Márki

Aznap, mikor a Márki hintót küldetett értem, Indonéziában kivégezték a hadvezért, aki minden elfelejtett imát tudott. Floridában ömlött a hó, reptükben fagytak meg a delfinek, rajzolt angyalok dideregtek cérnára akasztva, ingyen adták a benzint. Franciaország kommunista elnököt választott, biztos mindenki unatkozott, Észak-Koreában végre sikerült eltemetni Kim Dzsongun dublőrét, Magyarországon Nagy Tyereskova Kriszta agyagnyelvet gyömöszölhetett az erősen felújítandó Lánchíd oroszlánjainak üres pofájába, miniszterelnöki engedéllyel.

Úgy látnám, írtam a Márkinak, és biztos voltam benne, nem válaszol. Egyetlen galamb sem ért rá aznap, végül egy viharvert egér vállalta a levél kézbesítését. Elálmodási szerződést íratott alá velem, a hátát is meg kellett vakargatnom.

A Márkit könnyes szemű lány szülte egy hajlott hátú fiúnak. A nagyanyja tanította járni, fordítva lélegezni, sokat mesélt neki a tejről, és csak egyszer átkozta meg, azt is véletlenül. Első szerelme boszorkány volt, a második szintén, a harmadik egy boltos lánya, de ebben nem vagyok biztos.

Mielőtt hintót küldetett értem, azt álmodtam, meztelenül fekszem a földön, ő lila palástban áll fölöttem, és csak néz. Úgy néz, mintha nem lennék, vagy úgy, mintha már látott volna valahol. Másnap reggel fél órát ültem az üres kádban, csodálkoztam, milyen kedvesen csöpög a csap. Halk csöngetést hallottam, kimásztam a kádból, ajtót nyitottam. Kicsi rabszolganők dideregtek a gangon, koccant a foguk, gyöngyök rohangáltak a talpuk alatt. Meztelenek voltak, akárcsak én. Remegni kezdett a lábam, mint valamikor régen, balett órák előtt.

A hintó ezüstszürke volt, négy türelmetlen ló húzta, mire a Jászai Mari térhez értünk, beesteledett. A lányok levágták a hajamat, meséket rajzoltak a hátamra, néha megcsókoltak. "Minék irtál lévélet, minék irtál lévélet" – énekelték több szólamban, közben az arcomat csipkedték. Egyikük szeme, mint a Márkié, nyakában lógott az egér feje, végigkarmolta a nyakamat, a bőröm alá sziszegett egy átkot, tudtam, legalább kétszáz éve hatástalan, hála a szerzetesnek, aki rosszkor mondta, ámen. Valahol a Nyugati Pályaudvar és az Oktogon között kilöktek a hintóból, kezemben négy kockacukorral, amit szerettem volna a lovaknak adni, de a hintó olyan gyorsan tűnt el, mint stoppoló kamasz sziluettje augusztus harmadikán.

Talán tíz percet álldogáltam meztelenül a Teréz körúton, a Művész moziból kiszaladt apai nagyanyám lila kendővel a fején, megölelt, azt mondta, nagyon szeret, de épp a "Rakparton"-t vetítik, és Marlon Brando nem vesz levegőt egyszer sem. Nem értettem, miért mondja ezt, mindenki tudja, Marlon Brando soha nem vett levegőt. Odaadtam neki a kockacukrokat, megcsókoltam a kezét, abban a pillanatban üres sörösdobozzá változott, a szél vihogva görgette az asztfalton.

A Márki motorral érkezett, végigmért, sóhajtott egy közepesen nehezet. Megkérdezte, miért írtam neki. Hazudtam valami közepesen hihetőt és megcsókoltam. Péntek éjszaka íze volt a nyálának. Felültem mögé bukósisak nélkül, lassan vezetett, ezért csak két óra múlva értünk a dublini házához. Azt mondta, olyan a szemem, mint annak a lánynak, akire egyszer vágyott. Tudom, mondtam, pedig nem tudtam.

A házát nádkerítés őrizte, udvarán keresztül folyt a Liffey folyó. A Liffey boldog víz, nem halhat belé se hajó, se ember, még madár sem, nem őriz kincseket és szakadt lufikat. Csak halakat szül, néha leköpi a turistákat.

A Márki nehezen találta a kulcsát, a szeméremdombomat nézte. Nappalijában farsangi bált tartottak a ruhái, fölvették egymást és visítoztak. A fekete nadrágok a vasalót rugdalták röhögve, a fehér ingek villanykörtéket ölelgettek, lyukakat égettek magukba. A Márki szégyenkezve suttogta, sajnálja ezt a kínos rendetlenséget, aludni küldte a ruhákat, elpakolt néhány üres csészét a dohányzó asztalról. Meghallgattuk a kedvenc dalát, néha elmosolyodott, mesélt a szerelmeiről, arról, hogy sose lesz boldog, pipát csúsztatott a számba, sós levegőt fújt a fülembe. Amikor a folyó kettétépte a bejárati ajtót, széttártam a combomat. Lenyaltam egy csillagot a mellkasáról, kiolvastam minden könyvét, hagytam, hadd roppantsa össze a bordáimat. Richard Avedon lefotózta, ahogy elélvezek, a képet elküldte a Life-nak, de a főszerkesztő haldokló amerikai katonát választott helyettem.

Hajnalban a padlására osontam, bedugtam a nyelvemet a lyukakba a falon, aztán leszaladtam a földszintre, megszagoltam a szakállát. Nem tudott figyelni rám, egy üres monitort bámult, körmömmel a jobb tenyerembe véstem a profilját, és az első emeleti bálteremben táncoltam azokkal az immár áttetsző lányokkal, akiket szeretett.

Fél négykor aludt el, karját a feje alá csúsztatva, nem ébredt fel a bokám reccsenésére sem. Kiléptem a bejárati ajtón, eltűnt a Liffey, egy gangon álltam, valahol Budapesten. Nincs is háza Dublinban, gondoltam. És nem is válaszolt.

Lenéztem, az egér a bokámnál ült, apró mancsában tartotta apró fejét, elnézést kért a szerződés miatt. Azt mondta, ne írogassak levelet idegeneknek, és ne lépjek a lépcsőházba meztelenül. Még kacsintott is egyet.