Hóból istent

„Ráleltem a szabadságra. A teljes reménytelenség volt a szabadság.”

Chuck Palahniuk: Harcosok klubja

Állok az ablakod alatt, remélve, talán lebben a függöny, talán kinézel, talán észreveszel, talán elmosolyodsz. Közben leesik a hó. Mint a moha, milliárd fehér kristály kapaszkodik a tetők cserepeibe, rágyújtanak a kémények, a házak vonatosat játszanak, dohos pincéjük helyébe síneket képzelnek, félálmában fütyül a vakolat.

Születik egy isten, kedvéért kivágják a fenyőfákat, színes csomagok közt ülve énekelnek az emberek, a galambok kapualjba húzódva sálat kötni tanulnak, macskáktól kunyerálják a fonalat. 

Repülők nyelik a felhőket, néha ledobnak egy bombát, sebesült kamaszok kúsznak a latyakban, hol németül, hol oroszul kérnek cigarettát. Meghal a sarki zöldséges, színes ruhákba öltözött táncoló nők búcsúztatják, öltönyös zenészek fújják a trombitát, a klarinétot, közben elolvad a hó, diákok érkeznek transzparensekkel, mögöttük tankok csoszognak, a tankok mögött lovak, a lovakon páncélba tuszkolt férfiak, kezükben karddal, egy közlekedési tábla fémtestébe kapaszkodom, el ne sodorjanak.

Már szakad az eső, csupasz gyerekek ugrálnak az udvarokban, születik egy isten, kedvéért eltakarják arcukat a nők, férfiak hasalnak kupolák alá, születik még egy isten, vörös szőnyeget gurítanak a betonra, megtankolják a jachtokat, letörik a szobrok orrát, könyveket égetnek, embereket tuszkolnak vagonokba, a vonatok, mintha házak lennének, rágyújtanak, fütyül a kéményük, fütyül mellettem egy kamasz, kezében öngyújtóval, szikrázik a tűzkő, medvék talpát vágják fűrésszel, világba köhög az első lombikember.

Meghal néhány isten, angolul mondják a Holdnak, szevasz, egy gimnazista telefújja a sok lila árnyalatú szeretlekjével a hidak talapzatát, apádat lélegeztetőgépre kötik,  szomjas oroszlánok hevernek egymáson az állatkertben, fedetlen mellű nőket hurcolnak börtönbe, szobrokat köpködnek, hátam mögött gyár épül, talpam alatt alagút, fölöttem híd, mire felnézek, nyár lesz, lovasok érkeznek karddal, előttük idős hölgy  csoszog cekkerrel, mellette istenek vonulnak egyenruhában, egyforma arcú férfiak állnak díszfalat, a repülők telegraffitizik az eget, néha ledobnak egy bombát, és akkor is minden rendben lesz, pedig újra jön a tél, egyetlen pillanatra se hunyom le a szemem, hiába szakad a hó, kristályok zuhannak a pupillámba, a zöldséges redőnyén moha nő, szobádban ülve talán egyedül vagy, talán nem gondolsz semmire, félálmában fütyül a vakolat, hóból gyúrok magunknak istent, szemembe olvad a házfal, talán egyszer kinézel az ablakon, talán egyszer felfedezik Amerikát.