi is megjegyzést tesz gondterhelt képemre, minden áldott délután ugyanannyi levéllel tér vissza a hivatalba, amennyivel hajnalban indult, mégse rúgják ki. 

Zárás előtt, pontban hat órakor még egyszer tárcsázok, csörög a vonal a világ végébe. Szilvike átöltözött, dombságokat irigyítő idomaira lila bársonyt rántott, új udvarlója taxisofőr, neve Ferenc. Radír bácsi füttyent egy embereset, ő az egyetlen a hivatalban, aki tud ilyesmit.

Mikor kilépek a kapun, már látom is Ferencet. Pont olyan, mint János, Tamás, Péter, vagy Géza, csak nincs a kezében virágcsokor. Sárga autónak dől lazán. Irigyem a laza dőlését. Egyszer én is próbáltam az Uránia mozi falánál, a várt lány nem jött, helyette koszos kölyökmacska nyeklett a cipőmre, azt kellet istápolni hetekig, mire keresztanyám végre megszánt mindkettőnket.

Tudniillik a keresztanyámnál lakom, a cselédszobában. Két éve, mióta a vonatra ugrottam hirtelen. Elé nem akartam. Aki Pakson született, biztosan megért. 

Csakhogy nyűgös már az a budai tíz négyzetméter, hová létem kényszerült, az apróhirdetésben harminckettővel kecsegtetnek, keresztanyámmal se kellene römizni reggel hat órakor, és nem ugrálna éjszakánként tarkómon a szánalomból ballonkabát alá gyömöszölt kandúr. Olyan pofátlanná kupálódott másfél év alatt, előző hat életében talán politikus lehetett, vagy portás.

Éppen a Nagykörúton bandukolok, korgó gyomromat pereccel győzködöm, váratlan ötlettől vezérelve jobbra kanyarodom a Szondi utcánál. Tudom a házszámot, benne volt a hirdetésben.

Toporgok a kapu előtt, csak felejtsem Szilvikét, valamely tűsarkús lába talán már a taxiórán, egyszerre tolom az összes gombot alkarral, egyszerre kérdezi a recsegés, ki az, mit akar. Cipőfűzőmmel paradicsomnyi macska játszik, perecem maradékát ejtem elé, na, te se kellettél anyádnak, de legalább budapesti vagy.

– Pista vagyok Paksról, akarom a kislakást – kiáltom a recsegésbe, a kölyök teli pofával röhög, de legalább fekete, szerencsét hoz, amíg nem rohan.

Kattan a zár, megszántak, a kapunak dőlök, vaskos, mint a köd, tárulása közben a MÁV szignálját nyögi. 

Kérdezném a macskát, merre menjek, kínlódik a pereccel, fuldokolva szalad a postaládák előtt, jobbra iramodik a liftnél, az udvarra vezet. Cédrus tornázik a gangok alatt, a kölyök tövébe hányja a sót, pedig a perecben csak az a jó .

– Mit keres itt cédrus, ugye arra gondol? – az udvar sarkában feketébe öltözött nő áll, mellette ásító ajtó.

– A hirdetés miatt jöttem ­– krákogom.

– Én adtam fel – mondja a nő. – Szuterén.

Lesek a macska felé, éppen hányásában fetreng, fene tudja, mi a szuterén, Pakson ilyet nem hallani.

–  Meg lehet szokni a cipőkopogást, a parkoló autók kerekének sikítását. Mindent meg lehet szokni.

Hajlott háttal indulok felé, ám hirtelen torpannom kell. Már csak három lépésre áll.

– De szomorú tetszik lenni – döbbenem.

– Az élet nem habostorta – leheli.

– Tényleg ennyi a havi bérlet? – rántom zsebemből az újságból tépett fecnit, tenyerembe simítva úgy nyújtom felé, mint mignont porcelán tányéron. 

Bólint, fülcimpáját babrálja.

– Nőt miért nem lehet? – kérdezem a lehető legilledelmesebben.

– Így is túl sok itt a nő – biggyeszti a szemöldökét.

Zavaromat félszeg mosollyá idomítom, kezemet zsebre dugva nézem a lábtörlőt. A macska körmét köszörüli a cédruson, a fa nevetni látszik, koronája a gangok korlátját lökdösi.

– Szeretném, ha leírná, kedves hölgyem, hogy én állok itt, Pista, egy hatodik kerületi udvaron, mögöttem cédrus, tövében hányott bundájú kölyökmacska, szemben velem maga, olyan bús, akár egy konzerv.

– Ha kívánja, majd leírom – hátat fordít, belép az ajtón.

Az előszobában rozzant fogas, rajta fekete kalap, jobbra apró konyha, csöpög a csap a mosogatóba, a tenyérnyi pulton szőke lány ül görnyedten, kezét ökölbe szorítva, hálóingben. Mondanám, hogy szépjónapot, de haja takarja az arcát.

Balra csukott ajtó, mögötte talán klozet, félve nyúlok a kilincsért, lábam között passzírozza magát a macska, fut, mint a vasárnap. 

– Jöjjön csak – szól a nő. – Ez a nappali. Egyszemélyes ágy, íróasztal, szék, a ruháit abba a komódba teheti. Amit megtekinteni kívánt, az a fürdőszoba. Zuhany és toálet egyben.

Belépek a szobába, az ágyon három lány ül egymás mellett ökölbe szorított kézzel, kettő anyaszülten, a harmadik bársony kabátban, arcuk kifejezéstelen, és talán kissé elmosódott. 

A macska az íróasztal alól sziszeg, aztán hörögni kezd, hátát domborítja. A nő mellém lép, a vállamra teszi a kezét.

– Nem kell aggódnia, csak múzsák. A szőkét egy festő felejtette itt, az ágyon ülőket egy író. Komoly művészek nyomorogtak ám ebben a szuterénben.

– Sajnálom, hölgyem – nyögöm. – Azt hiszem, ez a lakás nem megfelelő a számomra.

A lányok hirtelen sírni kezdenek, hangjuk, mint egy hiába csörgő telefon, marja a dobhártyámat.

– Hogy lehet ilyen kegyetlen? – háborodik a nő. – Napközben úgyis dolgozik, éjszakára beterelheti őket a fürdőszobába.

Kapkodom a levegőt, nézem a sírók homályos arcát, meg a kölyköt, ahogy dühödten a szék lábát fejeli. Hátat fordítok, szaladok az udvarra, a cédrus törzsének tántorodom, mögöttem iszkol a macska, hallom, ahogy zizeg a bundája. 

Az udvar másik végében szomorú arcú öregasszony áll, mellette ásító ajtó.

– Maga keres albérletet, ugye? – kérdi rekedten. – Erre jöjjön.

Félve tekintek hátra, csak falat látok.

– Erre, erre – integet az aszzony. – Harminc éve próbálom kiadni, ne legyen kegyetlen.

– Erre, erre – integet egy lány az első emeleti gangról. – Hozhatja a macskáját.

– Második emelet – kiabál valahonnan egy asszony. – Harminckét négyzetméter.

A macskát bőrénél fogva emelem, úgy rohanok vele, mintha loptam volna, egészen a körúti pékségig. Éppen zárnak, az eladó lány rángatja a redőnyt, hangosan káromkodik.

– Adjon egy perecet – lihegem. 

– Zárok – vicsorogja.

– A macskának kell – magasba emelem a jobb kezem.

Végigmér, összevonja a szemöldökét.

– Már megint kezdi? – kérdezi.

– Szeretném, ha leírná, kedves hölgyem, hogy én állok itt, Pista, egy hatodik kerületi pékség bejáratában, szemben velem maga, kezemben kölyökmacska, és soha többé nem megyek be dolgozni a postára.

Az eladó lány elmosolyodik, engedi a redőnyt az ég felé szállni, és homályos szemmel megérinti a vállamat.

– Menj haza, Pista – mondja halkan.

Leülök a pékség küszöbére, a repülő vas, akár egy tangóharmónika, a MÁV szignálját nyögi, ha gyalog megyek, este tízkor már a konyhában ülhetek, ölemben a kandúrral, nézhetem a falra celluxozott Csontváryt, hallgathatom a nagyszobából ordító televíziót, keresztanyám elmosódott nevetését, cipősarkának kopogását, az udvarra érkező parkoló autók kerekének nyikorgását, és talán végre belekezdek a regényembe, melynek címe, Pista és a nők.

2020. december 14., hétfő

Égi fene


Egy malacnak se lehet mindig malaca, summázta a summát Vinczellér Jenő állatorvos Mihail fölé hajolva. Vakargatta a fekvő sertés fülét, pöckölte fújtató hasát, még dúdolt is neki. Csak a kezét tudtam nézni.

Nagyanyám a konyha ajtajában sóhajtozott, falnak támasztott fejjel sandított a felhők közé, hátha valamely szent végigszánja udvarunkat, és áldást hajít kedves disznónk lapockájába. Nagyapám mellete hümmögött, ahogy negyven éve mindig, kalapjának peremét gyűrte, láttam, fáj a szíve, csak nemigen akarta mutatni.

Tudniillik Mihail, a világ legboldogabb kocája egy hétfő reggel úgy hanyatt vágta magát a porban, hogy a szomszéd falu jegyzője földre ejtette a tintás üveget, estig szentségelt, még öklét is rázta a sok bamba pecsét felé, Zerge Jolán pedig, az a mihaszna nőszemély, jobbra a harmadik utcában, hogy dőlne rá a háza, a homlokára rúzsozta a száját, biztos érezte, feledi a jegyzője néhány hétfőig.

Vinczellér Jenő deli ember volt hosszában, felesége széltében, éppen akkora tenyerem legyen, mint neki, gondoltam számtalanszor, hogy felpofozhassam a nyegle Borsot, aki folyton kővel csúzlizott a patakparton bringázás közben, ám látva Mihail búját, későbbre napolva bosszúmat, szorítottam nagyanyám kezét és magamban egy némiképp átköltött miatyánkot suttogtam, amint a mennyben, úgy a sárban is.

– Érthetetlen – mondta Jenő a koca mellett térdelve. – Fiatal még a végelgyengüléshez.

– Tizenkét esztendős – nyögte nagyanyám.

Felettünk utasszállító gép repült, aznap már a hetedik, Mihail szerette a repülőket, mégse csillant az orra fektében.

– Házisertés vágás nélkül legalább tizennyolc év – ingatta fejét Jenő. – Belülről rághatja a fene.

– Nincs az a fene, ami ezt megrágná, ha már mi meg nem ettük – sírdogált nagyanyám. – Az anyja csak őt szülte, drágán szereztük, három hónaposan zsoltárt visított, egy évesen állva aludt, két évesen kádban fürdött, négy évesen lovagolt, öt évesen pocsolyát énekelt, hét évesen porszívót szerelt.

Jenő emelte lapátnyi kezét, hogy nem kíván több szót, megtörölte homlokát, mely a nagy gondolkodásban nagyapám gyűrt kalapjává változott, kódorgott rajta a temérdek redő.

– Miért engedték olvasni? – háborgott végül kövér csönd után.

– Nem kérdezett ez minket – magyarázta nagyanyám. – A nagyszobából a csirkeól mellé rugdalta az összes könyvet, ott olvastott hangosan. Amíg volt a kakas, annak filozófiát. A tyúkoknak romantikát. A fecskéknek meg azt az ezer oldalból lett százat, nézze meg, ha akarja, folyton elfelejtem a címét, olyan rövid.

– Horváth néni, a kocájuk beszélni is tud? – rángott idegesen Jenő szája, ahogy pattogott benne a harag.

– Néha tudok beszélni – mondta Mihail, bágyadtan emelve fejét.

Jenő hamarabb tűnt el udvarunkból, mint a felhők hasába ásító kondenzcsík, annyit se szólhattunk, köszönjük, doktor úr. Hanem nagyapám megemberelte magát, látva az orvos iszkoló ingét, gatyáját, Mihail mellé lépett, kissé görnyedt csak, hogy gombszemébe nézve mondhassa:

– Megyünk a kocsmába, te picsa.

Kalapját fénylő búbjába nyomta, kérlelhetetlenül sántított a lengedező kapu felé, hátra se lesett, tápászkodik-e a koca, pedig tápászkodott, másfélnek tűnő mázsáját zömök lábaira taszajtotta, úgy billegett nagyapa után, akár egy kontár balerina. Ejtettem is nagyanyám kezét, szaladtam utánuk, ahogy bírtam, balra, jobbra, jobbra, hosszan balra, majd egyenesen, a sárgára festett ház zümmögő neonjáig, örülhetett Mihail, amint észrevette, hogy kiégett az s, meg az m.

Nagyapám elégedetten toppantott a kocsma előtti padnál, kalapját a gesztenyefára dobta. A rács még zárva, Magda néni fölmosott egy seprűre hányt ronggyal, csak nem akart észrevenni bennünket, pedig jócskán elmúlt hat óra.

– Nyisd a rácsot, vagy megzabáltatom magam a fenével – ordította Mihail immár két lábon, orrát fémkeretes lyukba dugva, Magda akkorát rendült, a zsebéből rántott kulcscsomót keresztül hajította a rácson, egyenesen papa reszkető tenyerébe, és míg szerencsétlenkedtünk a nyitással, valahogy minden asztalra jutott egy üveg tequila, csak Magda tűnt el, akár deli Jenő.

– Ne haragudj, hogy utánad jöttem – mondtam nagyapámnak, kapkodtam keze után, mely hallhatatlan zenét vezényelt a koca topogó patája alá, hadd táncolja körbe a kocsmát, ha közben meg is eszi a fene.

Tequila? – hüledezett egyszercsak nagyapám végigtekintve az asztalokon.

Tequila – ordította Mihail pörgés közben.

Tequila – nyögte unottan a pultos lány, a mindig sápadt Hedvig, egy éve dolgozott a kocsmában, ahányszor vonta a vállát, rúzsos szája az állára csúszott.

– Csókolom – köszöntünk nagyapámmal, leültünk az egyik asztalhoz, várva kedves disznónk fáradását, de az addig bírta, amíg Hedvig mellénk nem taszajtotta, szalmakalapot nem nyomott a fejébe, hümmögtünk is mindahányan.

– De szépen billegeti magát a széken a kocája, Horváth bá – bólogatott elismerően.

– Tud biciklizni, de ne mondja senkinek – mondta nagyapám. – Na, bontom is ezt az üveget, fel kell vidítani. Igyál, koca, csillanjon a szemed.

Mihail nyelte a tequilát, ugrált fején a szalmakalap, Hedvig a karját csipkedte, hátha álmodik.

– Miért Mihail? – kérdezte.

Papa legyintett, gondolhatta, így is sok, ami van. A zsebemben lapult számtalan hazugság erre a kérdésre, ám illendő volt hallgatnom.

A kultúrigazgató háromnegyed hétkor érkezett egy tangóharmónikával, egy láda sörrel, meg egy liter Stalinskaya vodkával, oldalán flitterbikinis lánnyal. Látszott Hedvigen a keser, ahogy a pult mögé rángatta a ládát, gondolatban segítettem neki, de valójában Mihail hátát paskoltam.

– Ma este nagy este lesz – hörögte az igazgató, földre tette a vodkát meg a hangszert, vakart egyet a lány flittertől csillámló fülén.

Mihail fordultában füttyentett, nagyapám kezéből a földre lökte az üveget.

– Ki vagy te? – kérdezte a bikinitől, nagyapámmal összenéztünk az idő szálló vasrácsa alatt.

– Beszélő disznó – sikította a lány, az igazgatóra ugrott széttárt lábakkal.

– Tudniillik rúdtáncos – magyarázta az igazgató, a lányt a pultra repítette, szállt utána a sok flitter, ugyanarra gondoltunk nagyapámmal, hogy minek.

– Itt nincsen rúd – vicsorogta Hedvig, a vodkás üveget egyenesen a lány combja mellé csapta, és biztos mondott volna cifrábbat is, ha nem esik be az erdész egy liter vegyített pálinkával, mellyel legelőször Mihailt kínálta.

Az ügyeletes rendőr érkezésekor disznónk már a rúdtalan lánnyal táncolt a pulton, Zerge Jolán se szégyellte jelenlétét rúzspecsétes homlokkal, Hedvig láda sört ölelve sírt a sarokban, hogy minek hoznak alkoholt, meg kurvákat egy kocsmába, ahol amúgy is van minden, magától gyulladt a dobkályha, recsegve lassúzott a rádió a tangóharmónikával, a kultúrigazgató egy asztal tetején rázta az öklét a tetőn túli repülők felé, Magda néni váratlanul megjelent, körbemosta  az ügyeletes rendőrt, felpofozta a vadászt, én az ágyékomat szorítottam, be ne pisiljek, nagyapám éjfélig hümmögött, majd közölte, ő a főpincér.

Jókor közölte, addigra az asztalokon könyököltek mind a szótlanok, nézték a porosodó tequilás üvegeket, Géza bá, a cipész, Mária néni, a hentes felesége, Szécsi Pál énekes, Ignác, a trafikos, Lenke, a boldogtalan, és még sorolhatnám a könyöklőket, de belesajdult szemem a nézelődésbe.

Papa gondosan hajlongott az asztalok között, míg korábbról részeg katonák a kocsmába gurították Kossuth fejét a főtérről, míg a kultúrigazgató petárdával dobálta a gesztenyefát az udvaron, és elzavarta Dérynét, hogy máshol műsorozzon, míg fújtatva érkező, síró nagyanyám lerángatta Mihailt a pultról.

– Láttam, ahogy dőlt a disznó – nyögte az ügyeletes rendőr a dobkályha mellé heveredve. – Éppen egy repülőt nézett.

– Ugyan, az a baja, hogy túl sokat olvas – óbégatta nagyanyám a kocát ölelve, az csak topogott, nevetett a pulthoz görgetett Kossuth szakállán.

– Az a gép túl messzire szállt, akkorát ásított a kondenzcsík, az a baja – nem is szólt többet, együtt horkolt a tűzzel, nyitott szemmel horkoltak a szótlanok, leghangosabban Mária néni, a hentes felesége, aki éppen akkor szunnyadt először kétes álomba, mikor évfordulós ajándékhoz ült modellt Sánta Aladár műtermében, a masina kattanásakor lett hirtelenjében post mortem a fotográfia.

– Mihail, elég volt – hajlongásból eszmélt nagyapám mellém ültette a disznót, aztán hümmögött nagyanyámnak, hogy megismerje. 

Ekkor lépett a kocsmába Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij pipával a szájában, fekete-fehéren, pertut ivott az erdésszel, búsan kezet csókolt a flitteres lánynak, a mihaszna Jolánnak, oroszul kérte a katonákat, gurítsák a szoborfejet a szikrázó tölgyfa mellé, Hedvig ölébe írta a szalmakalapot, és mondott valami kedveset a horkolóknak, mire a kályha mellett heverő ügyeletes rendőr álmában tisztelgéshez rántotta kezét. A kultúrigazgató úgy megörült a nagy írónak, hogy azon nyomban a naptár mellé ragasztotta. 

Mihail ismét búsúlni látszott, imbolygott alatta a szék, igaza lehetett Jenőnek, disznó ne olvasson. Szeme, mint tűt akaró gomb egy doboz mélyén, olyan fekete volt.

Besétáltam a mosdóba pisilni, falnak támasztott fejjel sandítottam a kagylóba, kinek meséljek, ha nem magának, gondoltam, de az is lehet, ezt már Mihail gondolta, aki utánam topogott, hogy fújtató hasát gerincemnek nyomja, tarkómba horkolja a messze szálló repülőgép zaját, szőrére tapadt flitterrel sóhajtsa, az igazi Fjodor elrepült, egyen engem meg a fene, szálló bikinit akarok, szájat a homlokomra, ha Magda seprűje előkerül, ki tudja, hová változok.

Az ilyesmi egyenes beszéd egy disznótól, még akkor is, ha tizenkét esztendős, és koca létére Mihailnak kell hívni. Nem akartam búsítani, hogy nem repülhet messzebb a csirkeólnál, Magda néni megint szétverte a seprűt a vadászon, átváltozás se lesz többé, így úszta meg a vágást éhínség idején, csak a böllért kellett puha falú szobába zárni.

Kértem, hagyjon pisilni, ígértem, tavaszra varratok neki nagyanyámmal szoknyát, kiültetem a kapu elé, ott olvasgathat, nézheti a repülőket, talán akad olyan gép, amely visszafele is tud szállni.


Illusztráció: Mile Blanka


(Pista olvassa: Bartis Attila: Tizenegy novella, és a többi, навсегда)

2020. december 1., kedd

Mátrix 2020

Ordíts a számba, aztán nyeld le a kék pirulát, emeld a bőröndöd, ébredj repülőn, olvass újságot, nézd a gép szárnyát, három decis borból két üveggel kérj, csak meg ne idd, hadd nyeljem le a piros pirulát, egy űrhajó ablaka üzenje, jól áll a bőrkabát, majd írok levelet, ha leitattam minden árnyékot, ha minden boszorkát úristennek szólítottam, ha megmérgeztem Sztálint, ha ingyen a szégyen, ha minden sárkány hét regényt olvas, ha imádkoztam naptárhoz májusért, ha meztelenül fotóztam királylányokat, ha hallottam holtakat élőt sajnálni, ha rénszarvas mellé Mikulást hazudtam, ha úsztam kalózhajók roncsai közt kormánykerék szemű kurvákkal, ha tűsarkú a hétmérföldes csizma, ha láttam Tarkovszkijt józanul, és ha egyszercsak látom, amint egy örökbe dermedt repülőgép szárnyközeli ülésén újságot olvasol bőrkabátban, talán megismerlek, neked akartam írni, legyen május, te ordítottad a számba, sose ébredjek fel.

2020. október 29., csütörtök

Neked lámpást


Jobbra Peti bá fekszik, fejét a labdaköpködő automatához támasztva, kezében hervadó csikk, a hamu hétrét görnyed mutatóujja körmére, balra Kálmán bácsi hason, biztos a vécéhez indult, mielőtt a linóleumra heveredett.
A napfény unottan rágja a képeket a falon, aztán böffen egyet. A szép mosolyú matrózlány megsárgult blúza a nyakáig pöndörödött, mellette havas táj, akár a sivatag, homok fedi a szakadó fenyvest.

Maci néni ül az egyes asztalnál, közel az automatához, előtte pofa sör, a sör mellett parfümös üveg, azzal locsolgatja magát, miközben a postással, Lali bácsival beszélget.

– Már a nevemre se emlékszik – így Maci néni.

– Benne vagy a személyi igazolványában, ott a neved, feketén s fehéren – Lali bácsi a lábának támasztott nehéz táskája felé szusszan, gyűszűnyi poharához reszketteti kezét, fél nyalásnyi zöld lötty az alján, még ötszáz méternyi utca a napi penzum, háromszázhatvan postaláda, éles borítékon olvashatatlan nevek, az ajánlottért majd bemennek, csönget a fene. Ilyeneket gondol.

Balra, a legkoszosabb asztalnál Kálmán bácsi felesége, Margó törölgeti könnyét, azt az egyetlent, tíz éve folyik végig arcán, férje poharát nézi, mind a négyezerháromszázhetvenötöt, melyet házasságuk alatt hörpintett fel az amúgy tisztes, délceg férfi, akire egyetlen rossz szót sem lehet szólni, csak éppen a vécé ajtajánál fekszik hason. Margó tanárnő, ölében kopott retikül, a retikülben gyűrött zsebkendők, családi fénykép, három fiú a Balaton partján, bal szélen Margó, valahol jobb szélen a képről lemaradt Kálmán bácsi, akkor is feküdt valahol, talán a tó ringatta piros matracon, a fényképhez tapadva már-már felismerhetetlen vonaljegy, Margó folyton a kattanós automatához simul villamosozás közben, lesi az ellenőrt, majd kattan a gép, ha muszáj.

– Manapság minden harmadik ember ellenőrnek látszik – zokogja, mikor mellé érek.

Jobbra, a kettes asztalnál, angyalszárnyas neon alatt szakadt zakóban Vilmos, ő talán fiatal és kedves ember, néha ordít a háta mögötti fallal, valamiért Áginak hívja, ilyenkor a hármas asztalnál, ami pont szemben áll a kettessel, Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke elhúzza a száját.

A pultnál Kaszásné Teodóra, a törzsvendégeknek Dórika, véget nem érő cigaretta lóg a szájából, neki lámpást adott kezébe az Úr Pesten, először pirosat, aztán legyeket nyaraltató sárgát. Valaha izzadó urakat terelt nyikorgó ágyakba, manapság egy deci, két deci, három üveg, ha nem fizet, most azonnal hívom a rendőröket. Ilyeneket mond.

– Csókolom – köszönök.

– Hogy hívnak, drágám? – kérdezi, barna szemét lassan kékké színezi a hályog, talán rám néz, de biztos nem lát.

– Pista – válaszolom.

– Lányokat nem keresztelnek Pistának – mosolyog, állát tenyerébe nyomja. – Miért vagy itt?

– Apámat keresem.

– Hogy hívják?

Mondom, hogy hívják. Folyton mondom. Mondtam már busz után szaladva, mondtam sötétben tornázó porszemnek, mondtam a tenyeremnek, most mondom a linóleumnak, a pirosan szakadó lakknak Dórika körmén.

– Nincs itt  – sóhajtja.

Iskolatáskám lecsúszik a hátamról, gurulnak a könyvek, megannyi golyó, pörög a sok üvegbe olvasztott álmatlan éjszaka, pattognak az automatába Peti bá feje fölött.

A pult mellett, a négyes asztalnál Kristóf, ő mindig mosolyog, az asztalra tetovált férfit rajzol hegyetörött grafit ceruzával, a plafont kell néznem, ha látni akarom.

– Nincs itt – mondja, barna szemét kékké színezte a másvilág, talán néha rám néz, már sose lát.

– Ez az a kocsma? – kérdem.

– Ez az, Pista – ordítja Kálmán bácsi hason a vécé bejáratánál, sírva bólogat Margó, Maci néni, Lali bácsi, meg Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke.

– Hagyj békén, Ági – ordítja Vilmos a falnak.

– Menj haza, kislány – legyint Kaszásné Teodóra, nekem Dórika, régóta vagyok törzsvendég ebben az álomban, apám után kutatva keresve sem találhatnék szebb helyet.

– Jegyeket, bérleteket – harsogja a Hórihorgas, a küszöb fölött lebeg, mindig ilyenkor érkezik, mikor Kristóf szívet tetovál a mennyezetre. Margó kattintja a jegyét a matrózlány pöndörödő dekoltázsába, Peti bá talpra billen, tiszteleg, patkóként száll a hamu körméről, Dórika tenyerében teli üveg csillan.

– Erre, uram – integet a Hórihorgasnak.

– Hol az apám?  – hajolok Kristófhoz, reccsen a ceruzája, akár az égetett cukor.

– Mosolyogj – mondja.

Sárga lámpa villan a bejáratnál, legyek rebbennek recsegő sötétbe, soha véget nem érő cigarettát szívnak a falak, Peti bá az automatába rúg, minden éjszakám egy műanyag labdában pörög a linóleumon.

– Mosolyogj – mondja a matrózlány a falon, mellette tovább szakad a hóval borított fenyves sárgán, egy deci, két deci, három üveg.

– Rosszat álmodsz – mondja Gergely az ötös asztalnál, olyan sovány, meg sem ismerem, kezében zöld pohár, műanyag dinoszaurusz integet belőle, néha böffen egyet.

A Hórihorgas mellém lebben, tenyerét nyújtja.

– Jegyeket, bérleteket – hörgi.

– Az apámat keresem – nyögöm.

– Van, vagy nincs? – kérdezi.

– Nincs  – válaszolom.

– Bérlet? – szemöldökét emeli.

– Apám – sóhajtom.

– Nekünk sincs – sóhajtja Kálmán bácsi hason a vécé bejáratánál, sírva bólogat Margó, Maci néni, Lali bácsi, meg Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke. 

A Hórihorgas lapátnyi kezét arcom elé emeli, apám a tenyerében integet, akkora víz hömpölyög mögötte, nem képzelhetem, hogy ez még Európa.

– Már a nevedre se emlékszik – mondja Maci néni, csak sóhajtok, tegnapelőtt a rózsaszínbe borult Margit-szigeten parfümben pácolt flamingókkal futballozott.

– Tényleg halottak vagytok? – kérdezem, forgok, mint egy műanyag labda, ők bologatnak, bácsik, nénik, Gergely, még a Hórihorgas is bólogat, kacsint a tetovált férfi a plafonon, majd helyet cserél Kristóffal, mostantól ő ül a négyes asztalnál, néha böffen egyet.

– Ági, elég – Vilmos az asztalra csap. 

Sárga lámpa villan, izzadó urak hevernek műbőr ülésen, a piszkos ablakon maszatrajz lebeg, mögötte száguldó sötét, hátamon Gergely, éppen játssza, hogy iskolatáska, Kálmán bácsi a plafonra tapadt, Margó könnye kattan Hórihorgas tenyerében, Peti bá labdát dobál a mellette integető műanyag dinoszaurusznak, Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke talán a villamos mellett repül. Kaszásné Teodóra az ülések közt zizeg, nekem Dórika, piros körméről piros szívek pattanak a falakra.

– Benne voltál a tenyerében, csönget a fene – szól mögöttem Lali bácsi, üres borítékot hajít az ölembe.

Nemsokára úgyis leszállok, gondolom, talán mosolygok, ti merre vagytok, én hol vagyok, nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, néha piros, néha sárga, néha zöld, csak aludjatok, csak felébredjek.



(Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, filmdráma, 1999, rendező: Jancsó Miklós, rajz: Krekó Kristóf)

2020. október 12., hétfő

Vér

Szövevényes idegzetemet, borzas félénkségemet apai nagyanyám dobta utánam örökül, vagy tán nem is dobta, ahhoz is bátortalan volt, hogy kezét emelje, ha valamit elérni kívánt. Engem sarokba lök egy gyertya sercegése, némely parfüm illata, szólni alig kívánok, ha szólnék, úgyis valaki köhint.

Családom híres a bátor férfiakról, kik alig kopaszodtak, nem remegett a kezük, ha szitált az eső. Ükapám már gyermekként betörte a cigányok lovait, jámbor anyjához kiskanalat dobált, midőn hamisan énekelt, elrendelte, apja hova üljön ebédnél, alig múlt tizenhárom, megszöktette a bíró lányát. Jómagam tizenhárom évesen térképeket böngésztem, gombostűt szúrtam a Kárpátokba, majd egy okker szárnyú lepke hátába, kit a tolltartómon találtam. Csak addig hihettem, bátor vagyok, míg húgom tarkón vágott, a haldokló lepkét tenyerébe simította, felrúgta hintalovamat, árnyékom reggelig sírt a falon, az is üthet, ki szoknyát visel, keseregtem. Anyám is kesergett a kertben, hogy fiának Róza mama miatt remeg a keze, Róza mama miatt nem lesz dicső férfi, mint az ő apja és nagyapja.

Másik ükapám ezredesként halt, folyvást tudta, hol az előre, kedves puskáját anyám szerdánként törölgeti, kellő áhitattal helyezi a vitrinbe dédapám szemüvege mellé, ki annyi egyetemen tanított, született is elegendő gyereke. Szám szerint hét. Kettő papíros, a maradék öt se álmodik rosszat, én is szépet álmodnék, ha nem tudnám, ki nemzett.

Örökölt anyáim testes asszonyok lehettek, nem súlyra, lélekre, mindről akad fénykép, némelyik oly csinos, remegő kézzel lapozom az albumokat, nehéz a holtak szemébe nézni. Elképzelem bőrük színét, hajuk hullámzását, körmük hosszát, vajon kinek a háta vérzik, ha rájuk gondolok. Gombostűt szúrok nevük és az évszámok közé,  legyenek velem, serceg a vastag papír, apám a szobámba lépve kérdi, mit csinálok, okosan hazudok, e képességemet anyai nagyapámtól örököltem, úri szabó volt, Isten áldja ferde mosolyát. Csak neki hitték, hogy a nagyságos asszony dereka hatvanöt centiméter, a nagyságos úr magassága száznyolcvan. 

Feledtem a bemutatkozást, Istvánnak hívnak, a szent miatt, ki hétfőről keddre pogányból hívőt farigcsált, az örökké boldog, ki kéri számon tőle, ahogyan temérdek évvel később számoljuk a köveket, melyikre lépjünk, tüzet olvasunk decemberben, fontos kérdés után lessük, hány madár rebben az égre, három madár igen, négy nem, melyik gombóc pökkhend a forró vízből elsőként, ha tízhez érek és megrázza fejét a ló, elhagy a szerencsém. Közben vágyom, legyen meg a te akaratod.

– Gyere, Pistikém, mondanom kell valamit – súgja apai nagyanyám, kezét lengeti, húsz éve fekszik fehér ágyban, fehér körülötte a minden, legfehérebb a pirula, napi tizenkét darab, úgyse veszi be.

Kezemben Homérosz, nehéz, akár egy átok, tizenhat éves vagyok, ilyenkor őt kell olvasni.

– Gyere közelebb.

Integet, dermedten állok a kisszoba ajtajában, a konyha felé indultam volna sercliért, anyám éppen énekel, olyankor ehetek, amit akarok. Nagymama ajtaja folyton zárva, most miért nyitva, biztos nem apám felejtette így.

– Nem érek rá, Mama – nyögöm.

– Én se érek rá, gyere ide – válaszolja.

Borzas félénkségemet tőle örököltem, látom körme csillogásán, ő az, kiről nem beszélünk, kinek fényképét majd elégetjük, ne kérdezhesse senki, hogy hívták.

– Félek tőled – mondom, Homéroszt hasamnak tapasztom, nincs e világon gyengébb teremtmény a férfinál, nyelvembe szarvasok harapnak, tegnap rajzoltam őket vastag papírra, nagyapám biztosan mosolyogna, vadász volt, míg tarkón vágta a szerelem.

– Gyere, István, hadd nézzelek, csak egyetlen pillanatra.

Feje fölött falba kopácsolt szent, talán férfi, talán nő, lábánál oroszlán hever, térdig érő ingét fújja a szél. A padló szőnyegtelen, még a hangyák is nyikorogtathatják, félig rántott függöny mögül dereng a napfény, bágyadt, akár az éjjeliszekrényen álló üvegkancsó szájából zuhanni készülő vízcsepp.

– Mit akarsz, Mama? – kérdem, szemében torkom, ráncaiban vállam, szemöldökében hajam.

– Mutatok szerelmet – mondja, mutatóujját a plafon felé tartja, köröket rajzol, majd háromszöget, majd betűket, majd tengert.

– Köszönöm, Mama – bólintom, rövidet lépek az ágya felé, anyám még énekel a nappaliban, apám a lovát nyergeli.

– Lidérc vitte el a férjemet – sóhajtja. – Gergely folyton az erdőt járta, jól állt vállán a puska.

– A vadász? – kérdem, ejtem Homéroszt, alig püffen.

– Az – mosolyog Mama. 

Feje körül, a párnán halovány árnyék. Még soha nem láttam, nekem ide tilos lépnem, Mama bolond, mindjárt meghal, akkor is bolond volt, mikor születtem, akkor is mindjárt meghalt, januárban meztelenül fürdött a patakban. Kezem remeg, akárcsak az övé, reccsen a mellkasom, jobbra tódul, helyet cserél a gerincemmel, szemébe nézek, zavaros vizet látok. Emelem két karomat, mintha cérnából lennének, ölelni kívánom, csak a lábfejem akar mást, nyomtatott Homérosz bőrbe kötött gerince mellé simul.

– Milyen az a lidérc? – kérdezem.

– Derékig ér a haja. Hol hajnal, hol reszelő.

Mama felül az ágyban, árnyéka tovább fodrozódik a párnán, majd darabokra hasadva a kancsó felé ugrál. Lábamat szakítom az állásból, rázom fejemet, mint a lovak, talán így kell, ha viszket a sötét.

– Az ágyam alatt fekszik – súgnám, de ordítom. – Folyton kopog, vagy a falat vakarja.

– Beszél is hozzád? – kérdi Mama, lábát lendíti, egyszercsak áll, közel szemben, szeme a nevem, ránca a lepedőm, szemöldöke a hajam.

– Nem tud a szája nyugodni, mégse figyelek rá.

– Jól teszed – cérna karomat érinti, tenyerem simítja, tódul a vérem, ahová kell neki. – Hívd ide.

Fülelek, anyám énekel-e még, Szerencsére dalol és németül, olyankor semmit se hall. Apám már a piacon, lómagasról szemlél egy zsák krumplit.

– Róza, gyere ide – súgom, repedő körmöm szilánkjait Mama tenyerében hagyom.

– Én vagyok Róza – közelebb hajol, pupillájában idegen nap kel, tenger szemét sárgába fordítja.

– Ő is Róza – magyarázom. – Bolond, mint te.

– Vagy úgy – sóhajtja.

A szent térdig érő ingét fújja a szél a falon, hangyák költöznek Homérosz nevébe, legtöbben a Há-ba dőlnek, fűszálnak se elegendő lábukat lengetik.

– Róza, gyere ide – súgom újra, már a hátam mögött áll, ölel, hosszú haja vállamra ömlik, Mama az ő szemébe néz, nem rendül jobban annál, mint ami illik.

– Itt vagyok, Róza, ha látni akartál – sose hallottam ilyen kedves hangot a hátam mögül.

– Értek mindent – mondja Mama.

– Akarod tudni, hol van Gergely? – kérdi másik Róza, arcomat simogatja hullámzó hajtincsével.

Mama mosolyog, újra az ágyában fekszik, zizgő árnyéka öleli, anyám lépteit harsogják a lépcsők, németül kiabálja, István, tudod, hogy nem léphetsz abba a szobába, megmondom apádnak, mit tettél. 

– Mit tettem, Anya? – kérdezem, Homéroszért hajolok, pajzsként tartom mellkasom elé, úgy mosolygok, mint az apja, Isten áldja örökkön görbülő gerincét, varrt szépet eleget.

Anyám a falhoz simul, kinyújtott keze ajtót lendít, többé nem látlak, Róza, erősen gondolom, hátha meghallja Mama is, a másik is, mi dolgom veletek. 

A vacsora krumpli, húgom sír, három éve István megölt egy lepkét, zokogja, tizenhat éves majdnem férfi vagyok, felelősségteljesen bólintok.

– Megöltem – mondom. – Sajnálom. 

Apám köhint, elvégre Gergely vadász volt, talán ezért e vágy, anyám sírva fakad, nem Gergelyt kellene emlegetni, mindenki tudja, anyád ölte meg féltékenységből, te mégis itt tartod velünk, pedig pokolban lenne a helye. Tenyeremet fülemre tapasztom, apám fényképpé merevedik, olyan, akár egy fáradt jegyző Belgráder bácsi műtermében kattanás előtt. Húgom először vérzik titokban, nincs, ki vígasztalná, köszönöm a vacsorát, úgy fordul, szinte borítja a széket.

– Alíz, ne menj el – fordulok utána.

– Utállak – válaszolja, hosszú haja átöleli sovány vállát.

– Vitesd el Rózát – nyögi anyám apám felé, dédapja mindig tudta, hol az előre.

Apám rázza fejét, dédapja tizenhárom évesen megszöktette a bíró lányát. Egymásba pillantásuktól  zizeg a csillár a plafonon.

Homéroszt feledve köszönöm nélkül szobámba igyekszem, húgom az ágy szélén ül. Lassan csukom az ajtót, ha rohanna, kiférjen. Szoknyáját gyűrögeti, a padlóra terített Európa - térképet bámulja.

– Szerinted elment Róza? – kérdi.

– Nem – mondom rekedten. – Alattad fekszik.

– Akkor jó – mosolyogja. 

Bólintanék, de nem merek. Húgom egy pillanatra szemembe néz, nehéz vizek mossák pupillája peremét, már most félek, sose látom többé.

– Ugye tudod, hogy mindketten bolondok vagyunk? – kérdi.

Vállamat vonnám, ha merném, becsukom az ajtót.

– Nagylány vagyok – mondja hirtelen. – A bolond mama ölte meg Gergelyt?

– Nem.

– Honnan tudod?

– Fogalmam sincs.

Róza mama a fülembe súgja, falán a kép a gyermek Jézust ábrázolja, másik Róza fülembe súgja, Gergelynek nehéz volt a holtak szemébe nézni. Nincs e világon gyengébb teremtmény a férfinál, súgja Homérosz. 

Ujjam még a kilincsen, húgom sovány vállát nézem, talán hamarabb kopaszodom, mint kellene, talán remeg a kezem, mikor szitál az eső, vagy kéket látok. Ki haragudhatna ránk, ha csak rajzolták a szerelmet, ha lidércre vágyunk, ha örökölt álmok kaparják a falat, ha nem születünk bátornak. A vér dolga keresztül rohanni minden térképen, évszámon, feledni akart tekinteten,az ajtónak támasztom hátamat, amíg rohan a vér, addig látható, mit térképnek hiszel, addig képzelheted, csak álmodod, amid van.



(Pista éppen:

Dragomán György: Máglya

Bartis Attila: Tizenegy novella

Arany János balladái

József Attila)