Foci

Nem baj, ha nem tudsz focizni, fiam, mondta apám, fogával letépte az utolsó fityegő húsdarabot a csirkecombról, és mivel anyám éppen nem figyelt, a kockás abroszba törölte a száját. Folyton azt hajtogatta, nem baj, míg szívinfarktust nem kapott, utána minden baj volt, hallgatta anyám eleget. 

A Maradonának se könnyű, böffentette, címeres nyelű villával félig főtt krumplit löködtem a tányéron, és csak arra tudtam gondolni, ahogy Fehér Sára a dekázgató Fekete Tamást méregeti az iskolaudvaron. Tamás mellé oldalogtam, kigomboltam az ingem, Sára továbbra se nézett rám, pedig huhogtam is, ez aztán fasza, lelkendeztem, végül kézen fogva elindultak a szertár felé, nekem ott maradt a pattogó labda, meg egy csálé árnyék a betonon. 

Este a kertben gyakoroltam a húgom lufijával, a szomszéd macskája a kerítésről figyelt, váratlanul a lufira vetette lomha testét, nem baj, mondta apám, még szerencse, hogy másnap beleszerettem Kovács Lilibe, olyan szépen szavalt a versmondó versenyen, Elka néni is tapsolt, pedig ő mindig feketében járt. Mellettem Sára hervadozott a padon lila arccal, megpofozott anyám, suttogta, nem baj, gondoltam, és ámulva néztem Lili csipkés zokniját. Két hétig memorizáltam A walesi bárdokat, végül falhoz vágtam Aranyt, ükapám a parkettára zuhant, kapkodott a rangjelzései után, szídta az osztrákokat. 

Nem baj, nehéz a János, nekem se ment, mondta apám, az ablakhoz sétált, az üres sörös dobozzal megcélozta a szomszéd macskáját, és csak arra tudtam gondolni, eláll a fülem, mint ükapámnak, sose vihetem Kovács Lilit a szertárba, bár felpofozná az anyja az összes szép lányt a földön, miattam. 

Még szerencse, hogy ősz lett, a húgom zenét akart, anyám sóhajtozva törölgette a nappaliban ténfergő Bösendorfert, egyetlen valamire való örökségét, és elhívta Bogdán Aranka zongoraművészt teázni, akinek olyan bőre volt, még Arany János is kikelne a sírjából, ha lenne szebb szó a fehérnél. Egyformán tehetségtelenek voltunk, a húgom meg én, Aranka három hónap múlva elengedte a kezünket, fekete, fehér, súgta csukott szemmel, anyám a húsleves leheletét maszatolta homlokán a konyhában. 

Nem baj, ha nem tudnak zongorázni, mondta apám anyámnak a kerítés előtt, közben érkezett a kukásautó, vitte a csirkecsontokat, az üres sörös dobozokat, a szomszéd macskáját, még szerencse, hogy nyár lett. Gőzölgött a Balaton, eláll a füled, vihogta a fehér ruhás lány a stégen, a kedvéért lettem költő, amire apám azt mondta, baj, de anyámnak mondta, akkor már Bécsben voltam, fekete hajú osztrák lány ölében hevertem, ne szülj rabot, te szűz, suttogtam részegen, és ahogy kifújta a cigarettafüstöt, valamiért csak arra tudtam gondolni, bár tudnék focizni.