1944. december 20-a és 1945. január 31-e között minden barátomat megették.
Némelyiket puskatussal ütötték agyon a szovjetek, civil honfitársaim inkább a döglötteket vitték, melyeknek lélegzetét a Budapestre hajított bombák szakították szét. A nyilasok a nagyvadakat lőtték, attól féltek, széttépik a ketrecet.
Bő hónapig együtt lakmározott a szovjet, a nyilas, meg az éhes.
1939. júniusában kerültem Székesfőváros Állat- és Növénykertjébe gondozónak, maga Nadler Herbert igazgató úr vett fel. A Városliget egyik padján búsultam, amiért másodszorra is eltanácsoltak a Képzőművészeti Főiskoláról, Nadler úr elsétált előttem, kérdezte, miért ütöm a padot. Sose leszek festő, válaszoltam. Ha büdös akar lenni élete végéig, akad jobb ötletem, mondta.
Szemmel mérhető drága öltönyt viselt, rajtam rövidnadrág, a szegénység áporodott lehelete, kezemben szakadt lufi, a fűben találtam. Olyan magas lehetett, mint én, annyi idős lehetett, mint apám, annyit is aludhatott, szeme alatt lövészárkok, a hajnal árnyai ásták.
Hangja rekedt, háta egyenes vonal, szeme fegyvertok.
– Ha büdös akar lenni élete végéig, akad jobb ötletem.
– Igen, hallottam, már mondta – a lufit a kavicsoknak hajítottam.
– Most szólok magához először, fiatalember.
Kezét kulcsolva, tekintetemet feledve Cukorkás Jolit kezdte figyelni, egy fiatalasszony éppen kék nyalókát vásárolt gyermekének, az éppen beszélni tanuló fiú ugrálva sikított, tenyerével ütötte az eget.
– Nadler Herbert vagyok – kezet nem nyújtott.
– Varga Dénes – felálltam.
Nadler úr azon nyomban helyet foglalt a padon, melyen az imént ültem. Zavartan forgattam a fejemet. A vattacukros a fülét vakarta, rövid szoknyás kamaszlányok vihogtak egy fa tövében, fiatal férfi rohant az állatkert felé, közepesen drága öltönyben.
– A titkárom – sóhajtotta Herbert úr.
– Van jobb a festék és a higító szagánál? – kérdeztem.
– Üljön le, Dénes – mintha valamit keresett volna, végigsimította öltönye minden zsebét. – Rosszat álmodtam.
Leültem mellé. Bohócba öltözött fiatalok cigarettáztak a szemközti pad mellett, csak néha szóltak, egy szavukat se értettem.
– Mindenki háborúról álmodik – szóltam bátortalanul, koszos körmömet néztem. – Hogy valami robban, valami ég, valaki lő.
– Ne áldozzon általános istennek, és ne vásároljon álmokat a rokonaitól – legyintett. – A struccok minden gondolatukat a lábukba rejtik, elefánt csak tiszta földbe hal, a majom embert utánoz, hogy a tudósoknak igaza lehessen, a hiéna hangját színné változtatják a kövek, a ragadozó halak hasa alatt örök siklásuk közben forró a víz, a papagájok ismétlik szavainkat, hogy a közelben merengő fák, falak, vagy rácsok lefordítsák azokat számukra. Hitvány anyag az ember.
– Az hitvány, ki nem lehet, mi lenni szeretne – szakadt cipőmmel a szakadt lufiba rúgtam, majd egy métert repült a cigarettázó bohócok felé.
– Adok magának festék helyett oroszlán korgó gyomrát, higító helyett zsiráfszart.
Padunk előtt csoszogott Pali bácsi, mindenki Pali bácsija, ő áldotta meg a kerület kóbor kutyáit, és az özvegyasszonyokat. Bár vakon született, segítség nélkül jutott a tóig, ott az egyik pad szélére ült, járultak elé a hontalanok déltől éjfélig.
– Csókolom, Pali bácsi – mondtam, az öreg biccentett, Nadler úr keresztbe tette lábát és közelebb hajolt.
– Egy nap megsemmisítik a majomketreceket, a madarak házát, bomba szakítja az elefántok lábát, az ég sikításától hullik a gazella, jégbe dermed a krokodil, vadak vére festi vörösre a vasat, a pelikánok fába hányják szívüket. Pertut iszik az éhség az irgalommal.
– Mintha valami állást emlegetett volna öt perccel ezelőtt – mondtam búsan.
Nadler úr elmosolyodott, arcizmainak nyikorgása, akár nagyapám szekerének kereke, fülcimpámba kapaszkodott.
– Várja meg a háború végét, aztán lehet festő, ha kell még olyan.
– És addig mi van? – kérdeztem.
– Szar. Sokféle. De etethet pingvint és baglyot, ha bírja a gyomra. Dobálhat labdát a struccoknak, vakarhatja hiéna fülét, ha nincs tele a hold.
Késő este értem haza, Nadler úrral jártam körbe az állatkertet, se anyám, se apám nem kérdezte, hol voltam. Miért is kérdezték volna, látták, boldog vagyok, tudták, megint háború van. Apám a rádiót hallgatta a kamrában, anyám kék cérnával fehér lepedőt foltozott.
Másnaptól minden áldott reggel hat órától éjfélig az állatkertben dolgoztam. Bár a gondozók között Nadler úr szétosztotta a feladatokat, más munkáját is szívesen végeztem, nem egyszer töltöttem az éjszakát az akváriumoknál, vagy a majomházban, melyet elsőként bombáztak szét 1944 telén.
Az elefántokkal beszélgettem legtöbbet, mindig meghallgattak etetés közben, a struccokkal csak hajnalban lehetett focizni, a csimpánzok bármilyen konzervet kinyitottak, úgy vágták falhoz, pattant a fedél, a legnagyobb krokodilt Bélának hívtam, ő viselte a legélesebb fogakat, néha a szemembe nézett, a három oroszlán, Pippi, Papa, Pepi, miattuk növesztettem körmöket, vakarhassam a hátukat, ha perzselt a nap, Lilla pávián sóval mosott fogat, a medvék, Ádám, Ágnes, Abigél, Alajos szívesen vették, ha fütyülök, a gazellák homlokára számokat rajzoltam, a halakkal lehetett sugdolózni üvegen keresztül. A legszebbet Attilának hívtam, aranyhalnak látszó kilós ragadozó volt, sárga pikkelyű, messziről vették, fogát ritkán mutatta, forrt a víz a hasa alatt.
Csak őt tudtam megmenteni 1944 karácsonyán, addigra három gondozó is belehalt az égből zuhanó ostromba, az állatkert, akár Pest, véres törmelék volt csupán, a szilánkok közt vergődő halat fémdobozba dobva rohantam lakásunkig, Pali bácsi a kapualjban kuporgott, kettétört botját szorongatva, anyám és apám a pincében, találtam egy vízzel teli vödröt az előszobánkban, abba csúsztattam Attilát, gyorsan szaladhattam, lüktetett a kopoltyúja, imádkoztam, csak bírja, míg szerzek sót.
Együtt szilvesztereztünk, hála anyámnak, a kilós sót vánkosa alatt tartotta, azt öntöttem a vödörbe, nem is akadt más dolgom bő egy hónapig, mint hallgatni a szirénák hangját, a csontfájdító süvítést, imádkozni, csak ezt a házat ne, és éhezni. A halnak száraz kenyér csücskét reszelgettem körömmel, gondolatban óceánt festettem, néztem a himbálózó csillárt, piros hó fényét a falakon. Ha féltem, jobb kezemet lassan a vödörbe engedtem, legyen forró a tenyerem, szemem előtt oszladozó hangjegyek táncoltak, a szétbombázott állatkertet megszállták az éhesek, a szovjetek, meg a nyilasok, reméltem, a kisfiú, ki néhány éve még nyalókát akart, két tenyérrel üti az eget, reméltem, Nadler úr, kit irodájából csak felesége rángathatott óvóhelyre, újjáépíti szívemet, reméltem, van olyan szín, hogy kegyelem, és egyszer majd láthatom, legalább vásznon.
