Kutya

Mindig azt mondja, csak kávét kér. Éppen méregtelenít, fogadalmat tett, holnap nehéz napja lesz, nem lehet olyan szar ember, hogy.  

Minden negyedik szerdán, látogatása előtt néhány órával üveg vöröset, némi pálinkát vásárolok, előtte üzenetet küldök, elég a kávé, válaszolja. Négyre érkezik, ötkor megkérdi, van-e borom, aztán leszíd, minek itatom, csóválja a fejét, nem vagyok szar ember, de most jól esik, tölthetsz a vörösből, aztán pálinka, abból ne sokat, holnap nehéz napom lesz. Látom, porszívóztál, mondja, mosogattam is, teszem hozzá, úgyse érti, még a kaktuszomat is meglocsolom, annyira várom.

Istenről vitázunk a legtöbbet, vele aztán lehet, bencés diák volt. Olvass Dawkinst, hunyorít, visszahunyorítok, ha talál egy sáros fecnit Radnóti Miklós kézírásával, hogy nincs szerelem, majd akkor olvasok aktív ateistát. Kéri, kapcsoljam be a tévét, negyed óra múlva köhög, kapcsoljam ki. Van-e elég cigim. Bólogatok, ilyenkor két ujjával vét mutat, mikor melyikkel.

Sorolja a regényeket, hetet, nyolvcat is kiolvas négy szerda között. Dobálja a neveket, a címeket, másnapra a felére se emlékszem, Dragomán néha tehetne pontot, akkor belehalnék, Nesbo, áthúzott o, te sose vennéd kézbe, meg VanderMeer-t, bár az oroszok, azok aztán, remélem, újra olvastál mostanában Gogolt, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, különben szart se tudsz. Minden orosz névnél és szart se tudsznál töltök, bólogatok, Bodor Ádámra terelem a szót, hát igen, na igen, dünnyögi, csak ne lennék tőle olyan szomorú. Olvass Martin Amis-t, kölcsönadtam a Pénz-t, ugye? Mindegyik szerdán megesküszöm, elolvasom, a huszonötödik oldalig jutottam, én tőle vagyok szomorú, meg néha Bukowskitól, csak félek említeni, van baja elég. Hiába örököl nyaralót, akinek nincs munkája.

Hallgassunk Nick Cave-et, lelkendezik, üti a térdét, néha mosolyog, most már kapcsold ki, mondja tíz perc múlva, holnap nehéz napom lesz. Felgyújtom azt a nyaralót, elfogyott a cigim, de rendes vagy, egyetlen barátom, kár, hogy még hiszel Istenben, olvass Dawkinst. Feltépi a dobozkát, hosszan bámulja az öngyújtót, bár az apám lennél, gondolom. 

Tizenegytől versenyeztetjük Márquezt és Bulgakovot, talán már száz éve minden negyedik szerdán, ütöm a térdemet, Mester és Margarita soha nem találkoztak ezen a rohadt bolygón, hogy nem értetted meg, röhög, miért vagyok ideges, a karosszékben hátradőlve szó szerint idézi, miként folydogál a hazatért fiú vére anyja lábához. Olyan időpiramisról beszélsz, melyben előbb mumifikálták Mihailt, mint Gabrielt, hörgöm. Kafka, ugye, sóhajt békítőn, keresztbe veti a lábát, üres poharát nyújtja, töltök, percekig bólogatunk, úgyse értjük, hiába olvassuk.

Teli pohárral a kezében jut eszébe minden negyedik szerdán, csessze meg Borges, Bartis Attila is csessze meg. De leginkább József Attila, ha már. Ezt általában éjfél körül mondja. Fél szemmel lesem a telefonomat, válaszol-e Anna, Zsófi, Ingrid, Alíz, látja kétségbeesett bandzsításaimat, megértően hümmög, vagy gyengéden köszörüli a torkát.

Hallgassunk Cseh Tamást, lelkendezik váratlanul, hogy jobb kedvre derítsen, fáradtan rázom a fejem. Fájlalja a gyomrát, kiflivé görnyed, alkoholista vagy, mondanám, az a bajod. Az a bajom, hogy meghalok, válaszolja. Akkor inkább Cseh Tamás, magasba tartom zenélő telefonomat, zörög a Csönded vagyok, végre úgy mosolyog, mint a huszadik század végén, akkor krétától fehérlett minden ujja, én kamasz voltam, és csak irodalomból nem álltam bukásra. Miatta kerültem egyetemre, ha bejutsz, mondta, veszek neked biciklit, vett is, emiatt volt józan négy hónapig, egyszer meg is pofozott, másnap két üveg sört loptam, elsírta magát.

Jó lenne valami nő, dünnyögi, nézi hamarüres poharát, egy egészen kicsi nő elég lenne, zsebre raknám, vinném magammal mindenhová. Neked meg motor kellene, ilyeneket is mond, döcöghetnél az autók közt, villoghatnál a biciklistákra. Aztán röhögünk a szomszédon, Kutya nénin, rendszerint éjfélkor kezd kiabálni a pórázzal, melynek végén már rég a semmi liheg.

Martonvásárt emlegetem, ahová értem jött hajnali háromkor a szakadt oldalú Trabantjával kétezerhárom tavaszán, nem ismertem mást, akit felhívhattam volna egy félresikerült házibuli után, hogy a Dunába ölöm magam, csak épp hiába keresem a Dunát. Nem emlékszik, egyik szerdán sem, fejét vakarja, túl rég vonták be a jogosítványát.

Na megyek, mondja, áttántorog néhány hosszú négyzetméteren, milyen szemét volt Judit, elvitte a kenyérpirítót, kilincset rángat, a gang falának dől, hajára fröcsköl a lámpafény. Támasztom a bejárati ajtót, Judit már tíz éve elhagyott, sóhajtom, kérem, hadd hívjak taxit, vállat von, minek, ha ez sincs, meg az sincs, csak a lába, három kilométert röhögve imbolyog bármerre, úgyse értem, túl fiatal vagyok, olvassak végre Dantét, majd legközelebb megbeszéljük.

A kapuig kísérem, egyik lépcsőt gyűrjük a másik alá, nem engedem rágyújtani, paskolom a vállát. Bágyadtan nézzük a parkolóórát a ház előtt, nyomogatjuk a gombokat, nulla óra negyven, díjmentes időszak, közben érkezik a szomszédasszony, árva pórázt húz a földön, kutya az élet, sikítja felénk, a közeli örökboltból turisták szédelegnek az éjszaka alá.

Vegyünk még egy sört, kérlel. Majd legközelebb, tanár úr,mondom akkor is, mikor sejtem, már nem lesz olyan. Kutya az élet, röhögi, integet, csak ámulok, milyen magas, a sarkon összegörnyed, és egyik nap üzenetet kapok, nincs többé, vagy valami ilyesmi, velem általában kedvesek az emberek.

Minden negyedik szerdán porszívózok, mosogatok, este kilenctől éjfélig Nick Cave-et, Cseh Tamást hallgatok. Közben küldök neki üzenetet, csak annyit, Kutya néni, szmájli, persze nem üzen vissza, még a végén kiderülne, van Isten.