Égi fene

Egy malacnak se lehet mindig malaca, summázta a summát Vinczellér Jenő állatorvos Mihail fölé hajolva. Vakargatta a fekvő sertés fülét, pöckölte fújtató hasát, még dúdolt is neki. Csak a kezét tudtam nézni.

Nagyanyám a konyha ajtajában sóhajtozott, falnak támasztott fejjel sandított a felhők közé, hátha valamely szent végigszánja udvarunkat, és áldást hajít kedves disznónk lapockájába. Nagyapám mellete hümmögött, ahogy negyven éve mindig, kalapjának peremét gyűrte, láttam, fáj a szíve, csak nemigen akarta mutatni.

Tudniillik Mihail, a világ legboldogabb kocája egy hétfő reggel úgy hanyatt vágta magát a porban, hogy a szomszéd falu jegyzője földre ejtette a tintás üveget, estig szentségelt, még öklét is rázta a sok bamba pecsét felé, Zerge Jolán pedig, az a mihaszna nőszemély, jobbra a harmadik utcában, hogy dőlne rá a háza, a homlokára rúzsozta a száját, biztos érezte, feledi a jegyzője néhány hétfőig.

Vinczellér Jenő deli ember volt hosszában, felesége széltében, éppen akkora tenyerem legyen, mint neki, gondoltam számtalanszor, hogy felpofozhassam a nyegle Borsot, aki folyton kővel csúzlizott a patakparton bringázás közben, ám látva Mihail búját, későbbre napolva bosszúmat, szorítottam nagyanyám kezét és magamban egy némiképp átköltött miatyánkot suttogtam, amint a mennyben, úgy a sárban is.

– Érthetetlen – mondta Jenő a koca mellett térdelve. – Fiatal még a végelgyengüléshez.

– Tizenkét esztendős – nyögte nagyanyám.

Felettünk utasszállító gép repült, aznap már a hetedik, Mihail szerette a repülőket, mégse csillant az orra fektében.

– Házisertés vágás nélkül legalább tizennyolc év – ingatta fejét Jenő. – Belülről rághatja a fene.

– Nincs az a fene, ami ezt megrágná, ha már mi meg nem ettük – sírdogált nagyanyám. – Az anyja csak őt szülte, drágán szereztük, három hónaposan zsoltárt visított, egy évesen állva aludt, két évesen kádban fürdött, négy évesen lovagolt, öt évesen pocsolyát énekelt, hét évesen porszívót szerelt.

Jenő emelte lapátnyi kezét, hogy nem kíván több szót, megtörölte homlokát, mely a nagy gondolkodásban nagyapám gyűrt kalapjává változott, kódorgott rajta a temérdek redő.

– Miért engedték olvasni? – háborgott végül kövér csönd után.

– Nem kérdezett ez minket – magyarázta nagyanyám. – A nagyszobából a csirkeól mellé rugdalta az összes könyvet, ott olvastott hangosan. Amíg volt a kakas, annak filozófiát. A tyúkoknak romantikát. A fecskéknek meg azt az ezer oldalból lett százat, nézze meg, ha akarja, folyton elfelejtem a címét, olyan rövid.

– Horváth néni, a kocájuk beszélni is tud? – rángott idegesen Jenő szája, ahogy pattogott benne a harag.

– Néha tudok beszélni – mondta Mihail, bágyadtan emelve fejét.

Jenő hamarabb tűnt el udvarunkból, mint a felhők hasába ásító kondenzcsík, annyit se szólhattunk, köszönjük, doktor úr. Hanem nagyapám megemberelte magát, látva az orvos iszkoló ingét, gatyáját, Mihail mellé lépett, kissé görnyedt csak, hogy gombszemébe nézve mondhassa:

– Megyünk a kocsmába, te picsa.

Kalapját fénylő búbjába nyomta, kérlelhetetlenül sántított a lengedező kapu felé, hátra se lesett, tápászkodik-e a koca, pedig tápászkodott, másfélnek tűnő mázsáját zömök lábaira taszajtotta, úgy billegett nagyapa után, akár egy kontár balerina. Ejtettem is nagyanyám kezét, szaladtam utánuk, ahogy bírtam, balra, jobbra, jobbra, hosszan balra, majd egyenesen, a sárgára festett ház zümmögő neonjáig, örülhetett Mihail, amint észrevette, hogy kiégett az s, meg az m.

Nagyapám elégedetten toppantott a kocsma előtti padnál, kalapját a gesztenyefára dobta. A rács még zárva, Magda néni fölmosott egy seprűre hányt ronggyal, csak nem akart észrevenni bennünket, pedig jócskán elmúlt hat óra.

– Nyisd a rácsot, vagy megzabáltatom magam a fenével – ordította Mihail immár két lábon, orrát fémkeretes lyukba dugva, Magda akkorát rendült, a zsebéből rántott kulcscsomót keresztül hajította a rácson, egyenesen papa reszkető tenyerébe, és míg szerencsétlenkedtünk a nyitással, valahogy minden asztalra jutott egy üveg tequila, csak Magda tűnt el, akár deli Jenő.

– Ne haragudj, hogy utánad jöttem – mondtam nagyapámnak, kapkodtam keze után, mely hallhatatlan zenét vezényelt a koca topogó patája alá, hadd táncolja körbe a kocsmát, ha közben meg is eszi a fene.

– Tequila? – hüledezett egyszercsak nagyapám végigtekintve az asztalokon.

– Tequila – ordította Mihail pörgés közben.

– Tequila – nyögte unottan a pultos lány, a mindig sápadt Hedvig, egy éve dolgozott a kocsmában, ahányszor vonta a vállát, rúzsos szája az állára csúszott.

– Csókolom – köszöntünk nagyapámmal, leültünk az egyik asztalhoz, várva kedves disznónk fáradását, de az addig bírta, amíg Hedvig mellénk nem taszajtotta, szalmakalapot nem nyomott a fejébe, hümmögtünk is mindahányan.

– De szépen billegeti magát a széken a kocája, Horváth bá – bólogatott elismerően.

– Tud biciklizni, de ne mondja senkinek – mondta nagyapám. – Na, bontom is ezt az üveget, fel kell vidítani. Igyál, koca, csillanjon a szemed.

Mihail nyelte a tequilát, ugrált fején a szalmakalap, Hedvig a karját csipkedte, hátha álmodik.

– Miért Mihail? – kérdezte.

Papa legyintett, gondolhatta, így is sok, ami van. A zsebemben lapult számtalan hazugság erre a kérdésre, ám illendő volt hallgatnom.

A kultúrigazgató háromnegyed hétkor érkezett egy tangóharmónikával, egy láda sörrel, meg egy liter Stalinskaya vodkával, oldalán flitterbikinis lánnyal. Látszott Hedvigen a keser, ahogy a pult mögé rángatta a ládát, gondolatban segítettem neki, de valójában Mihail hátát paskoltam.

– Ma este nagy este lesz – hörögte az igazgató, földre tette a vodkát meg a hangszert, vakart egyet a lány flittertől csillámló fülén.

Mihail fordultában füttyentett, nagyapám kezéből a földre lökte az üveget.

– Ki vagy te? – kérdezte a bikinitől, nagyapámmal összenéztünk az idő szálló vasrácsa alatt.

– Beszélő disznó – sikította a lány, az igazgatóra ugrott széttárt lábakkal.

– Tudniillik rúdtáncos – magyarázta az igazgató, a lányt a pultra repítette, szállt utána a sok flitter, ugyanarra gondoltunk nagyapámmal, hogy minek.

– Itt nincsen rúd – vicsorogta Hedvig, a vodkás üveget egyenesen a lány combja mellé csapta, és biztos mondott volna cifrábbat is, ha nem esik be az erdész egy liter vegyített pálinkával, mellyel legelőször Mihailt kínálta.

Az ügyeletes rendőr érkezésekor disznónk már a rúdtalan lánnyal táncolt a pulton, Zerge Jolán se szégyellte jelenlétét rúzspecsétes homlokkal, Hedvig láda sört ölelve sírt a sarokban, hogy minek hoznak alkoholt, meg kurvákat egy kocsmába, ahol amúgy is van minden, magától gyulladt a dobkályha, recsegve lassúzott a rádió a tangóharmónikával, a kultúrigazgató egy asztal tetején rázta az öklét a tetőn túli repülők felé, Magda néni váratlanul megjelent, körbemosta  az ügyeletes rendőrt, felpofozta a vadászt, én az ágyékomat szorítottam, be ne pisiljek, nagyapám éjfélig hümmögött, majd közölte, ő a főpincér.

Jókor közölte, addigra az asztalokon könyököltek mind a szótlanok, nézték a porosodó tequilás üvegeket, Géza bá, a cipész, Mária néni, a hentes felesége, Szécsi Pál énekes, Ignác, a trafikos, Lenke, a boldogtalan, és még sorolhatnám a könyöklőket, de belesajdult szemem a nézelődésbe.

Papa gondosan hajlongott az asztalok között, míg korábbról részeg katonák a kocsmába gurították Kossuth fejét a főtérről, míg a kultúrigazgató petárdával dobálta a gesztenyefát az udvaron, és elzavarta Dérynét, hogy máshol műsorozzon, míg fújtatva érkező, síró nagyanyám lerángatta Mihailt a pultról.

– Láttam, ahogy dőlt a disznó – nyögte az ügyeletes rendőr a dobkályha mellé heveredve. – Éppen egy repülőt nézett.

– Ugyan, az a baja, hogy túl sokat olvas – óbégatta nagyanyám a kocát ölelve, az csak topogott, nevetett a pulthoz görgetett Kossuth szakállán.

– Az a gép túl messzire szállt, akkorát ásított a kondenzcsík, az a baja – nem is szólt többet, együtt horkolt a tűzzel, nyitott szemmel horkoltak a szótlanok, leghangosabban Mária néni, a hentes felesége, aki éppen akkor szunnyadt először kétes álomba, mikor évfordulós ajándékhoz ült modellt Sánta Aladár műtermében, a masina kattanásakor lett hirtelenjében post mortem a fotográfia.

– Mihail, elég volt – hajlongásból eszmélt nagyapám mellém ültette a disznót, aztán hümmögött nagyanyámnak, hogy megismerje. 

Ekkor lépett a kocsmába Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij pipával a szájában, fekete-fehéren, pertut ivott az erdésszel, búsan kezet csókolt a flitteres lánynak, a mihaszna Jolánnak, oroszul kérte a katonákat, gurítsák a szoborfejet a szikrázó tölgyfa mellé, Hedvig ölébe írta a szalmakalapot, és mondott valami kedveset a horkolóknak, mire a kályha mellett heverő ügyeletes rendőr álmában tisztelgéshez rántotta kezét. A kultúrigazgató úgy megörült a nagy írónak, hogy azon nyomban a naptár mellé ragasztotta. 

Mihail ismét búsúlni látszott, imbolygott alatta a szék, igaza lehetett Jenőnek, disznó ne olvasson. Szeme, mint tűt akaró gomb egy doboz mélyén, olyan fekete volt.

Besétáltam a mosdóba pisilni, falnak támasztott fejjel sandítottam a kagylóba, kinek meséljek, ha nem magának, gondoltam, de az is lehet, ezt már Mihail gondolta, aki utánam topogott, hogy fújtató hasát gerincemnek nyomja, tarkómba horkolja a messze szálló repülőgép zaját, szőrére tapadt flitterrel sóhajtsa, az igazi Fjodor elrepült, egyen engem meg a fene, szálló bikinit akarok, szájat a homlokomra, ha Magda seprűje előkerül, ki tudja, hová változok.

Az ilyesmi egyenes beszéd egy disznótól, még akkor is, ha tizenkét esztendős, és koca létére Mihailnak kell hívni. Nem akartam búsítani, hogy nem repülhet messzebb a csirkeólnál, Magda néni megint szétverte a seprűt a vadászon, átváltozás se lesz többé, így úszta meg a vágást éhínség idején, csak a böllért kellett puha falú szobába zárni.

Kértem, hagyjon pisilni, ígértem, tavaszra varratok neki nagyanyámmal szoknyát, kiültetem a kapu elé, ott olvasgathat, nézheti a repülőket, talán akad olyan gép, amely visszafele is tud szállni.

Illusztráció: Mile Blanka

(Pista olvassa: Bartis Attila: Tizenegy novella, és a többi, навсегда)