Klára

Az anyja úristenit. Senki nem hallgatta annyit, mint én. Pedig jó gyerek voltam, bármikor tudtam mosolyogva bandzsítani, kiolvastam a Jókaikat, Gárdonyikat, ittam tejet, még a cipésznek is előre köszöntem, csak kétszer loptam játékot, nem kértem fagylaltot télen. Matematika iránti csüggedtségemtől eltekintve becsületesen tanultam. Ma is tudom, mi Ausztria fővárosa. De azért az anyám úristenit. Még most is hallgatom, pedig Klára majdnem nyolcvan.

Combközepéig értem, mikor megállította a Mártírok útja összes autóját, a négyes villamost, nem mintha akarta volna, a tejboltig mentünk, oda még egy zebra se kellett. Előző nap lila szoknyát varrt magának, szépen lengett a szélben, örültem, hogy beletörölhetem az orromat. Áhitattal fékeztek a Ladák, Trabantok, minden sebtiben letekert ablakból lógott egy férfi, húsz és hatvan közöttiek, integettek, akárcsak a villamosvezető. Kaptam Túró Rudit, anyám nem vette észre az áhitatot, folyton a felfőket nézte, télen a földet.

Amikor nyaranta Balatonboglárra kezdtünk járni a legyektől hemzsegő üdülőbe, a legalsó bordájáig értem, mint a haja, ahány apát összegyűjthetett volna nekem a parton, sose lesz annyi ujjam, akkor se figyelt, pedig nem tudta, hol a férje. Strandra azért mentünk, sok kéket lásson, én meg elfáradjak.

Nyolcvanhétben a válláig értem, a szomszéd fodrász miatt a haja is, az iskolai jelmezbálon úszódresszes tündérnek öltöztem, Babitsot olvasott a sarokban, a sarokra merőlegesen sorban álltak a tanárok, Józsi bácsi, történelem, Feri bácsi, matematika, Tamás bácsi, fizika, Gyula bácsi, orosz. Anyám föl se tekintett, Mihály messzebb volt, mint apám, de ő legalább írt.

Kilencvenre a sok úristen majd kidőlt a szekrényből, egyszerre tatarozták a házakat a Bajvívóban, anyám miatt az ötös állványán bámészkodott az összes munkás, nekem varrt szoknyát a nappaliban, nyitott erkélyajtónál. Addigra előkerült apám Pomázon, vasárnaponként elhéveztem hozzá, zsebemben anyám tekintetével, esőben is fagylaltoztunk.

Kilencvenegyben szívesen kifestettem volna magam, már a füléig értem, neszeszerében Élet és Irodalomból tépett Csoórit találtam, mellette fekete szemceruzát, utoljára akkor hegyezte ki, mikor születtem. Kétezerhéttől nem varrt, kérdezte nincs-e hegyezőm, vettem neki rúzst, piros felhőket rajzolt a tükörre, két farmerja van, hétfőtől csütörtökig kék, péntektől vasárnapig fehér.

Még ma sem lehetek olyan magas, mint ő, pedig apám halálának napján mérföldek tűntek el belőle, haja a füléig göndöröl, a minap a Lukácsban utána füttyentett két ötvenes, nem hallotta, sóhajtva gondolt Radnótira, aki talán épp ott van, ahol Németh Imre, meg a sok úristene, amit lapátolhatnék az idők végezetéig.

Cipő

Szakadjon rám a kisjézus a mennyből, ha nem igazi, óbégatta könnyes szemmel Farkas bá a sarkon, kezében egy pár fehér Niko sportcipővel, ráadásul negyvennégyessel, ami szerinte az én negyvenhármas lábamra pont passzent zoknival, meg ugye a korombeli férfiak lábfeje folyton dagad a nyárban, hát ne legyek szívtelen, négyezerötszáz, aztán szaladhatok sörért az éjjelnappaliba, úgyis tudja, oda tartok. Törölgettem a homlokomat, nézelődtem, nem érkezik-e valamely irányból legalább egy tinédzser szellő, az öreg tovább könnyezett a tikkasztó napsütésben, fekete öltönyén elmúlt vacsorák foltjai ásítoztak, januári pörköltszaft, márciusi mustárcsepp, májusi gulyásleves. 

Elhaladt mellettünk Második Emeleti Eszter, nálam harminccal fiatalabb, Farkas bánál százzal, akkor már én is könnyeztem, zsebkendőt kotortam elő nadrágzsebemből, dörzsöltem magam, ahol tudtam, csókolom, hebegtem, még egy szellő is visszaköszönt volna, de a lány talán nem hallotta, mindegy is, negyven fok volt.

Négyezer, barátom, négyezer, Farkas bá közelebb lépett, a két cipőt talppal a mellkasomba tolta, sötét szeme horgonyokat dobált a pupillámba, sejtettem, minden hiábavaló, apám megmondtamfiamjai, anyám miatyánkjai, ha a Szent Jobbot lóbálnám is a szatyromban, akkor se szabadulhatnék, száraz torokkal hörögtem, háromezer, közben próbáltam kihúzni magam, amennyire büszkeségem engedte. Reccsent a gerincem, meg Farkas bá térde, ahogy az aszfaltra vetette magát, gubbasztott előttem, mintha hívő lenne, vagy gimnazista, én meg szent lennék, vagy az a strici, aki húsz éve voltam. 

Háromezerötszáz, zokogta, íróasztalomon kifizetetlen számlák, elképzeltem, ahogy negyvennégyes Niko sportcipővel a lábamon széttépem az összeset, majd két üveg sör után – amit az éjjelnappaliból szerzek dupla áron, de legalább közel van, és soha nem köszön az eladó, Szintén Eszter – mosolyogva végigdőlök a díványon, megsimogatom a macskámat.

Nincs macskád, hörögte Farkas bá térden állva, a cipőket az olvadó aszfaltba ejtette, két tenyerét úgy emelte, mintha a mennyből pottyanó kisjézust akarná elkapni, kurva anyád, gondoltam, kitéptem zsebemből minden vagyonomat, egy ötezrest, az ujjai közé döftem. Nem kell a cipő, ordította a hátam a még mindig térdeplő Farkas bának, tudtam, mosolyog, akkor is mosolygott, mikor megvettem tőle a bégető órát, dúdoló hátmasszírozót, japán turmixgépet, kaspót, amiről kiderült, urna, Kossuth Lajos levelét fiának, Tihamérnak, Radnóti bori bakancsának sárga fűzőjét, nagymagyarország térképet óceánokkal, szerencseköpő fa madarat, Mata Hari hajtincsét.

Adj egy sört ingyen, Eszter, a pultra könyököltem, mögöttem idős hölgy maszkban, a joghurtját dédelgette, adj egy sört, vagy megcsókollak, a lány sóhajtott, megrázta a fejét, tinédzser szellő rohant a szájából egyenesen a homlokomnak, köszönöm, mondtam, fél óra múlva széttéptem a kifizetetlen csekkeket, haszontalan dolog az ilyesmi, de nem fáj jobban, mint a naplemente.

Farkas bá este fél kilenckor csengetett be egy üveg borral, a cipőt a díványra tette, a te kurva anyád, sóhajtotta, miközben töltött, éjfélkor mintegy mellékesen említette, tudja, cigány vagyok én is, az ilyesmire nem lehet mit mondani, mosolyogtam, ahogy dédanyám a piacon, miközben dédapám a fronton volt.

Foci

Nem baj, ha nem tudsz focizni, fiam, mondta apám, fogával letépte az utolsó fityegő húsdarabot a csirkecombról, és mivel anyám éppen nem figyelt, a kockás abroszba törölte a száját. Folyton azt hajtogatta, nem baj, míg szívinfarktust nem kapott, utána minden baj volt, hallgatta anyám eleget. 

A Maradonának se könnyű, böffentette, címeres nyelű villával félig főtt krumplit löködtem a tányéron, és csak arra tudtam gondolni, ahogy Fehér Sára a dekázgató Fekete Tamást méregeti az iskolaudvaron. Tamás mellé oldalogtam, kigomboltam az ingem, Sára továbbra se nézett rám, pedig huhogtam is, ez aztán fasza, lelkendeztem, végül kézen fogva elindultak a szertár felé, nekem ott maradt a pattogó labda, meg egy csálé árnyék a betonon. 

Este a kertben gyakoroltam a húgom lufijával, a szomszéd macskája a kerítésről figyelt, váratlanul a lufira vetette lomha testét, nem baj, mondta apám, még szerencse, hogy másnap beleszerettem Kovács Lilibe, olyan szépen szavalt a versmondó versenyen, Elka néni is tapsolt, pedig ő mindig feketében járt. Mellettem Sára hervadozott a padon lila arccal, megpofozott anyám, suttogta, nem baj, gondoltam, és ámulva néztem Lili csipkés zokniját. Két hétig memorizáltam A walesi bárdokat, végül falhoz vágtam Aranyt, ükapám a parkettára zuhant, kapkodott a rangjelzései után, szídta az osztrákokat. 

Nem baj, nehéz a János, nekem se ment, mondta apám, az ablakhoz sétált, az üres sörös dobozzal megcélozta a szomszéd macskáját, és csak arra tudtam gondolni, eláll a fülem, mint ükapámnak, sose vihetem Kovács Lilit a szertárba, bár felpofozná az anyja az összes szép lányt a földön, miattam. 

Még szerencse, hogy ősz lett, a húgom zenét akart, anyám sóhajtozva törölgette a nappaliban ténfergő Bösendorfert, egyetlen valamire való örökségét, és elhívta Bogdán Aranka zongoraművészt teázni, akinek olyan bőre volt, még Arany János is kikelne a sírjából, ha lenne szebb szó a fehérnél. Egyformán tehetségtelenek voltunk, a húgom meg én, Aranka három hónap múlva elengedte a kezünket, fekete, fehér, súgta csukott szemmel, anyám a húsleves leheletét maszatolta homlokán a konyhában. 

Nem baj, ha nem tudnak zongorázni, mondta apám anyámnak a kerítés előtt, közben érkezett a kukásautó, vitte a csirkecsontokat, az üres sörös dobozokat, a szomszéd macskáját, még szerencse, hogy nyár lett. Gőzölgött a Balaton, eláll a füled, vihogta a fehér ruhás lány a stégen, a kedvéért lettem költő, amire apám azt mondta, baj, de anyámnak mondta, akkor már Bécsben voltam, fekete hajú osztrák lány ölében hevertem, ne szülj rabot, te szűz, suttogtam részegen, és ahogy kifújta a cigarettafüstöt, valamiért csak arra tudtam gondolni, bár tudnék focizni.

Márki

Aznap, mikor a Márki hintót küldetett értem, Indonéziában kivégezték a hadvezért, aki minden elfelejtett imát tudott. Floridában ömlött a hó, reptükben fagytak meg a delfinek, rajzolt angyalok dideregtek cérnára akasztva, ingyen adták a benzint. Franciaország kommunista elnököt választott, biztos mindenki unatkozott, Észak-Koreában végre sikerült eltemetni Kim Dzsongun dublőrét, Magyarországon Nagy Tyereskova Kriszta agyagnyelvet gyömöszölhetett az erősen felújítandó Lánchíd oroszlánjainak üres pofájába, miniszterelnöki engedéllyel.

Úgy látnám, írtam a Márkinak, és biztos voltam benne, nem válaszol. Egyetlen galamb sem ért rá aznap, végül egy viharvert egér vállalta a levél kézbesítését. Elálmodási szerződést íratott alá velem, a hátát is meg kellett vakargatnom.

A Márkit könnyes szemű lány szülte egy hajlott hátú fiúnak. A nagyanyja tanította járni, fordítva lélegezni, sokat mesélt neki a tejről, és csak egyszer átkozta meg, azt is véletlenül. Első szerelme boszorkány volt, a második szintén, a harmadik egy boltos lánya, de ebben nem vagyok biztos.

Mielőtt hintót küldetett értem, azt álmodtam, meztelenül fekszem a földön, ő lila palástban áll fölöttem, és csak néz. Úgy néz, mintha nem lennék, vagy úgy, mintha már látott volna valahol. Másnap reggel fél órát ültem az üres kádban, csodálkoztam, milyen kedvesen csöpög a csap. Halk csöngetést hallottam, kimásztam a kádból, ajtót nyitottam. Kicsi rabszolganők dideregtek a gangon, koccant a foguk, gyöngyök rohangáltak a talpuk alatt. Meztelenek voltak, akárcsak én. Remegni kezdett a lábam, mint valamikor régen, balett órák előtt.

A hintó ezüstszürke volt, négy türelmetlen ló húzta, mire a Jászai Mari térhez értünk, beesteledett. A lányok levágták a hajamat, meséket rajzoltak a hátamra, néha megcsókoltak. "Minék irtál lévélet, minék irtál lévélet" – énekelték több szólamban, közben az arcomat csipkedték. Egyikük szeme, mint a Márkié, nyakában lógott az egér feje, végigkarmolta a nyakamat, a bőröm alá sziszegett egy átkot, tudtam, legalább kétszáz éve hatástalan, hála a szerzetesnek, aki rosszkor mondta, ámen. Valahol a Nyugati Pályaudvar és az Oktogon között kilöktek a hintóból, kezemben négy kockacukorral, amit szerettem volna a lovaknak adni, de a hintó olyan gyorsan tűnt el, mint stoppoló kamasz sziluettje augusztus harmadikán.

Talán tíz percet álldogáltam meztelenül a Teréz körúton, a Művész moziból kiszaladt apai nagyanyám lila kendővel a fején, megölelt, azt mondta, nagyon szeret, de épp a "Rakparton"-t vetítik, és Marlon Brando nem vesz levegőt egyszer sem. Nem értettem, miért mondja ezt, mindenki tudja, Marlon Brando soha nem vett levegőt. Odaadtam neki a kockacukrokat, megcsókoltam a kezét, abban a pillanatban üres sörösdobozzá változott, a szél vihogva görgette az asztfalton.

A Márki motorral érkezett, végigmért, sóhajtott egy közepesen nehezet. Megkérdezte, miért írtam neki. Hazudtam valami közepesen hihetőt és megcsókoltam. Péntek éjszaka íze volt a nyálának. Felültem mögé bukósisak nélkül, lassan vezetett, ezért csak két óra múlva értünk a dublini házához. Azt mondta, olyan a szemem, mint annak a lánynak, akire egyszer vágyott. Tudom, mondtam, pedig nem tudtam.

A házát nádkerítés őrizte, udvarán keresztül folyt a Liffey folyó. A Liffey boldog víz, nem halhat belé se hajó, se ember, még madár sem, nem őriz kincseket és szakadt lufikat. Csak halakat szül, néha leköpi a turistákat.

A Márki nehezen találta a kulcsát, a szeméremdombomat nézte. Nappalijában farsangi bált tartottak a ruhái, fölvették egymást és visítoztak. A fekete nadrágok a vasalót rugdalták röhögve, a fehér ingek villanykörtéket ölelgettek, lyukakat égettek magukba. A Márki szégyenkezve suttogta, sajnálja ezt a kínos rendetlenséget, aludni küldte a ruhákat, elpakolt néhány üres csészét a dohányzó asztalról. Meghallgattuk a kedvenc dalát, néha elmosolyodott, mesélt a szerelmeiről, arról, hogy sose lesz boldog, pipát csúsztatott a számba, sós levegőt fújt a fülembe. Amikor a folyó kettétépte a bejárati ajtót, széttártam a combomat. Lenyaltam egy csillagot a mellkasáról, kiolvastam minden könyvét, hagytam, hadd roppantsa össze a bordáimat. Richard Avedon lefotózta, ahogy elélvezek, a képet elküldte a Life-nak, de a főszerkesztő haldokló amerikai katonát választott helyettem.

Hajnalban a padlására osontam, bedugtam a nyelvemet a lyukakba a falon, aztán leszaladtam a földszintre, megszagoltam a szakállát. Nem tudott figyelni rám, egy üres monitort bámult, körmömmel a jobb tenyerembe véstem a profilját, és az első emeleti bálteremben táncoltam azokkal az immár áttetsző lányokkal, akiket szeretett.

Fél négykor aludt el, karját a feje alá csúsztatva, nem ébredt fel a bokám reccsenésére sem. Kiléptem a bejárati ajtón, eltűnt a Liffey, egy gangon álltam, valahol Budapesten. Nincs is háza Dublinban, gondoltam. És nem is válaszolt.

Lenéztem, az egér a bokámnál ült, apró mancsában tartotta apró fejét, elnézést kért a szerződés miatt. Azt mondta, ne írogassak levelet idegeneknek, és ne lépjek a lépcsőházba meztelenül. Még kacsintott is egyet.

Dráma

Karma szkander

Majd beléd bújok egyik éjszaka. Átúszom a gyomrodon, belesikítok a tüdődbe, kicsit ringatózom a nyelveden, kicsusszanok a szádon. Mint egy sóhaj. Összegömbölyödve az ágyékodra fekszem, mesét mondok a combodnak, bal combodnak a napról, jobb combodnak az esőről, és ha végre megrándul a térded, kicsókolom a homlokodon az álmaidat.

Csúsznak a hajnali háztetők, óvatosan kell haladni, egyetlen álmot sem ejthetek le, veszélyesen törnek, mint az idő. Álom- és időszilánkokba lépni túl kockázatos, halandóvá lesz a halhatatlan, a lélek megvakul, félelmében a járdák repedéseibe bújik.

Egyszer már meghalt a Föld. Nem a bűnök pusztították el, csak egy rekedt sóhaj, megolvasztotta a belső magot, a Föld kettérepedt és a szíve kicsöpögött a világűrbe, csipp, csöpp, megitták a csillagok.

Homályosan emlékszem, akkor még kicsi voltam, sokkal kisebb, mint most. Talán akkora, mint egy macska, de lehet, csak akkora, mint az öngyújtód.

Emlékszem a kedvenc bolygómra, közel volt, olcsó szakaszjegy kellett, ott lebegett a tó, lila és sárga betűk úsztak benne. Onnan üzentem Istennek, lemerültem a betűkért, és kiraktam a partra minden nap ugyanazt. Köszönöm.

Akkor hálás voltam, pedig még nem volt mit megköszönnöm.

Amióta nagyobb vagyok, mint egy macska, vagy az öngyújtód, nehezebb a hála, az újraálmodott Föld szíve vasból, nikkelből van, sóhajálló és hideg. Mindent kibír, az unott böffentéstől a gyermeküket gyászoló anyák sós leheletéig. Megkeményítette Isten, nem érdemes arcra borulva imádkozni, jobb, ha felmászol egy fára, és odakiabálsz a felhőknek.

Kellenek az álmaid, azokban biztosan találok régi, kedves betűket, lilát is, sárgát is, majd egyszer a csúszós hajnali háztetőkön, távol a kemény szívtől kirakom azt a szót, mert elkerülni nem tudtalak, és mert nem tehetek mást, minthogy sóhajtva megköszönlek.

Vízbe fúló

hajnalok világítsák homlokod és sárba omló templomokban imádkozzon érted az éjszaka,

csodáld idegen arcodat ököllel szétvert tükrökben, és rég halott önmagadat szórd szét kiszáradt folyók felett.