Kutya

Mindig azt mondja, csak kávét kér. Éppen méregtelenít, fogadalmat tett, holnap nehéz napja lesz, nem lehet olyan szar ember, hogy.  

Minden negyedik szerdán, látogatása előtt néhány órával üveg vöröset, némi pálinkát vásárolok, előtte üzenetet küldök, elég a kávé, válaszolja. Négyre érkezik, ötkor megkérdi, van-e borom, aztán leszíd, minek itatom, csóválja a fejét, nem vagyok szar ember, de most jól esik, tölthetsz a vörösből, aztán pálinka, abból ne sokat, holnap nehéz napom lesz. Látom, porszívóztál, mondja, mosogattam is, teszem hozzá, úgyse érti, még a kaktuszomat is meglocsolom, annyira várom.

Istenről vitázunk a legtöbbet, vele aztán lehet, bencés diák volt. Olvass Dawkinst, hunyorít, visszahunyorítok, ha talál egy sáros fecnit Radnóti Miklós kézírásával, hogy nincs szerelem, majd akkor olvasok aktív ateistát. Kéri, kapcsoljam be a tévét, negyed óra múlva köhög, kapcsoljam ki. Van-e elég cigim. Bólogatok, ilyenkor két ujjával vét mutat, mikor melyikkel.

Sorolja a regényeket, hetet, nyolvcat is kiolvas négy szerda között. Dobálja a neveket, a címeket, másnapra a felére se emlékszem, Dragomán néha tehetne pontot, akkor belehalnék, Nesbo, áthúzott o, te sose vennéd kézbe, meg VanderMeer-t, bár az oroszok, azok aztán, remélem, újra olvastál mostanában Gogolt, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, különben szart se tudsz. Minden orosz névnél és szart se tudsznál töltök, bólogatok, Bodor Ádámra terelem a szót, hát igen, na igen, dünnyögi, csak ne lennék tőle olyan szomorú. Olvass Martin Amis-t, kölcsönadtam a Pénz-t, ugye? Mindegyik szerdán megesküszöm, elolvasom, a huszonötödik oldalig jutottam, én tőle vagyok szomorú, meg néha Bukowskitól, csak félek említeni, van baja elég. Hiába örököl nyaralót, akinek nincs munkája.

Hallgassunk Nick Cave-et, lelkendezik, üti a térdét, néha mosolyog, most már kapcsold ki, mondja tíz perc múlva, holnap nehéz napom lesz. Felgyújtom azt a nyaralót, elfogyott a cigim, de rendes vagy, egyetlen barátom, kár, hogy még hiszel Istenben, olvass Dawkinst. Feltépi a dobozkát, hosszan bámulja az öngyújtót, bár az apám lennél, gondolom. 

Tizenegytől versenyeztetjük Márquezt és Bulgakovot, talán már száz éve minden negyedik szerdán, ütöm a térdemet, Mester és Margarita soha nem találkoztak ezen a rohadt bolygón, hogy nem értetted meg, röhög, miért vagyok ideges, a karosszékben hátradőlve szó szerint idézi, miként folydogál a hazatért fiú vére anyja lábához. Olyan időpiramisról beszélsz, melyben előbb mumifikálták Mihailt, mint Gabrielt, hörgöm. Kafka, ugye, sóhajt békítőn, keresztbe veti a lábát, üres poharát nyújtja, töltök, percekig bólogatunk, úgyse értjük, hiába olvassuk.

Teli pohárral a kezében jut eszébe minden negyedik szerdán, csessze meg Borges, Bartis Attila is csessze meg. De leginkább József Attila, ha már. Ezt általában éjfél körül mondja. Fél szemmel lesem a telefonomat, válaszol-e Anna, Zsófi, Ingrid, Alíz, látja kétségbeesett bandzsításaimat, megértően hümmög, vagy gyengéden köszörüli a torkát.

Hallgassunk Cseh Tamást, lelkendezik váratlanul, hogy jobb kedvre derítsen, fáradtan rázom a fejem. Fájlalja a gyomrát, kiflivé görnyed, alkoholista vagy, mondanám, az a bajod. Az a bajom, hogy meghalok, válaszolja. Akkor inkább Cseh Tamás, magasba tartom zenélő telefonomat, zörög a Csönded vagyok, végre úgy mosolyog, mint a huszadik század végén, akkor krétától fehérlett minden ujja, én kamasz voltam, és csak irodalomból nem álltam bukásra. Miatta kerültem egyetemre, ha bejutsz, mondta, veszek neked biciklit, vett is, emiatt volt józan négy hónapig, egyszer meg is pofozott, másnap két üveg sört loptam, elsírta magát.

Jó lenne valami nő, dünnyögi, nézi hamarüres poharát, egy egészen kicsi nő elég lenne, zsebre raknám, vinném magammal mindenhová. Neked meg motor kellene, ilyeneket is mond, döcöghetnél az autók közt, villoghatnál a biciklistákra. Aztán röhögünk a szomszédon, Kutya nénin, rendszerint éjfélkor kezd kiabálni a pórázzal, melynek végén már rég a semmi liheg.

Martonvásárt emlegetem, ahová értem jött hajnali háromkor a szakadt oldalú Trabantjával kétezerhárom tavaszán, nem ismertem mást, akit felhívhattam volna egy félresikerült házibuli után, hogy a Dunába ölöm magam, csak épp hiába keresem a Dunát. Nem emlékszik, egyik szerdán sem, fejét vakarja, túl rég vonták be a jogosítványát.

Na megyek, mondja, áttántorog néhány hosszú négyzetméteren, milyen szemét volt Judit, elvitte a kenyérpirítót, kilincset rángat, a gang falának dől, hajára fröcsköl a lámpafény. Támasztom a bejárati ajtót, Judit már tíz éve elhagyott, sóhajtom, kérem, hadd hívjak taxit, vállat von, minek, ha ez sincs, meg az sincs, csak a lába, három kilométert röhögve imbolyog bármerre, úgyse értem, túl fiatal vagyok, olvassak végre Dantét, majd legközelebb megbeszéljük.

A kapuig kísérem, egyik lépcsőt gyűrjük a másik alá, nem engedem rágyújtani, paskolom a vállát. Bágyadtan nézzük a parkolóórát a ház előtt, nyomogatjuk a gombokat, nulla óra negyven, díjmentes időszak, közben érkezik a szomszédasszony, árva pórázt húz a földön, kutya az élet, sikítja felénk, a közeli örökboltból turisták szédelegnek az éjszaka alá.

Vegyünk még egy sört, kérlel. Majd legközelebb, tanár úr,mondom akkor is, mikor sejtem, már nem lesz olyan. Kutya az élet, röhögi, integet, csak ámulok, milyen magas, a sarkon összegörnyed, és egyik nap üzenetet kapok, nincs többé, vagy valami ilyesmi, velem általában kedvesek az emberek.

Minden negyedik szerdán porszívózok, mosogatok, este kilenctől éjfélig Nick Cave-et, Cseh Tamást hallgatok. Közben küldök neki üzenetet, csak annyit, Kutya néni, szmájli, persze nem üzen vissza, még a végén kiderülne, van Isten. 

Hóból istent

„Ráleltem a szabadságra. A teljes reménytelenség volt a szabadság.”

Chuck Palahniuk: Harcosok klubja

Állok az ablakod alatt, remélve, talán lebben a függöny, talán kinézel, talán észreveszel, talán elmosolyodsz. Közben leesik a hó. Mint a moha, milliárd fehér kristály kapaszkodik a tetők cserepeibe, rágyújtanak a kémények, a házak vonatosat játszanak, dohos pincéjük helyébe síneket képzelnek, félálmában fütyül a vakolat.

Születik egy isten, kedvéért kivágják a fenyőfákat, színes csomagok közt ülve énekelnek az emberek, a galambok kapualjba húzódva sálat kötni tanulnak, macskáktól kunyerálják a fonalat. 

Repülők nyelik a felhőket, néha ledobnak egy bombát, sebesült kamaszok kúsznak a latyakban, hol németül, hol oroszul kérnek cigarettát. Meghal a sarki zöldséges, színes ruhákba öltözött táncoló nők búcsúztatják, öltönyös zenészek fújják a trombitát, a klarinétot, közben elolvad a hó, diákok érkeznek transzparensekkel, mögöttük tankok csoszognak, a tankok mögött lovak, a lovakon páncélba tuszkolt férfiak, kezükben karddal, egy közlekedési tábla fémtestébe kapaszkodom, el ne sodorjanak.

Már szakad az eső, csupasz gyerekek ugrálnak az udvarokban, születik egy isten, kedvéért eltakarják arcukat a nők, férfiak hasalnak kupolák alá, születik még egy isten, vörös szőnyeget gurítanak a betonra, megtankolják a jachtokat, letörik a szobrok orrát, könyveket égetnek, embereket tuszkolnak vagonokba, a vonatok, mintha házak lennének, rágyújtanak, fütyül a kéményük, fütyül mellettem egy kamasz, kezében öngyújtóval, szikrázik a tűzkő, medvék talpát vágják fűrésszel, világba köhög az első lombikember.

Meghal néhány isten, angolul mondják a Holdnak, szevasz, egy gimnazista telefújja a sok lila árnyalatú szeretlekjével a hidak talapzatát, apádat lélegeztetőgépre kötik,  szomjas oroszlánok hevernek egymáson az állatkertben, fedetlen mellű nőket hurcolnak börtönbe, szobrokat köpködnek, hátam mögött gyár épül, talpam alatt alagút, fölöttem híd, mire felnézek, nyár lesz, lovasok érkeznek karddal, előttük idős hölgy  csoszog cekkerrel, mellette istenek vonulnak egyenruhában, egyforma arcú férfiak állnak díszfalat, a repülők telegraffitizik az eget, néha ledobnak egy bombát, és akkor is minden rendben lesz, pedig újra jön a tél, egyetlen pillanatra se hunyom le a szemem, hiába szakad a hó, kristályok zuhannak a pupillámba, a zöldséges redőnyén moha nő, szobádban ülve talán egyedül vagy, talán nem gondolsz semmire, félálmában fütyül a vakolat, hóból gyúrok magunknak istent, szemembe olvad a házfal, talán egyszer kinézel az ablakon, talán egyszer felfedezik Amerikát.

Szakmai önérzet 2.0 FREE SZFE

– Ha jól láttam, az imént kirepült az ablakon – nyögte az igazgató.

– Jól látta.

– Miért repült vissza?

Lepöcköltem egy falevelet az öltönyömről. 

– Eszembe jutott a hattyú halála – mondtam.

– Parancsol?

– Eltáncolnám.

Lazított nyakkendőjén, homlokából sós cseppek buggyantak, alsó ajkát felfelé fújásra idomította, de csupán bal füléig jutott az a koraszülött lehelet, melyet fáradt tüdeje vajúdott.

– Mi a kurva anyját akar itt eltáncolni? – kérdezte.

Engem kemény fából faragtak. Tudok uralkodni magamon.

– Belátom, kimentem a divatból – válaszoltam szelíden.

Az igazgató hajolni látszott, mázsásnak tűnő, szakértelemmel varrott bőrtáskát lendített ölébe, kotorászott néhány percet, talán nem találta, amit keresett, eltanácsolta orra elől a porszemeket jobb tenyerével. 

– Láttam, hogy kirepült az ablakon – sóhajtotta. – Ne táncoljon.

Megvontam a vállamat. Akkor is kirepültem az ablakon, mikor a szertárba zártak az osztálytársaim, akkor is, mikor Hajnalka mondta, nem szeret, és akkor is, mikor úgy gondoltam, Isten talán jobban figyel rám, ha repülve imádkozom.

– Igazgató úr – köhintettem alázattal. –  Talán jobb volna a gerle búgása, a nádiveréb cserregése, a fürj pittypalattyolása, a sirály vijjogása, a pacsirta éneke. Tessék engedni kiteljesedésem, vagy ki tudja, hova repülök.

Az igazgató felállt, búsan borult  a padlóra nehéz táskája, két kezét immár ökölbe szorítva rázta a plafon felé.

– Tudja, hány madár ordít a fülembe? Baglyok, sólymok, vércsék.

– A szúnyogok is, gondolom.

– A szúnyog nem madár.

– Pedig úgy képzeli.

Visszaroskadt. Közben elképzeltem halálomat, olyan szép volt, még el is mosolyodtam.

– Minek fintorogsz, hazaáruló? – hörögte. –  Nem kell ide madár.

– Magam is úgy gondolom, talán jobb lenne kutyául tanulnom, azzal többre viszem, de engedje meg ama észrevételt, a mai kutyák már nem szaladnak akármiért. Példának okáért hiába hajigálunk színes követ, nem hozzák vissza.

– Honnan tudja mindezt?

– Három hónapig dolgoztam menhelyen.

Hümmögve feledte öklének rázását. Visszahuppant sokat tűrő székébe, nevetni kezdett.

–  Anyám mindig énekelt – fújtatott, ahogy a mozdonyok. – Minden délben együtt tettük asztalra a tányért, balra a villát, jobbra a kést, kés mellé a kanalat, villa alá a szalvétát. Kezemre csapott, ha rossz helyre tettem.

– A kést?

– A szalvétát – tenyerével törölte sós homlokát, jól esett az anyjára gondolnunk, bevallom, elképzeltem, amint csap, csinos asszony lehetett.

– Mit énekelt? – kérdeztem.

– Kicsoda?

– Az édesanyja.

Megvakarta szemöldökét, de már nem nevetett.

– Álmomban is énekli, mégse emlékszem.

– Megengedi, hogy táncoljak?

Együtt néztük, miként hasad a parketta. Lába alól indult a szakadék, székestül zuhanhattam volna, ez fájt, de nem látszott rajtam semmi.

Állatművész vagyok. Hozzászoktam a nehéz helyzetekhez.

– A viszontlátásra – mondtam udvariasan, elvégre így illik, újra kirepültem az ablakon, közben arra kértem Istent, jusson eszébe az igazgatónak, mit énekelt az édesanyja.

 

 

Előzmény:

 

ÖRKÉNY ISTVÁN : SZAKMAI ÖNÉRZET

Engem kemény fából faragtak!

Tudok magamon uralkodni.

Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott kockán.

- Állatművész vagyok - mondtam.

- Mit tud? - kérdezte az igazgató.

- Madárhangokat utánzok.

- Sajnos - legyintett -, ez kiment a divatból.

- Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?

- Passzé - mondta unottan az igazgató.

Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.

- A viszontlátásra - mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.