Neked lámpást

Jobbra Peti bá fekszik, fejét a labdaköpködő automatához támasztva, kezében hervadó csikk, a hamu hétrét görnyed mutatóujja körmére, balra Kálmán bácsi hason, biztos a vécéhez indult, mielőtt a linóleumra heveredett.

A napfény unottan rágja a képeket a falon, aztán böffen egyet. A szép mosolyú matrózlány megsárgult blúza a nyakáig pöndörödött, mellette havas táj, akár a sivatag, homok fedi a szakadó fenyvest.

Maci néni ül az egyes asztalnál, közel az automatához, előtte pofa sör, a sör mellett parfümös üveg, azzal locsolgatja magát, miközben a postással, Lali bácsival beszélget.

– Már a nevemre se emlékszik – így Maci néni.

– Benne vagy a személyi igazolványában, ott a neved, feketén s fehéren – Lali bácsi a lábának támasztott nehéz táskája felé szusszan, gyűszűnyi poharához reszketteti kezét, fél nyalásnyi zöld lötty az alján, még ötszáz méternyi utca a napi penzum, háromszázhatvan postaláda, éles borítékon olvashatatlan nevek, az ajánlottért majd bemennek, csönget a fene. Ilyeneket gondol.

Balra, a legkoszosabb asztalnál Kálmán bácsi felesége, Margó törölgeti könnyét, azt az egyetlent, tíz éve folyik végig arcán, férje poharát nézi, mind a négyezerháromszázhetvenötöt, melyet házasságuk alatt hörpintett fel az amúgy tisztes, délceg férfi, akire egyetlen rossz szót sem lehet szólni, csak éppen a vécé ajtajánál fekszik hason. Margó tanárnő, ölében kopott retikül, a retikülben gyűrött zsebkendők, családi fénykép, három fiú a Balaton partján, bal szélen Margó, valahol jobb szélen a képről lemaradt Kálmán bácsi, akkor is feküdt valahol, talán a tó ringatta piros matracon, a fényképhez tapadva már-már felismerhetetlen vonaljegy, Margó folyton a kattanós automatához simul villamosozás közben, lesi az ellenőrt, majd kattan a gép, ha muszáj.

– Manapság minden harmadik ember ellenőrnek látszik – zokogja, mikor mellé érek.

Jobbra, a kettes asztalnál, angyalszárnyas neon alatt szakadt zakóban Vilmos, ő talán fiatal és kedves ember, néha ordít a háta mögötti fallal, valamiért Áginak hívja, ilyenkor a hármas asztalnál, ami pont szemben áll a kettessel, Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke elhúzza a száját.

A pultnál Kaszásné Teodóra, a törzsvendégeknek Dórika, véget nem érő cigaretta lóg a szájából, neki lámpást adott kezébe az Úr Pesten, először pirosat, aztán legyeket nyaraltató sárgát. Valaha izzadó urakat terelt nyikorgó ágyakba, manapság egy deci, két deci, három üveg, ha nem fizet, most azonnal hívom a rendőröket. Ilyeneket mond.

– Csókolom – köszönök.

– Hogy hívnak, drágám? – kérdezi, barna szemét lassan kékké színezi a hályog, talán rám néz, de biztos nem lát.

– Pista – válaszolom.

– Lányokat nem keresztelnek Pistának – mosolyog, állát tenyerébe nyomja. – Miért vagy itt?

– Apámat keresem.

– Hogy hívják?

Mondom, hogy hívják. Folyton mondom. Mondtam már busz után szaladva, mondtam sötétben tornázó porszemnek, mondtam a tenyeremnek, most mondom a linóleumnak, a pirosan szakadó lakknak Dórika körmén.

– Nincs itt  – sóhajtja.

Iskolatáskám lecsúszik a hátamról, gurulnak a könyvek, megannyi golyó, pörög a sok üvegbe olvasztott álmatlan éjszaka, pattognak az automatába Peti bá feje fölött.

A pult mellett, a négyes asztalnál Kristóf, ő mindig mosolyog, az asztalra tetovált férfit rajzol hegyetörött grafit ceruzával, a plafont kell néznem, ha látni akarom.

– Nincs itt – mondja, barna szemét kékké színezte a másvilág, talán néha rám néz, már sose lát.

– Ez az a kocsma? – kérdem.

– Ez az, Pista – ordítja Kálmán bácsi hason a vécé bejáratánál, sírva bólogat Margó, Maci néni, Lali bácsi, meg Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke.

– Hagyj békén, Ági – ordítja Vilmos a falnak.

– Menj haza, kislány – legyint Kaszásné Teodóra, nekem Dórika, régóta vagyok törzsvendég ebben az álomban, apám után kutatva keresve sem találhatnék szebb helyet.

– Jegyeket, bérleteket – harsogja a Hórihorgas, a küszöb fölött lebeg, mindig ilyenkor érkezik, mikor Kristóf szívet tetovál a mennyezetre. Margó kattintja a jegyét a matrózlány pöndörödő dekoltázsába, Peti bá talpra billen, tiszteleg, patkóként száll a hamu körméről, Dórika tenyerében teli üveg csillan.

– Erre, uram – integet a Hórihorgasnak.

– Hol az apám?  – hajolok Kristófhoz, reccsen a ceruzája, akár az égetett cukor.

– Mosolyogj – mondja.

Sárga lámpa villan a bejáratnál, legyek rebbennek recsegő sötétbe, soha véget nem érő cigarettát szívnak a falak, Peti bá az automatába rúg, minden éjszakám egy műanyag labdában pörög a linóleumon.

– Mosolyogj – mondja a matrózlány a falon, mellette tovább szakad a hóval borított fenyves sárgán, egy deci, két deci, három üveg.

– Rosszat álmodsz – mondja Gergely az ötös asztalnál, olyan sovány, meg sem ismerem, kezében zöld pohár, műanyag dinoszaurusz integet belőle, néha böffen egyet.

A Hórihorgas mellém lebben, tenyerét nyújtja.

– Jegyeket, bérleteket – hörgi.

– Az apámat keresem – nyögöm.

– Van, vagy nincs? – kérdezi.

– Nincs  – válaszolom.

– Bérlet? – szemöldökét emeli.

– Apám – sóhajtom.

– Nekünk sincs – sóhajtja Kálmán bácsi hason a vécé bejáratánál, sírva bólogat Margó, Maci néni, Lali bácsi, meg Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke. 

A Hórihorgas lapátnyi kezét arcom elé emeli, apám a tenyerében integet, akkora víz hömpölyög mögötte, nem képzelhetem, hogy ez még Európa.

– Már a nevedre se emlékszik – mondja Maci néni, csak sóhajtok, tegnapelőtt a rózsaszínbe borult Margit-szigeten parfümben pácolt flamingókkal futballozott.

– Tényleg halottak vagytok? – kérdezem, forgok, mint egy műanyag labda, ők bologatnak, bácsik, nénik, Gergely, még a Hórihorgas is bólogat, kacsint a tetovált férfi a plafonon, majd helyet cserél Kristóffal, mostantól ő ül a négyes asztalnál, néha böffen egyet.

– Ági, elég – Vilmos az asztalra csap. 

Sárga lámpa villan, izzadó urak hevernek műbőr ülésen, a piszkos ablakon maszatrajz lebeg, mögötte száguldó sötét, hátamon Gergely, éppen játssza, hogy iskolatáska, Kálmán bácsi a plafonra tapadt, Margó könnye kattan Hórihorgas tenyerében, Peti bá labdát dobál a mellette integető műanyag dinoszaurusznak, Dénes, a Magyar Madarak Szövetségének tiszteletbeli elnöke talán a villamos mellett repül. Kaszásné Teodóra az ülések közt zizeg, nekem Dórika, piros körméről piros szívek pattanak a falakra.

– Benne voltál a tenyerében, csönget a fene – szól mögöttem Lali bácsi, üres borítékot hajít az ölembe.

Nemsokára úgyis leszállok, gondolom, talán mosolygok, ti merre vagytok, én hol vagyok, nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, néha piros, néha sárga, néha zöld, csak aludjatok, csak felébredjek.

(Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, filmdráma, 1999, rendező: Jancsó Miklós, rajz: Krekó Kristóf)