Cipő

Szakadjon rám a kisjézus a mennyből, ha nem igazi, óbégatta könnyes szemmel Farkas bá a sarkon, kezében egy pár fehér Niko sportcipővel, ráadásul negyvennégyessel, ami szerinte az én negyvenhármas lábamra pont passzent zoknival, meg ugye a korombeli férfiak lábfeje folyton dagad a nyárban, hát ne legyek szívtelen, négyezerötszáz, aztán szaladhatok sörért az éjjelnappaliba, úgyis tudja, oda tartok. Törölgettem a homlokomat, nézelődtem, nem érkezik-e valamely irányból legalább egy tinédzser szellő, az öreg tovább könnyezett a tikkasztó napsütésben, fekete öltönyén elmúlt vacsorák foltjai ásítoztak, januári pörköltszaft, márciusi mustárcsepp, májusi gulyásleves. 

Elhaladt mellettünk Második Emeleti Eszter, nálam harminccal fiatalabb, Farkas bánál százzal, akkor már én is könnyeztem, zsebkendőt kotortam elő nadrágzsebemből, dörzsöltem magam, ahol tudtam, csókolom, hebegtem, még egy szellő is visszaköszönt volna, de a lány talán nem hallotta, mindegy is, negyven fok volt.

Négyezer, barátom, négyezer, Farkas bá közelebb lépett, a két cipőt talppal a mellkasomba tolta, sötét szeme horgonyokat dobált a pupillámba, sejtettem, minden hiábavaló, apám megmondtamfiamjai, anyám miatyánkjai, ha a Szent Jobbot lóbálnám is a szatyromban, akkor se szabadulhatnék, száraz torokkal hörögtem, háromezer, közben próbáltam kihúzni magam, amennyire büszkeségem engedte. Reccsent a gerincem, meg Farkas bá térde, ahogy az aszfaltra vetette magát, gubbasztott előttem, mintha hívő lenne, vagy gimnazista, én meg szent lennék, vagy az a strici, aki húsz éve voltam. 

Háromezerötszáz, zokogta, íróasztalomon kifizetetlen számlák, elképzeltem, ahogy negyvennégyes Niko sportcipővel a lábamon széttépem az összeset, majd két üveg sör után – amit az éjjelnappaliból szerzek dupla áron, de legalább közel van, és soha nem köszön az eladó, Szintén Eszter – mosolyogva végigdőlök a díványon, megsimogatom a macskámat.

Nincs macskád, hörögte Farkas bá térden állva, a cipőket az olvadó aszfaltba ejtette, két tenyerét úgy emelte, mintha a mennyből pottyanó kisjézust akarná elkapni, kurva anyád, gondoltam, kitéptem zsebemből minden vagyonomat, egy ötezrest, az ujjai közé döftem. Nem kell a cipő, ordította a hátam a még mindig térdeplő Farkas bának, tudtam, mosolyog, akkor is mosolygott, mikor megvettem tőle a bégető órát, dúdoló hátmasszírozót, japán turmixgépet, kaspót, amiről kiderült, urna, Kossuth Lajos levelét fiának, Tihamérnak, Radnóti bori bakancsának sárga fűzőjét, nagymagyarország térképet óceánokkal, szerencseköpő fa madarat, Mata Hari hajtincsét.

Adj egy sört ingyen, Eszter, a pultra könyököltem, mögöttem idős hölgy maszkban, a joghurtját dédelgette, adj egy sört, vagy megcsókollak, a lány sóhajtott, megrázta a fejét, tinédzser szellő rohant a szájából egyenesen a homlokomnak, köszönöm, mondtam, fél óra múlva széttéptem a kifizetetlen csekkeket, haszontalan dolog az ilyesmi, de nem fáj jobban, mint a naplemente.

Farkas bá este fél kilenckor csengetett be egy üveg borral, a cipőt a díványra tette, a te kurva anyád, sóhajtotta, miközben töltött, éjfélkor mintegy mellékesen említette, tudja, cigány vagyok én is, az ilyesmire nem lehet mit mondani, mosolyogtam, ahogy dédanyám a piacon, miközben dédapám a fronton volt.