És a nők

Nőt ide nem lehet. Ennyi áll az apróhirdetésben. Meg hogy Szondi utca akárhány, éppen elég négyzetméter. Nézem, mennyi forint havonta. Egy telefont megér.

Nevem Pista, ezt csak úgy ide biggyesztem, az illendőség végett. Hogy tudják, én írom ezt itt, Pista. Anyukám szólít így, meg keresztanyám, meg a régi szomszédok, meg a földrajzot oktató Bálint bácsi, ő már meghalt. 

Sokszor ülök asztalnál, előttem rengeteg papír, bélyeg, bélyegző, biztosan kitalálták, egy postán dolgozom a nyolcadik kerületben. A Szondi hatodik kerület, igencsak megfelelne az a lakás, bár nőt oda nem lehet. Mondjuk nincs is nő. Úgy értem, nekem nincs olyanom, de tudom, más férfinak van. Azt is tudom, más férfinak mása is van, ami nekem nincs, kár erre gondolni, még a végén elvétem a bélyeget.

Tárcsázom a megadott számot, a telefon hiába csörög, fájdul a fülem. Erzsike kérdi, kit hívok, majd jövő héten valamelyik ebédszünetben elmesélem, albérletet keresek, most úgy teszek, mintha nem hallanám, várom, hogy sértődötten odébb csoszogjon. Radír bácsi is megjegyzést tesz gondterhelt képemre, minden áldott délután ugyanannyi levéllel tér vissza a hivatalba, amennyivel hajnalban indult, mégse rúgják ki. 

Zárás előtt, pontban hat órakor még egyszer tárcsázok, csörög a vonal a világ végébe. Szilvike átöltözött, dombságokat irigyítő idomaira lila bársonyt rántott, új udvarlója taxisofőr, neve Ferenc. Radír bácsi füttyent egy embereset, ő az egyetlen a hivatalban, aki tud ilyesmit.

Mikor kilépek a kapun, már látom is Ferencet. Pont olyan, mint János, Tamás, Péter, vagy Géza, csak nincs a kezében virágcsokor. Sárga autónak dől lazán. Irigyem a laza dőlését. Egyszer én is próbáltam az Uránia mozi falánál, a várt lány nem jött, helyette koszos kölyökmacska nyeklett a cipőmre, azt kellet istápolni hetekig, mire keresztanyám végre megszánt mindkettőnket.

Tudniillik a keresztanyámnál lakom, a cselédszobában. Két éve, mióta a vonatra ugrottam hirtelen. Elé nem akartam. Aki Pakson született, biztosan megért. 

Csakhogy nyűgös már az a budai tíz négyzetméter, hová létem kényszerült, az apróhirdetésben harminckettővel kecsegtetnek, keresztanyámmal se kellene römizni reggel hat órakor, és nem ugrálna éjszakánként tarkómon a szánalomból ballonkabát alá gyömöszölt kandúr. Olyan pofátlanná kupálódott másfél év alatt, előző hat életében talán politikus lehetett, vagy portás.

Éppen a Nagykörúton bandukolok, korgó gyomromat pereccel győzködöm, váratlan ötlettől vezérelve jobbra kanyarodom a Szondi utcánál. Tudom a házszámot, benne volt a hirdetésben.

Toporgok a kapu előtt, csak felejtsem Szilvikét, valamely tűsarkús lába talán már a taxiórán, egyszerre tolom az összes gombot alkarral, egyszerre kérdezi a recsegés, ki az, mit akar. Cipőfűzőmmel paradicsomnyi macska játszik, perecem maradékát ejtem elé, na, te se kellettél anyádnak, de legalább budapesti vagy.

– Pista vagyok Paksról, akarom a kislakást – kiáltom a recsegésbe, a kölyök teli pofával röhög, de legalább fekete, szerencsét hoz, amíg nem rohan.

Kattan a zár, megszántak, a kapunak dőlök, vaskos, mint a köd, tárulása közben a MÁV szignálját nyögi. 

Kérdezném a macskát, merre menjek, kínlódik a pereccel, fuldokolva szalad a postaládák előtt, jobbra iramodik a liftnél, az udvarra vezet. Cédrus tornázik a gangok alatt, a kölyök tövébe hányja a sót, pedig a perecben csak az a jó .

– Mit keres itt cédrus, ugye arra gondol? – az udvar sarkában feketébe öltözött nő áll, mellette ásító ajtó.

– A hirdetés miatt jöttem ­– krákogom.

– Én adtam fel – mondja a nő. – Szuterén.

Lesek a macska felé, éppen hányásában fetreng, fene tudja, mi a szuterén, Pakson ilyet nem hallani.

–  Meg lehet szokni a cipőkopogást, a parkoló autók kerekének sikítását. Mindent meg lehet szokni.

Hajlott háttal indulok felé, ám hirtelen torpannom kell. Már csak három lépésre áll.

– De szomorú tetszik lenni – döbbenem.

– Az élet nem habostorta – leheli.

– Tényleg ennyi a havi bérlet? – rántom zsebemből az újságból tépett fecnit, tenyerembe simítva úgy nyújtom felé, mint mignont porcelán tányéron. 

Bólint, fülcimpáját babrálja.

– Nőt miért nem lehet? – kérdezem a lehető legilledelmesebben.

– Így is túl sok itt a nő – biggyeszti a szemöldökét.

Zavaromat félszeg mosollyá idomítom, kezemet zsebre dugva nézem a lábtörlőt. A macska körmét köszörüli a cédruson, a fa nevetni látszik, koronája a gangok korlátját lökdösi.

– Szeretném, ha leírná, kedves hölgyem, hogy én állok itt, Pista, egy hatodik kerületi udvaron, mögöttem cédrus, tövében hányott bundájú kölyökmacska, szemben velem maga, olyan bús, akár egy konzerv.

– Ha kívánja, majd leírom – hátat fordít, belép az ajtón.

Az előszobában rozzant fogas, rajta fekete kalap, jobbra apró konyha, csöpög a csap a mosogatóba, a tenyérnyi pulton szőke lány ül görnyedten, kezét ökölbe szorítva, hálóingben. Mondanám, hogy szépjónapot, de haja takarja az arcát.

Balra csukott ajtó, mögötte talán klozet, félve nyúlok a kilincsért, lábam között passzírozza magát a macska, fut, mint a vasárnap. 

– Jöjjön csak – szól a nő. – Ez a nappali. Egyszemélyes ágy, íróasztal, szék, a ruháit abba a komódba teheti. Amit megtekinteni kívánt, az a fürdőszoba. Zuhany és toálet egyben.

Belépek a szobába, az ágyon három lány ül egymás mellett ökölbe szorított kézzel, kettő anyaszülten, a harmadik bársony kabátban, arcuk kifejezéstelen, és talán kissé elmosódott. 

A macska az íróasztal alól sziszeg, aztán hörögni kezd, hátát domborítja. A nő mellém lép, a vállamra teszi a kezét.

– Nem kell aggódnia, csak múzsák. A szőkét egy festő felejtette itt, az ágyon ülőket egy író. Komoly művészek nyomorogtak ám ebben a szuterénben.

– Sajnálom, hölgyem – nyögöm. – Azt hiszem, ez a lakás nem megfelelő a számomra.

A lányok hirtelen sírni kezdenek, hangjuk, mint egy hiába csörgő telefon, marja a dobhártyámat.

– Hogy lehet ilyen kegyetlen? – háborodik a nő. – Napközben úgyis dolgozik, éjszakára beterelheti őket a fürdőszobába.

Kapkodom a levegőt, nézem a sírók homályos arcát, meg a kölyköt, ahogy dühödten a szék lábát fejeli. Hátat fordítok, szaladok az udvarra, a cédrus törzsének tántorodom, mögöttem iszkol a macska, hallom, ahogy zizeg a bundája. 

Az udvar másik végében szomorú arcú öregasszony áll, mellette ásító ajtó.

– Maga keres albérletet, ugye? – kérdi rekedten. – Erre jöjjön.

Félve tekintek hátra, csak falat látok.

– Erre, erre – integet az aszzony. – Harminc éve próbálom kiadni, ne legyen kegyetlen.

– Erre, erre – integet egy lány az első emeleti gangról. – Hozhatja a macskáját.

– Második emelet – kiabál valahonnan egy asszony. – Harminckét négyzetméter.

A macskát bőrénél fogva emelem, úgy rohanok vele, mintha loptam volna, egészen a körúti pékségig. Éppen zárnak, az eladó lány rángatja a redőnyt, hangosan káromkodik.

– Adjon egy perecet – lihegem. 

– Zárok – vicsorogja.

– A macskának kell – magasba emelem a jobb kezem.

Végigmér, összevonja a szemöldökét.

– Már megint kezdi? – kérdezi.

– Szeretném, ha leírná, kedves hölgyem, hogy én állok itt, Pista, egy hatodik kerületi pékség bejáratában, szemben velem maga, kezemben kölyökmacska, és soha többé nem megyek be dolgozni a postára.

Az eladó lány elmosolyodik, engedi a redőnyt az ég felé szállni, és homályos szemmel megérinti a vállamat.

– Menj haza, Pista – mondja halkan.

Leülök a pékség küszöbére, a repülő vas, akár egy tangóharmónika, a MÁV szignálját nyögi, ha gyalog megyek, este tízkor már a konyhában ülhetek, ölemben a kandúrral, nézhetem a falra celluxozott Csontváryt, hallgathatom a nagyszobából ordító televíziót, keresztanyám elmosódott nevetését, cipősarkának kopogását, az udvarra érkező parkoló autók kerekének nyikorgását, és talán végre belekezdek a regényembe, melynek címe, Pista és a nők.