Neked lámpást

Jobbra Peti bá fekszik, fejét a labdaköpködő automatához támasztva, kezében hervadó csikk, a hamu hétrét görnyed mutatóujja körmére, balra Kálmán bácsi hason, biztos a vécéhez indult, mielőtt a linóleumra heveredett.

A napfény unottan rágja a képeket a falon, aztán böffen egyet. A szép mosolyú matrózlány megsárgult blúza a nyakáig pöndörödött, mellette havas táj, akár a sivatag, homok fedi a szakadó fenyvest.

Maci néni ül az egyes asztalnál, közel az automatához, előtte pofa sör, a sör mellett parfümös üveg, azzal locsolgatja magát, miközben a postással, Lali bácsival beszélget.

– Már a nevemre se emlékszik – így Maci néni.

– Benne vagy a személyi igazolványában, ott a neved, feketén s fehéren – Lali bácsi a lábának támasztott nehéz táskája felé szusszan, gyűszűnyi poharához reszketteti kezét, fél nyalásnyi zöld lötty az alján, még ötszáz méternyi utca a napi penzum, háromszázhatvan postaláda, éles borítékon olvashatatlan nevek, az ajánlottért majd bemennek, csönget a fene. Ilyeneket gondol.

Balra, a legkoszosabb asztalnál Kálmán bácsi felesége, Margó törölgeti könnyét, azt az egyetlent, tíz éve folyik végig arcán, férje poharát nézi, mind a négyezerháromszázhetvenötöt, melyet házasságuk alatt hörpintett fel az amúgy tisztes, délceg férfi, akire egyetlen rossz szót sem lehet szólni, csak éppen a vécé ajtajánál fekszik hason. Margó tanárnő, ölében kopott retikül, a retikülben gyűrött zsebkendők, családi fénykép, három fiú a Balaton partján, bal szélen Margó, valahol jobb szélen a képről lemaradt Kálmán bácsi, akkor is feküdt valahol, talán a tó ringatta piros matracon, a fényképhez tapadva már-már felismerhetetlen vonaljegy, Margó folyton a kattanós automatához simul villamosozás közben, lesi az ellenőrt, majd kattan a gép, ha muszáj.

– Manapság minden harmadik ember ellenőrnek látszik – zokogja, mikor mellé érek.

Jobbra, a kettes asztalnál, angyalszárnyas neon alatt szakadt zakóban Vilmos, ő talán fiatal és kedves ember, néha ordít a háta mögötti fallal, valamiért Áginak hívja, ilyenkor a hármas asztalnál, ami pont szemben áll a kettessel, Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke elhúzza a száját.

A pultnál Kaszásné Teodóra, a törzsvendégeknek Dórika, véget nem érő cigaretta lóg a szájából, neki lámpást adott kezébe az Úr Pesten, először pirosat, aztán legyeket nyaraltató sárgát. Valaha izzadó urakat terelt nyikorgó ágyakba, manapság egy deci, két deci, három üveg, ha nem fizet, most azonnal hívom a rendőröket. Ilyeneket mond.

– Csókolom – köszönök.

– Hogy hívnak, drágám? – kérdezi, barna szemét lassan kékké színezi a hályog, talán rám néz, de biztos nem lát.

– Pista – válaszolom.

– Lányokat nem keresztelnek Pistának – mosolyog, állát tenyerébe nyomja. – Miért vagy itt?

– Apámat keresem.

– Hogy hívják?

Mondom, hogy hívják. Folyton mondom. Mondtam már busz után szaladva, mondtam sötétben tornázó porszemnek, mondtam a tenyeremnek, most mondom a linóleumnak, a pirosan szakadó lakknak Dórika körmén.

– Nincs itt  – sóhajtja.

Iskolatáskám lecsúszik a hátamról, gurulnak a könyvek, megannyi golyó, pörög a sok üvegbe olvasztott álmatlan éjszaka, pattognak az automatába Peti bá feje fölött.

A pult mellett, a négyes asztalnál Kristóf, ő mindig mosolyog, az asztalra tetovált férfit rajzol hegyetörött grafit ceruzával, a plafont kell néznem, ha látni akarom.

– Nincs itt – mondja, barna szemét kékké színezte a másvilág, talán néha rám néz, már sose lát.

– Ez az a kocsma? – kérdem.

– Ez az, Pista – ordítja Kálmán bácsi hason a vécé bejáratánál, sírva bólogat Margó, Maci néni, Lali bácsi, meg Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke.

– Hagyj békén, Ági – ordítja Vilmos a falnak.

– Menj haza, kislány – legyint Kaszásné Teodóra, nekem Dórika, régóta vagyok törzsvendég ebben az álomban, apám után kutatva keresve sem találhatnék szebb helyet.

– Jegyeket, bérleteket – harsogja a Hórihorgas, a küszöb fölött lebeg, mindig ilyenkor érkezik, mikor Kristóf szívet tetovál a mennyezetre. Margó kattintja a jegyét a matrózlány pöndörödő dekoltázsába, Peti bá talpra billen, tiszteleg, patkóként száll a hamu körméről, Dórika tenyerében teli üveg csillan.

– Erre, uram – integet a Hórihorgasnak.

– Hol az apám?  – hajolok Kristófhoz, reccsen a ceruzája, akár az égetett cukor.

– Mosolyogj – mondja.

Sárga lámpa villan a bejáratnál, legyek rebbennek recsegő sötétbe, soha véget nem érő cigarettát szívnak a falak, Peti bá az automatába rúg, minden éjszakám egy műanyag labdában pörög a linóleumon.

– Mosolyogj – mondja a matrózlány a falon, mellette tovább szakad a hóval borított fenyves sárgán, egy deci, két deci, három üveg.

– Rosszat álmodsz – mondja Gergely az ötös asztalnál, olyan sovány, meg sem ismerem, kezében zöld pohár, műanyag dinoszaurusz integet belőle, néha böffen egyet.

A Hórihorgas mellém lebben, tenyerét nyújtja.

– Jegyeket, bérleteket – hörgi.

– Az apámat keresem – nyögöm.

– Van, vagy nincs? – kérdezi.

– Nincs  – válaszolom.

– Bérlet? – szemöldökét emeli.

– Apám – sóhajtom.

– Nekünk sincs – sóhajtja Kálmán bácsi hason a vécé bejáratánál, sírva bólogat Margó, Maci néni, Lali bácsi, meg Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke. 

A Hórihorgas lapátnyi kezét arcom elé emeli, apám a tenyerében integet, akkora víz hömpölyög mögötte, nem képzelhetem, hogy ez még Európa.

– Már a nevedre se emlékszik – mondja Maci néni, csak sóhajtok, tegnapelőtt a rózsaszínbe borult Margit-szigeten parfümben pácolt flamingókkal futballozott.

– Tényleg halottak vagytok? – kérdezem, forgok, mint egy műanyag labda, ők bologatnak, bácsik, nénik, Gergely, még a Hórihorgas is bólogat, kacsint a tetovált férfi a plafonon, majd helyet cserél Kristóffal, mostantól ő ül a négyes asztalnál, néha böffen egyet.

– Ági, elég – Vilmos az asztalra csap. 

Sárga lámpa villan, izzadó urak hevernek műbőr ülésen, a piszkos ablakon maszatrajz lebeg, mögötte száguldó sötét, hátamon Gergely, éppen játssza, hogy iskolatáska, Kálmán bácsi a plafonra tapadt, Margó könnye kattan Hórihorgas tenyerében, Peti bá labdát dobál a mellette integető műanyag dinoszaurusznak, Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke talán a villamos mellett repül. Kaszásné Teodóra az ülések közt zizeg, nekem Dórika, piros körméről piros szívek pattanak a falakra.

– Benne voltál a tenyerében, csönget a fene – szól mögöttem Lali bácsi, üres borítékot hajít az ölembe.

Nemsokára úgyis leszállok, gondolom, talán mosolygok, ti merre vagytok, én hol vagyok, nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, néha piros, néha sárga, néha zöld, csak aludjatok, csak felébredjek.

(Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, filmdráma, 1999, rendező: Jancsó Miklós, rajz: Krekó Kristóf)

Vér

Szövevényes idegzetemet, borzas félénkségemet apai nagyanyám dobta utánam örökül, vagy tán nem is dobta, ahhoz is bátortalan volt, hogy kezét emelje, ha valamit elérni kívánt. Engem sarokba lök egy gyertya sercegése, némely parfüm illata, szólni alig kívánok, ha szólnék, úgyis valaki köhint.

Családom híres a bátor férfiakról, kik alig kopaszodtak, nem remegett a kezük, ha szitált az eső. Ükapám már gyermekként betörte a cigányok lovait, jámbor anyjához kiskanalat dobált, midőn hamisan énekelt, elrendelte, apja hova üljön ebédnél, alig múlt tizenhárom, megszöktette a bíró lányát. Jómagam tizenhárom évesen térképeket böngésztem, gombostűt szúrtam a Kárpátokba, majd egy okker szárnyú lepke hátába, kit a tolltartómon találtam. Csak addig hihettem, bátor vagyok, míg húgom tarkón vágott, a haldokló lepkét tenyerébe simította, felrúgta hintalovamat, árnyékom reggelig sírt a falon, az is üthet, ki szoknyát visel, keseregtem. Anyám is kesergett a kertben, hogy fiának Róza mama miatt remeg a keze, Róza mama miatt nem lesz dicső férfi, mint az ő apja és nagyapja.

Másik ükapám ezredesként halt, folyvást tudta, hol az előre, kedves puskáját anyám szerdánként törölgeti, kellő áhitattal helyezi a vitrinbe dédapám szemüvege mellé, ki annyi egyetemen tanított, született is elegendő gyereke. Szám szerint hét. Kettő papíros, a maradék öt se álmodik rosszat, én is szépet álmodnék, ha nem tudnám, ki nemzett.

Örökölt anyáim testes asszonyok lehettek, nem súlyra, lélekre, mindről akad fénykép, némelyik oly csinos, remegő kézzel lapozom az albumokat, nehéz a holtak szemébe nézni. Elképzelem bőrük színét, hajuk hullámzását, körmük hosszát, vajon kinek a háta vérzik, ha rájuk gondolok. Gombostűt szúrok nevük és az évszámok közé,  legyenek velem, serceg a vastag papír, apám a szobámba lépve kérdi, mit csinálok, okosan hazudok, e képességemet anyai nagyapámtól örököltem, úri szabó volt, Isten áldja ferde mosolyát. Csak neki hitték, hogy a nagyságos asszony dereka hatvanöt centiméter, a nagyságos úr magassága száznyolcvan. 

Feledtem a bemutatkozást, Istvánnak hívnak, a szent miatt, ki hétfőről keddre pogányból hívőt farigcsált, az örökké boldog, ki kéri számon tőle, ahogyan temérdek évvel később számoljuk a köveket, melyikre lépjünk, tüzet olvasunk decemberben, fontos kérdés után lessük, hány madár rebben az égre, három madár igen, négy nem, melyik gombóc pökkhend a forró vízből elsőként, ha tízhez érek és megrázza fejét a ló, elhagy a szerencsém. Közben vágyom, legyen meg a te akaratod.

– Gyere, Pistikém, mondanom kell valamit – súgja apai nagyanyám, kezét lengeti, húsz éve fekszik fehér ágyban, fehér körülötte a minden, legfehérebb a pirula, napi tizenkét darab, úgyse veszi be.

Kezemben Homérosz, nehéz, akár egy átok, tizenhat éves vagyok, ilyenkor őt kell olvasni.

– Gyere közelebb.

Integet, dermedten állok a kisszoba ajtajában, a konyha felé indultam volna sercliért, anyám éppen énekel, olyankor ehetek, amit akarok. Nagymama ajtaja folyton zárva, most miért nyitva, biztos nem apám felejtette így.

– Nem érek rá, Mama – nyögöm.

– Én se érek rá, gyere ide – válaszolja.

Borzas félénkségemet tőle örököltem, látom körme csillogásán, ő az, kiről nem beszélünk, kinek fényképét majd elégetjük, ne kérdezhesse senki, hogy hívták.

– Félek tőled – mondom, Homéroszt hasamnak tapasztom, nincs e világon gyengébb teremtmény a férfinál, nyelvembe szarvasok harapnak, tegnap rajzoltam őket vastag papírra, nagyapám biztosan mosolyogna, vadász volt, míg tarkón vágta a szerelem.

– Gyere, István, hadd nézzelek, csak egyetlen pillanatra.

Feje fölött falba kopácsolt szent, talán férfi, talán nő, lábánál oroszlán hever, térdig érő ingét fújja a szél. A padló szőnyegtelen, még a hangyák is nyikorogtathatják, félig rántott függöny mögül dereng a napfény, bágyadt, akár az éjjeliszekrényen álló üvegkancsó szájából zuhanni készülő vízcsepp.

– Mit akarsz, Mama? – kérdem, szemében torkom, ráncaiban vállam, szemöldökében hajam.

– Mutatok szerelmet – mondja, mutatóujját a plafon felé tartja, köröket rajzol, majd háromszöget, majd betűket, majd tengert.

– Köszönöm, Mama – bólintom, rövidet lépek az ágya felé, anyám még énekel a nappaliban, apám a lovát nyergeli.

– Lidérc vitte el a férjemet – sóhajtja. – Gergely folyton az erdőt járta, jól állt vállán a puska.

– A vadász? – kérdem, ejtem Homéroszt, alig püffen.

– Az – mosolyog Mama. 

Feje körül, a párnán halovány árnyék. Még soha nem láttam, nekem ide tilos lépnem, Mama bolond, mindjárt meghal, akkor is bolond volt, mikor születtem, akkor is mindjárt meghalt, januárban meztelenül fürdött a patakban. Kezem remeg, akárcsak az övé, reccsen a mellkasom, jobbra tódul, helyet cserél a gerincemmel, szemébe nézek, zavaros vizet látok. Emelem két karomat, mintha cérnából lennének, ölelni kívánom, csak a lábfejem akar mást, nyomtatott Homérosz bőrbe kötött gerince mellé simul.

– Milyen az a lidérc? – kérdezem.

– Derékig ér a haja. Hol hajnal, hol reszelő.

Mama felül az ágyban, árnyéka tovább fodrozódik a párnán, majd darabokra hasadva a kancsó felé ugrál. Lábamat szakítom az állásból, rázom fejemet, mint a lovak, talán így kell, ha viszket a sötét.

– Az ágyam alatt fekszik – súgnám, de ordítom. – Folyton kopog, vagy a falat vakarja.

– Beszél is hozzád? – kérdi Mama, lábát lendíti, egyszercsak áll, közel szemben, szeme a nevem, ránca a lepedőm, szemöldöke a hajam.

– Nem tud a szája nyugodni, mégse figyelek rá.

– Jól teszed – cérna karomat érinti, tenyerem simítja, tódul a vérem, ahová kell neki. – Hívd ide.

Fülelek, anyám énekel-e még, Szerencsére dalol és németül, olyankor semmit se hall. Apám már a piacon, lómagasról szemlél egy zsák krumplit.

– Róza, gyere ide – súgom, repedő körmöm szilánkjait Mama tenyerében hagyom.

– Én vagyok Róza – közelebb hajol, pupillájában idegen nap kel, tenger szemét sárgába fordítja.

– Ő is Róza – magyarázom. – Bolond, mint te.

– Vagy úgy – sóhajtja.

A szent térdig érő ingét fújja a szél a falon, hangyák költöznek Homérosz nevébe, legtöbben a Há-ba dőlnek, fűszálnak se elegendő lábukat lengetik.

– Róza, gyere ide – súgom újra, már a hátam mögött áll, ölel, hosszú haja vállamra ömlik, Mama az ő szemébe néz, nem rendül jobban annál, mint ami illik.

– Itt vagyok, Róza, ha látni akartál – sose hallottam ilyen kedves hangot a hátam mögül.

– Értek mindent – mondja Mama.

– Akarod tudni, hol van Gergely? – kérdi másik Róza, arcomat simogatja hullámzó hajtincsével.

Mama mosolyog, újra az ágyában fekszik, zizgő árnyéka öleli, anyám lépteit harsogják a lépcsők, németül kiabálja, István, tudod, hogy nem léphetsz abba a szobába, megmondom apádnak, mit tettél. 

– Mit tettem, Anya? – kérdezem, Homéroszért hajolok, pajzsként tartom mellkasom elé, úgy mosolygok, mint az apja, Isten áldja örökkön görbülő gerincét, varrt szépet eleget.

Anyám a falhoz simul, kinyújtott keze ajtót lendít, többé nem látlak, Róza, erősen gondolom, hátha meghallja Mama is, a másik is, mi dolgom veletek. 

A vacsora krumpli, húgom sír, három éve István megölt egy lepkét, zokogja, tizenhat éves majdnem férfi vagyok, felelősségteljesen bólintok.

– Megöltem – mondom. – Sajnálom. 

Apám köhint, elvégre Gergely vadász volt, talán ezért e vágy, anyám sírva fakad, nem Gergelyt kellene emlegetni, mindenki tudja, anyád ölte meg féltékenységből, te mégis itt tartod velünk, pedig pokolban lenne a helye. Tenyeremet fülemre tapasztom, apám fényképpé merevedik, olyan, akár egy fáradt jegyző Belgráder bácsi műtermében kattanás előtt. Húgom először vérzik titokban, nincs, ki vígasztalná, köszönöm a vacsorát, úgy fordul, szinte borítja a széket.

– Alíz, ne menj el – fordulok utána.

– Utállak – válaszolja, hosszú haja átöleli sovány vállát.

– Vitesd el Rózát – nyögi anyám apám felé, dédapja mindig tudta, hol az előre.

Apám rázza fejét, dédapja tizenhárom évesen megszöktette a bíró lányát. Egymásba pillantásuktól  zizeg a csillár a plafonon.

Homéroszt feledve köszönöm nélkül szobámba igyekszem, húgom az ágy szélén ül. Lassan csukom az ajtót, ha rohanna, kiférjen. Szoknyáját gyűrögeti, a padlóra terített Európa - térképet bámulja.

– Szerinted elment Róza? – kérdi.

– Nem – mondom rekedten. – Alattad fekszik.

– Akkor jó – mosolyogja. 

Bólintanék, de nem merek. Húgom egy pillanatra szemembe néz, nehéz vizek mossák pupillája peremét, már most félek, sose látom többé.

– Ugye tudod, hogy mindketten bolondok vagyunk? – kérdi.

Vállamat vonnám, ha merném, becsukom az ajtót.

– Nagylány vagyok – mondja hirtelen. – A bolond mama ölte meg Gergelyt?

– Nem.

– Honnan tudod?

– Fogalmam sincs.

Róza mama a fülembe súgja, falán a kép a gyermek Jézust ábrázolja, másik Róza fülembe súgja, Gergelynek nehéz volt a holtak szemébe nézni. Nincs e világon gyengébb teremtmény a férfinál, súgja Homérosz. 

Ujjam még a kilincsen, húgom sovány vállát nézem, talán hamarabb kopaszodom, mint kellene, talán remeg a kezem, mikor szitál az eső, vagy kéket látok. Ki haragudhatna ránk, ha csak rajzolták a szerelmet, ha lidércre vágyunk, ha örökölt álmok kaparják a falat, ha nem születünk bátornak. A vér dolga keresztül rohanni minden térképen, évszámon, feledni akart tekinteten,az ajtónak támasztom hátamat, amíg rohan a vér, addig látható, mit térképnek hiszel, addig képzelheted, csak álmodod, amid van.

(Pista éppen:

Dragomán György: Máglya

Bartis Attila: Tizenegy novella

Arany János balladái

József Attila)