És a nők

Nőt ide nem lehet. Ennyi áll az apróhirdetésben. Meg hogy Szondi utca akárhány, éppen elég négyzetméter. Nézem, mennyi forint havonta. Egy telefont megér.

Nevem Pista, ezt csak úgy ide biggyesztem, az illendőség végett. Hogy tudják, én írom ezt itt, Pista. Anyukám szólít így, meg keresztanyám, meg a régi szomszédok, meg a földrajzot oktató Bálint bácsi, ő már meghalt. 

Sokszor ülök asztalnál, előttem rengeteg papír, bélyeg, bélyegző, biztosan kitalálták, egy postán dolgozom a nyolcadik kerületben. A Szondi hatodik kerület, igencsak megfelelne az a lakás, bár nőt oda nem lehet. Mondjuk nincs is nő. Úgy értem, nekem nincs olyanom, de tudom, más férfinak van. Azt is tudom, más férfinak mása is van, ami nekem nincs, kár erre gondolni, még a végén elvétem a bélyeget.

Tárcsázom a megadott számot, a telefon hiába csörög, fájdul a fülem. Erzsike kérdi, kit hívok, majd jövő héten valamelyik ebédszünetben elmesélem, albérletet keresek, most úgy teszek, mintha nem hallanám, várom, hogy sértődötten odébb csoszogjon. Radír bácsi is megjegyzést tesz gondterhelt képemre, minden áldott délután ugyanannyi levéllel tér vissza a hivatalba, amennyivel hajnalban indult, mégse rúgják ki. 

Zárás előtt, pontban hat órakor még egyszer tárcsázok, csörög a vonal a világ végébe. Szilvike átöltözött, dombságokat irigyítő idomaira lila bársonyt rántott, új udvarlója taxisofőr, neve Ferenc. Radír bácsi füttyent egy embereset, ő az egyetlen a hivatalban, aki tud ilyesmit.

Mikor kilépek a kapun, már látom is Ferencet. Pont olyan, mint János, Tamás, Péter, vagy Géza, csak nincs a kezében virágcsokor. Sárga autónak dől lazán. Irigyem a laza dőlését. Egyszer én is próbáltam az Uránia mozi falánál, a várt lány nem jött, helyette koszos kölyökmacska nyeklett a cipőmre, azt kellet istápolni hetekig, mire keresztanyám végre megszánt mindkettőnket.

Tudniillik a keresztanyámnál lakom, a cselédszobában. Két éve, mióta a vonatra ugrottam hirtelen. Elé nem akartam. Aki Pakson született, biztosan megért. 

Csakhogy nyűgös már az a budai tíz négyzetméter, hová létem kényszerült, az apróhirdetésben harminckettővel kecsegtetnek, keresztanyámmal se kellene römizni reggel hat órakor, és nem ugrálna éjszakánként tarkómon a szánalomból ballonkabát alá gyömöszölt kandúr. Olyan pofátlanná kupálódott másfél év alatt, előző hat életében talán politikus lehetett, vagy portás.

Éppen a Nagykörúton bandukolok, korgó gyomromat pereccel győzködöm, váratlan ötlettől vezérelve jobbra kanyarodom a Szondi utcánál. Tudom a házszámot, benne volt a hirdetésben.

Toporgok a kapu előtt, csak felejtsem Szilvikét, valamely tűsarkús lába talán már a taxiórán, egyszerre tolom az összes gombot alkarral, egyszerre kérdezi a recsegés, ki az, mit akar. Cipőfűzőmmel paradicsomnyi macska játszik, perecem maradékát ejtem elé, na, te se kellettél anyádnak, de legalább budapesti vagy.

– Pista vagyok Paksról, akarom a kislakást – kiáltom a recsegésbe, a kölyök teli pofával röhög, de legalább fekete, szerencsét hoz, amíg nem rohan.

Kattan a zár, megszántak, a kapunak dőlök, vaskos, mint a köd, tárulása közben a MÁV szignálját nyögi. 

Kérdezném a macskát, merre menjek, kínlódik a pereccel, fuldokolva szalad a postaládák előtt, jobbra iramodik a liftnél, az udvarra vezet. Cédrus tornázik a gangok alatt, a kölyök tövébe hányja a sót, pedig a perecben csak az a jó .

– Mit keres itt cédrus, ugye arra gondol? – az udvar sarkában feketébe öltözött nő áll, mellette ásító ajtó.

– A hirdetés miatt jöttem ­– krákogom.

– Én adtam fel – mondja a nő. – Szuterén.

Lesek a macska felé, éppen hányásában fetreng, fene tudja, mi a szuterén, Pakson ilyet nem hallani.

–  Meg lehet szokni a cipőkopogást, a parkoló autók kerekének sikítását. Mindent meg lehet szokni.

Hajlott háttal indulok felé, ám hirtelen torpannom kell. Már csak három lépésre áll.

– De szomorú tetszik lenni – döbbenem.

– Az élet nem habostorta – leheli.

– Tényleg ennyi a havi bérlet? – rántom zsebemből az újságból tépett fecnit, tenyerembe simítva úgy nyújtom felé, mint mignont porcelán tányéron. 

Bólint, fülcimpáját babrálja.

– Nőt miért nem lehet? – kérdezem a lehető legilledelmesebben.

– Így is túl sok itt a nő – biggyeszti a szemöldökét.

Zavaromat félszeg mosollyá idomítom, kezemet zsebre dugva nézem a lábtörlőt. A macska körmét köszörüli a cédruson, a fa nevetni látszik, koronája a gangok korlátját lökdösi.

– Szeretném, ha leírná, kedves hölgyem, hogy én állok itt, Pista, egy hatodik kerületi udvaron, mögöttem cédrus, tövében hányott bundájú kölyökmacska, szemben velem maga, olyan bús, akár egy konzerv.

– Ha kívánja, majd leírom – hátat fordít, belép az ajtón.

Az előszobában rozzant fogas, rajta fekete kalap, jobbra apró konyha, csöpög a csap a mosogatóba, a tenyérnyi pulton szőke lány ül görnyedten, kezét ökölbe szorítva, hálóingben. Mondanám, hogy szépjónapot, de haja takarja az arcát.

Balra csukott ajtó, mögötte talán klozet, félve nyúlok a kilincsért, lábam között passzírozza magát a macska, fut, mint a vasárnap. 

– Jöjjön csak – szól a nő. – Ez a nappali. Egyszemélyes ágy, íróasztal, szék, a ruháit abba a komódba teheti. Amit megtekinteni kívánt, az a fürdőszoba. Zuhany és toálet egyben.

Belépek a szobába, az ágyon három lány ül egymás mellett ökölbe szorított kézzel, kettő anyaszülten, a harmadik bársony kabátban, arcuk kifejezéstelen, és talán kissé elmosódott. 

A macska az íróasztal alól sziszeg, aztán hörögni kezd, hátát domborítja. A nő mellém lép, a vállamra teszi a kezét.

– Nem kell aggódnia, csak múzsák. A szőkét egy festő felejtette itt, az ágyon ülőket egy író. Komoly művészek nyomorogtak ám ebben a szuterénben.

– Sajnálom, hölgyem – nyögöm. – Azt hiszem, ez a lakás nem megfelelő a számomra.

A lányok hirtelen sírni kezdenek, hangjuk, mint egy hiába csörgő telefon, marja a dobhártyámat.

– Hogy lehet ilyen kegyetlen? – háborodik a nő. – Napközben úgyis dolgozik, éjszakára beterelheti őket a fürdőszobába.

Kapkodom a levegőt, nézem a sírók homályos arcát, meg a kölyköt, ahogy dühödten a szék lábát fejeli. Hátat fordítok, szaladok az udvarra, a cédrus törzsének tántorodom, mögöttem iszkol a macska, hallom, ahogy zizeg a bundája. 

Az udvar másik végében szomorú arcú öregasszony áll, mellette ásító ajtó.

– Maga keres albérletet, ugye? – kérdi rekedten. – Erre jöjjön.

Félve tekintek hátra, csak falat látok.

– Erre, erre – integet az aszzony. – Harminc éve próbálom kiadni, ne legyen kegyetlen.

– Erre, erre – integet egy lány az első emeleti gangról. – Hozhatja a macskáját.

– Második emelet – kiabál valahonnan egy asszony. – Harminckét négyzetméter.

A macskát bőrénél fogva emelem, úgy rohanok vele, mintha loptam volna, egészen a körúti pékségig. Éppen zárnak, az eladó lány rángatja a redőnyt, hangosan káromkodik.

– Adjon egy perecet – lihegem. 

– Zárok – vicsorogja.

– A macskának kell – magasba emelem a jobb kezem.

Végigmér, összevonja a szemöldökét.

– Már megint kezdi? – kérdezi.

– Szeretném, ha leírná, kedves hölgyem, hogy én állok itt, Pista, egy hatodik kerületi pékség bejáratában, szemben velem maga, kezemben kölyökmacska, és soha többé nem megyek be dolgozni a postára.

Az eladó lány elmosolyodik, engedi a redőnyt az ég felé szállni, és homályos szemmel megérinti a vállamat.

– Menj haza, Pista – mondja halkan.

Leülök a pékség küszöbére, a repülő vas, akár egy tangóharmónika, a MÁV szignálját nyögi, ha gyalog megyek, este tízkor már a konyhában ülhetek, ölemben a kandúrral, nézhetem a falra celluxozott Csontváryt, hallgathatom a nagyszobából ordító televíziót, keresztanyám elmosódott nevetését, cipősarkának kopogását, az udvarra érkező parkoló autók kerekének nyikorgását, és talán végre belekezdek a regényembe, melynek címe, Pista és a nők.

Égi fene

Egy malacnak se lehet mindig malaca, summázta a summát Vinczellér Jenő állatorvos Mihail fölé hajolva. Vakargatta a fekvő sertés fülét, pöckölte fújtató hasát, még dúdolt is neki. Csak a kezét tudtam nézni.

Nagyanyám a konyha ajtajában sóhajtozott, falnak támasztott fejjel sandított a felhők közé, hátha valamely szent végigszánja udvarunkat, és áldást hajít kedves disznónk lapockájába. Nagyapám mellete hümmögött, ahogy negyven éve mindig, kalapjának peremét gyűrte, láttam, fáj a szíve, csak nemigen akarta mutatni.

Tudniillik Mihail, a világ legboldogabb kocája egy hétfő reggel úgy hanyatt vágta magát a porban, hogy a szomszéd falu jegyzője földre ejtette a tintás üveget, estig szentségelt, még öklét is rázta a sok bamba pecsét felé, Zerge Jolán pedig, az a mihaszna nőszemély, jobbra a harmadik utcában, hogy dőlne rá a háza, a homlokára rúzsozta a száját, biztos érezte, feledi a jegyzője néhány hétfőig.

Vinczellér Jenő deli ember volt hosszában, felesége széltében, éppen akkora tenyerem legyen, mint neki, gondoltam számtalanszor, hogy felpofozhassam a nyegle Borsot, aki folyton kővel csúzlizott a patakparton bringázás közben, ám látva Mihail búját, későbbre napolva bosszúmat, szorítottam nagyanyám kezét és magamban egy némiképp átköltött miatyánkot suttogtam, amint a mennyben, úgy a sárban is.

– Érthetetlen – mondta Jenő a koca mellett térdelve. – Fiatal még a végelgyengüléshez.

– Tizenkét esztendős – nyögte nagyanyám.

Felettünk utasszállító gép repült, aznap már a hetedik, Mihail szerette a repülőket, mégse csillant az orra fektében.

– Házisertés vágás nélkül legalább tizennyolc év – ingatta fejét Jenő. – Belülről rághatja a fene.

– Nincs az a fene, ami ezt megrágná, ha már mi meg nem ettük – sírdogált nagyanyám. – Az anyja csak őt szülte, drágán szereztük, három hónaposan zsoltárt visított, egy évesen állva aludt, két évesen kádban fürdött, négy évesen lovagolt, öt évesen pocsolyát énekelt, hét évesen porszívót szerelt.

Jenő emelte lapátnyi kezét, hogy nem kíván több szót, megtörölte homlokát, mely a nagy gondolkodásban nagyapám gyűrt kalapjává változott, kódorgott rajta a temérdek redő.

– Miért engedték olvasni? – háborgott végül kövér csönd után.

– Nem kérdezett ez minket – magyarázta nagyanyám. – A nagyszobából a csirkeól mellé rugdalta az összes könyvet, ott olvastott hangosan. Amíg volt a kakas, annak filozófiát. A tyúkoknak romantikát. A fecskéknek meg azt az ezer oldalból lett százat, nézze meg, ha akarja, folyton elfelejtem a címét, olyan rövid.

– Horváth néni, a kocájuk beszélni is tud? – rángott idegesen Jenő szája, ahogy pattogott benne a harag.

– Néha tudok beszélni – mondta Mihail, bágyadtan emelve fejét.

Jenő hamarabb tűnt el udvarunkból, mint a felhők hasába ásító kondenzcsík, annyit se szólhattunk, köszönjük, doktor úr. Hanem nagyapám megemberelte magát, látva az orvos iszkoló ingét, gatyáját, Mihail mellé lépett, kissé görnyedt csak, hogy gombszemébe nézve mondhassa:

– Megyünk a kocsmába, te picsa.

Kalapját fénylő búbjába nyomta, kérlelhetetlenül sántított a lengedező kapu felé, hátra se lesett, tápászkodik-e a koca, pedig tápászkodott, másfélnek tűnő mázsáját zömök lábaira taszajtotta, úgy billegett nagyapa után, akár egy kontár balerina. Ejtettem is nagyanyám kezét, szaladtam utánuk, ahogy bírtam, balra, jobbra, jobbra, hosszan balra, majd egyenesen, a sárgára festett ház zümmögő neonjáig, örülhetett Mihail, amint észrevette, hogy kiégett az s, meg az m.

Nagyapám elégedetten toppantott a kocsma előtti padnál, kalapját a gesztenyefára dobta. A rács még zárva, Magda néni fölmosott egy seprűre hányt ronggyal, csak nem akart észrevenni bennünket, pedig jócskán elmúlt hat óra.

– Nyisd a rácsot, vagy megzabáltatom magam a fenével – ordította Mihail immár két lábon, orrát fémkeretes lyukba dugva, Magda akkorát rendült, a zsebéből rántott kulcscsomót keresztül hajította a rácson, egyenesen papa reszkető tenyerébe, és míg szerencsétlenkedtünk a nyitással, valahogy minden asztalra jutott egy üveg tequila, csak Magda tűnt el, akár deli Jenő.

– Ne haragudj, hogy utánad jöttem – mondtam nagyapámnak, kapkodtam keze után, mely hallhatatlan zenét vezényelt a koca topogó patája alá, hadd táncolja körbe a kocsmát, ha közben meg is eszi a fene.

– Tequila? – hüledezett egyszercsak nagyapám végigtekintve az asztalokon.

– Tequila – ordította Mihail pörgés közben.

– Tequila – nyögte unottan a pultos lány, a mindig sápadt Hedvig, egy éve dolgozott a kocsmában, ahányszor vonta a vállát, rúzsos szája az állára csúszott.

– Csókolom – köszöntünk nagyapámmal, leültünk az egyik asztalhoz, várva kedves disznónk fáradását, de az addig bírta, amíg Hedvig mellénk nem taszajtotta, szalmakalapot nem nyomott a fejébe, hümmögtünk is mindahányan.

– De szépen billegeti magát a széken a kocája, Horváth bá – bólogatott elismerően.

– Tud biciklizni, de ne mondja senkinek – mondta nagyapám. – Na, bontom is ezt az üveget, fel kell vidítani. Igyál, koca, csillanjon a szemed.

Mihail nyelte a tequilát, ugrált fején a szalmakalap, Hedvig a karját csipkedte, hátha álmodik.

– Miért Mihail? – kérdezte.

Papa legyintett, gondolhatta, így is sok, ami van. A zsebemben lapult számtalan hazugság erre a kérdésre, ám illendő volt hallgatnom.

A kultúrigazgató háromnegyed hétkor érkezett egy tangóharmónikával, egy láda sörrel, meg egy liter Stalinskaya vodkával, oldalán flitterbikinis lánnyal. Látszott Hedvigen a keser, ahogy a pult mögé rángatta a ládát, gondolatban segítettem neki, de valójában Mihail hátát paskoltam.

– Ma este nagy este lesz – hörögte az igazgató, földre tette a vodkát meg a hangszert, vakart egyet a lány flittertől csillámló fülén.

Mihail fordultában füttyentett, nagyapám kezéből a földre lökte az üveget.

– Ki vagy te? – kérdezte a bikinitől, nagyapámmal összenéztünk az idő szálló vasrácsa alatt.

– Beszélő disznó – sikította a lány, az igazgatóra ugrott széttárt lábakkal.

– Tudniillik rúdtáncos – magyarázta az igazgató, a lányt a pultra repítette, szállt utána a sok flitter, ugyanarra gondoltunk nagyapámmal, hogy minek.

– Itt nincsen rúd – vicsorogta Hedvig, a vodkás üveget egyenesen a lány combja mellé csapta, és biztos mondott volna cifrábbat is, ha nem esik be az erdész egy liter vegyített pálinkával, mellyel legelőször Mihailt kínálta.

Az ügyeletes rendőr érkezésekor disznónk már a rúdtalan lánnyal táncolt a pulton, Zerge Jolán se szégyellte jelenlétét rúzspecsétes homlokkal, Hedvig láda sört ölelve sírt a sarokban, hogy minek hoznak alkoholt, meg kurvákat egy kocsmába, ahol amúgy is van minden, magától gyulladt a dobkályha, recsegve lassúzott a rádió a tangóharmónikával, a kultúrigazgató egy asztal tetején rázta az öklét a tetőn túli repülők felé, Magda néni váratlanul megjelent, körbemosta  az ügyeletes rendőrt, felpofozta a vadászt, én az ágyékomat szorítottam, be ne pisiljek, nagyapám éjfélig hümmögött, majd közölte, ő a főpincér.

Jókor közölte, addigra az asztalokon könyököltek mind a szótlanok, nézték a porosodó tequilás üvegeket, Géza bá, a cipész, Mária néni, a hentes felesége, Szécsi Pál énekes, Ignác, a trafikos, Lenke, a boldogtalan, és még sorolhatnám a könyöklőket, de belesajdult szemem a nézelődésbe.

Papa gondosan hajlongott az asztalok között, míg korábbról részeg katonák a kocsmába gurították Kossuth fejét a főtérről, míg a kultúrigazgató petárdával dobálta a gesztenyefát az udvaron, és elzavarta Dérynét, hogy máshol műsorozzon, míg fújtatva érkező, síró nagyanyám lerángatta Mihailt a pultról.

– Láttam, ahogy dőlt a disznó – nyögte az ügyeletes rendőr a dobkályha mellé heveredve. – Éppen egy repülőt nézett.

– Ugyan, az a baja, hogy túl sokat olvas – óbégatta nagyanyám a kocát ölelve, az csak topogott, nevetett a pulthoz görgetett Kossuth szakállán.

– Az a gép túl messzire szállt, akkorát ásított a kondenzcsík, az a baja – nem is szólt többet, együtt horkolt a tűzzel, nyitott szemmel horkoltak a szótlanok, leghangosabban Mária néni, a hentes felesége, aki éppen akkor szunnyadt először kétes álomba, mikor évfordulós ajándékhoz ült modellt Sánta Aladár műtermében, a masina kattanásakor lett hirtelenjében post mortem a fotográfia.

– Mihail, elég volt – hajlongásból eszmélt nagyapám mellém ültette a disznót, aztán hümmögött nagyanyámnak, hogy megismerje. 

Ekkor lépett a kocsmába Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij pipával a szájában, fekete-fehéren, pertut ivott az erdésszel, búsan kezet csókolt a flitteres lánynak, a mihaszna Jolánnak, oroszul kérte a katonákat, gurítsák a szoborfejet a szikrázó tölgyfa mellé, Hedvig ölébe írta a szalmakalapot, és mondott valami kedveset a horkolóknak, mire a kályha mellett heverő ügyeletes rendőr álmában tisztelgéshez rántotta kezét. A kultúrigazgató úgy megörült a nagy írónak, hogy azon nyomban a naptár mellé ragasztotta. 

Mihail ismét búsúlni látszott, imbolygott alatta a szék, igaza lehetett Jenőnek, disznó ne olvasson. Szeme, mint tűt akaró gomb egy doboz mélyén, olyan fekete volt.

Besétáltam a mosdóba pisilni, falnak támasztott fejjel sandítottam a kagylóba, kinek meséljek, ha nem magának, gondoltam, de az is lehet, ezt már Mihail gondolta, aki utánam topogott, hogy fújtató hasát gerincemnek nyomja, tarkómba horkolja a messze szálló repülőgép zaját, szőrére tapadt flitterrel sóhajtsa, az igazi Fjodor elrepült, egyen engem meg a fene, szálló bikinit akarok, szájat a homlokomra, ha Magda seprűje előkerül, ki tudja, hová változok.

Az ilyesmi egyenes beszéd egy disznótól, még akkor is, ha tizenkét esztendős, és koca létére Mihailnak kell hívni. Nem akartam búsítani, hogy nem repülhet messzebb a csirkeólnál, Magda néni megint szétverte a seprűt a vadászon, átváltozás se lesz többé, így úszta meg a vágást éhínség idején, csak a böllért kellett puha falú szobába zárni.

Kértem, hagyjon pisilni, ígértem, tavaszra varratok neki nagyanyámmal szoknyát, kiültetem a kapu elé, ott olvasgathat, nézheti a repülőket, talán akad olyan gép, amely visszafele is tud szállni.

Illusztráció: Mile Blanka

(Pista olvassa: Bartis Attila: Tizenegy novella, és a többi, навсегда)