Én is téged, Kurt

Annyi évesen, ahány vagyok, egyetlen tanácsot adnék az utánam lélegzőknek. Használhatnak fényvédő krémet, mi több, magam is egyetértek ezen termékek indokolt esetben történő bőrre maszatolásának, de szerelmesek semmiképpen ne legyenek. A fényvédő krém ugyanis, alaposan utána olvastam, a szerelem ellen nem véd. Ha tűző nap alá dőlnek kevés ruhában, dörzsöljék be csupasz területeiket, de könyörgöm, közben ne gondoljanak senkire.

Sokféle kemikália kapható földön kívüli sugárzás ellen, jómagam egy csecsemőkre valót használok, főként a fülemre, hasamra spriccelek belőle, kizárólag délelőtt tizenegyig, illetőleg naplemente előtt két órával merészelek a stégre heverni. Olyankor a tó is kedvesebb, nem tükröli szemembe a napfényt, csak a szomszéd nyír füvet rendületlenül, veterán katona, talán már hatvan éve halott, nem kívánnék vele szóváltásba keveredni.

Könyörgöm, ne legyenek szerelmesek. Annyi hasznos dolog akad a világon. Például olvassanak. Arról, miként volt szerelmes valaki más. Amint keresztül kűzdjük magunkat egy betűdzsungelen, hol burjánzik némi gyanús illatú virág, szinte megsajnáljuk az írót, gondoljanak csak Mihail Bulgakovra. Ne, ne rá, inkább Goethe-re, Flaubert-re, Tolsztojra. Vagy a lektűristákra, kiknek más témája sincs, mint eme pórázra idomíthatatlan állat, ki folyton éhes, ha tele a hasa, bár a kutyám is addig zabálna, míg elájul, szerencsére tizenöt éves, és már nincs szuka a környéken.

Szóval ne legyenek szerelmesek. Hallgassanak dalokat, melyben hosszú hajú férfiak rövid szoknyás lányokról énekelnek. Amint könnyezni kezdenének, jusson eszükbe, elmúlt az összes hatvanas évek. Vagy hallgassanak olyan dalt, melyben rövid hajú férfiak hosszú szoknyás lányokról énekelnek, az a folklór. Lányok is szoktak dalolni férfiakról, az folklór is lehet, ilyesmit nem hallgatok, inkább a veterán fűnyírója, attól nem fáj a bal karom.

A nagy kérdés persze az, hogyan kerülhető a szerelem. Ahogy a nap sugara. Lehetetlen, ámde elméletben kivitelezhető. Példának okáért nem kell megszületni. Mivel önök ezen már régesrég túl vannak, azt tanácsolnám, nézzenek filmeket szerelemről. Mindnek halál a vége. Hány rendező, producer, színész, maszkmester, operatőr, fővilágosító, kellékes kapott szívinfarktust, mire olyan szerelemre pörkölődött a celluloid, ahogy megálmodták.

Könyörgöm, ne legyenek szerelmesek. Sok finom dolog van a világon. Mondjuk az epres jégkrém, csak semmiképpen ne gondoljanak más ember fényvédő krémtől mentes területére, miközben fogyasztják. Vagy mielőtt hozzákezdenének, legalább szórjanak rá borsot.

Nagy tömegű víz közelébe ne költözzenek, szerelmesek özönének pillantása fulladt e halmazállapotba, kártékony a napi többszöri tekintésük. Akárcsak az alkoholfogyasztás. Mindig egyedül igyanak, ha éppen muszáj, ezen kivételes esetben azonban ne hallgassanak zenét, aki hangjegy közelébe vetemedik, már csókolta más anyajegyét. Festményekre se lessenek illuminálás közben, olvasni pedig szigorúan tilos, ha mégis szemük magasságába imbolyog A Mester és Margarita, csapják falhoz, amint m betűt látnak.

Gondoljanak arra, milyen megterhelő más ember csupasz bőrfelületére dőlni, főként ha párás. Ki akar magának ilyen bosszúságot? Inkább a fényvédő krém, úgysem sikerül kicselezni a napot, gondosan maszatolják a mellkasukra, közben semmiképpen ne gondoljanak más mellkasára.

Könyörgöm, ne legyenek szerelmesek. Annyi hasznos dolog van a világon. Például a matematika. Egy meg egy. De ne szemléljék túl sokáig az egyest, úgy sose lesz belőle kettő, hiába a plusz kereszt, vagy talán éppen azért van ott, hogy elhiggyék, nincs is kettő. A francba, leégtem. Pedig már bukik a nap. A lényeg, ne legyenek szerelmesek, könyörgöm, annyi szépbe lehet belehalni, ha egyszer megszülettek. Csak már egy se jut eszembe, tó partján lakom.

(Előzmény: Kurt Vonnegut-Használjanak fényvédő krémet!)

Hajadat sehova

Sose azt égették, kit kellett volna. Pörkölődött a sok mihaszna, fényes derekú szűz, álmukba se láttak átkot, hiába jajveszékelték a kakasok, ne azt, nem az a boszorka, ki is hallgatna tollasra, na meg a birkákra, olyan lassan nyitják a pofájukat, kétszer döglik a nap, mire nyögnek. Boszorkát égetni úgyse lehet, aranykám. Ég az, mióta megszülték. Vagy tán azt gondolod, könnyű mesterség ez? Földre zuhan, ki nem akart. Furfangos a Jóisten, nem hímezhetsz pajzsot a szerelméből, folyvást szólingatni kell, nehogy elszunnyadjék. Pöckölheted az orrát, hát mivégre, Édesem, minek huppantam ide, úgyse válaszol, örvendj, ha akad deszka a térded alá, ha van hová dörgölni a bőrödet. Vetem a kártyát hamarost, sok örömöd úgyse ébred benne. Hanem belegondoltál-e, milyen ló homlokába nézni, vágyni arra, ki épphogy lesz, éjszaka avarban heverni, nyikorgó szekrénnyel álmodni, hajadat sehova növeszteni, körmödet vörösre nyalni, tetszeni annak, ki nem gondolkodik neveden, hogy rohadna a sok fa lombostul, ölelheted, boldogok azok mindenképp, lábujjhegyen vetés mellett járni, kérlelni, kísértsen, ki nem akar, újszülött csikót vágyni a holtnak, szót hívni, mi eljárt, patkány fülét dörzsölni telihold hasánál, jót kívánni átkozottaknak, hallgatni, miként sír egy képkeret.

– Ne tessen haragudni, hogy közbeszólok, csak azt akarom tudni, szeret-e a Margit.

Ez a váratlanul bátor mondat Péterfi Mihály szájából kívánkozott elő a nagysfenséges magyar hon lemetszett bordáján, nevezetesen Erdélyben, mit akkor ugyan még nem metszettek le, de annyiaknak kellett, drága Mihály, bár sejtette volna, bizton nem Margitról kérdez. Mihálynak volt hazája, meg nem is, ilyen Erdély, ilyen a szerelem. Még a százszemű Erzsébet se tudhatta, ki vele szemben nyekeregtette a karosszéket, mi vár az ottan élőkre, ha szerelmesek, ha nem. 

Mondhatnánk, mindegy, se Erzsébet, se Mihály nem élt már a szabdaláskor, minek búslakodni, ha most nézhetünk egy deli férfit, ki arra kíváncsi, szereti-e Margit, és nézhetjük Erzsébetet, ki terjedelmes valagával majd szétrepeszti a karosszéket, tán még annyit érdemes tudni felőle, valóban boszorka volt, nem mihaszna, se szép, csak okos, mégse akadt férje, vagy ha mégis, a pap feledte jegyezni.

Erzsébet elfújta a gyertyát az asztalon, mindig ezt csinálta, mielőtt valami fontosat mondott.

– Nem szeret – súgta könyörtelenül.

– Biztos, Réka? – köhintett Mihály, selyemsálját igazgatta, pillantását a falinaptárra dobta, a büdös mindenit, ezt a történetet akkor körmöli le valami jöttment, mikor halott a Margit, halott a boszorka, halott az én, meg a Karcsi, ő a leghamarább, hiába szép a tolla, anyám szeret kakast enni, jó volna gyűszűnyi bor, vagy legalább fölképelhetném a kocsist.

– Biztos – mondta Erzsébet. – A nevem Erzsébet.

– Inkább Réka – vigyorgott Mihály, épp nem bánta, ha hátul is farka nő.

Erzsébet mosolygott, ha Mihály Rékának óhajtja, hívja csak Rékának, úgyse szereti a Margit szegényt, pedig deli és kedves, dőlhetne a sok fa lombostul, hogy a vágyott lányok mind azokat ölelgetik, vagy árnyat, minek még neve sincs.

– Van-e borod, Réka? –  merészelte Mihály.

– Nincs, Péter – sóhajtotta Erzsébet.

– Csúf név a Péter – fintorgott Mihály.

Erzsébet keze remegett, mégis újra gyújtotta a gyertyát. A lángtól megnyugodva kedéllyel simogatta a kartámla végibe faragott oroszlánok fejét, az egyiket bizony meg is markolta, hadd üvöltsön a tenyerében.

Aranykám, tudod, milyen nehéz szélbe pisálni, tyúkot levessé simítani, más könnyét nyelni, sose akartat kívánni, levelet borítékban olvasni, kövér holdnak alá állni, nézni, hova horpad a tető, tűrni, hogy folyvást az szakad, minek szép a színe.

– Ne tessen annyit álmodozni – mondta Mihály. – Tessen elégni.

– Mit mondott, aranykám?

– Tessen elégni.

Erzsébet gondolkodott, tán kettő légyzümmögésnyit.

– Engem sose égettek volna el – dörgölte szemét, Mihály a sebtiben nyakából rántott selyemsálát nyújtotta vigasztalásként, mégse feledjük, eme pillanatban Mihály örült, bár nem oda sütött a nap, ahová szerette volna.

Ahányat égettek, mindnek volt köldöke, egy se merte ringyónak hívni a felhőket, nem csókolták volna vajúdó tehén homlokát, nem nyaltak sarat fejfáról, nem akarták vesztét tintának, nem égettek hajszálat ködben, nem mondtak mesét vércseppnek, ébredj fel, Istenem, legyen kinek égnem.

– Hol a kártya? – kérdezte Mihály.

– A zsebemben – válaszolta Erzsébet.

– Tessen elővenni, és vetni.

– Vessen neked a fene. Mást szeret a Margit.

– Nem fizetek, ha elő nem kotrod, Réka.

Hallgattak, sercegett a gyertya, egy gyertya mindig tudja az illendőt.

– Te Réka – Mihály felállt, zsebbe illesztette a kezét. – Hogyan kell égni?

Erzsébet vont egyet a vállán, minek sírnék, gondolta, épp csepeg a harmat a tulipánokról a tyúkóllal szemben. Szerelmes emberrel nehezebb szót érteni, mint a szekér kerekével.

– Miért hívsz Rékának? – kérdezte Erzsébet.

– A kutya miatt, múlt héten döglött, pedig szerettem.Te mivégre nevezel Péternek?

Erzsébet méretes valagát emelte, gömbölyödtek a faragott oroszlánok, két tenyeréből fáklya emelkedett, Péter, dünnyögte, lángra kapott az asztal, a selymesre csiszolt komód, lángot köhögött a függöny, a karnis, a tengernyi gerenda, Mihály a tyúkólig rohant hirtelen rendülésében, mellének rántotta az egyetlen kakast, az még csípni is felejtett, együtt nézték, lángol a boszorka háza, a büdös mindenit, hány évig kell pöckölni Isten orrát, mire valami jöttment leírja, Mihály szerette Mártát, növeszd a hajad sehova, Erdély, mint a szerelem, úgyse tudhatod, miként kell csókára inget varrni, ha nem ott születtél.

Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowieval

Kevesen tudják, hogy a kilecvenes években Tapolca volt a világ közepe. Amíg Budapestet teleözönlötték a kényszervállalkozók, addig Banksy, vagyis Bán Zoli megrajzolta első krikszkrakszát Rudaiék házfalára, úgy lebaszták, meg sem állt New Yorkig, vagy meddig, mindig mást kamuzik. Itt született Tóth Piroska, vagyis Gisele Bündchen, itt forgatták a Harcosok klubját, bár nem látszik.

Kilencvenhárom nyarán a Malom-tónál hajtott végre kényszerleszállást David Bowie magángépe, így találkozott a híres isten nagymamámmal, Zalai Imréné szabász-varrónővel, aki éppen arra sétált műanyag szatyrával, örökkön jámbor mosolyával. Nézte, mi a fene van. A tavon szekér nagyságú repülő ringatózott, a parton lila zakóban, okkersárga nadrágban, gondviselten cigarettázó férfi ült.  Nagymamámnak tetszett a szabás, az anyagválasztás, talán kicsit buzis viseletnek gondolta, bár nem igazán tudta, mit jelent a buzis. David Bowie mosolygott, gyengéden fújta a nyugati füstöt. Mivel nagymamám, Zalai Imréné nem beszélt angolul, David Bowie pedig nem beszélt magyarul, jól elbeszélgettek. Nagymamám füstölt kolbászt kotort szatyrából, David Bowie elnyomta cigarettáját a kavicsok közt, nájsz, mondta teli szájjal, nagymamám bólogatott. Valahogy előkerült egy pálinkás üveg a szatyorból, az is nájsz volt.

Lovas rendőrök érkeztek, látták, apró repülő ringatózik a tavon, biztos kényszerből, a parton Zalai Imréné pálinkázik David Bowieval, akkor nincs semmi látnivaló, összenéztek, a főnök végre aláírhatná a szerződést a Skodával, nem kellene szénát igazgatni, trágyát tologatni a rendőrőrs udvarán. Bezzeg a pattanásos Tóth Piroskának még Opelből füttyögtek, bár akkoriban máshogy hívták a polgármestert.

Bjutiful horsziz, mondta David Bowie nagymamámnak, ő csak legyintett, nem szerette a lovakat. Zalai Imre anno lóhátról gondolta a lánykérést, rosszul szabott zakóban feszített a magasban, kezében ordító rózsacsokorral, nagymamám rendült igent hebegett, kezét nyújtotta, akkor harapott a ló, talán kockacukrot remélt. Az esküvő azért nem maradt el, nevetett nagymamám, vele nevetett David Bowie, majd sétáltak egyet a tóparton. David Bowie Londonról és New Yorkról mesélt, nagymamám Tapolcáról, felváltva lóbálták a műanyag szatyrot, békákat ijesztgettek, káromkodni tanították egymást. Nagymamám szerint David Bowie negyven nyelven tudott csúnyát mondani, gyorsan megtanította neki az anyád kénköves picsáját, hadd gyarapodjon. Nagymamám is tanult egyet s mást, de soha nem kérkedett vele.

A repülőt végül a pék és a szoláriumos lány tolta be, David Bowie az ablakon kihajolva énekelte a Heroes-t, nagymamám, Zalai Imréné szatyrát melléhez szorítva könnyezett, még integetni is elfelejtett.

A haja a legszebb, aranyhalak úszkálnak benne, álmodozta nagymamám halála előtt néhány hónappal, amikor Tapolca már csak Tapolca volt, nem a világ közepe. 

Annyi világ közepe van, ahányat akarsz, mondta Bán Zoli a húsz éves érettségi találkozón, golyóstollal kétlábú lovat pingált a csuklómra, röhögtünk, mert akadt pálinka, még nagypapám, Zalai Imre főzte David Bowienak, hátha újra leszáll a Malom-tóra. A nagypapám nagyon szerette a nagymamámat, Zalai Imrénét, szabott volna méretére örökkévalóságot, csak folyton remegett a keze, így hímeztem egy falvédőt, sok éjszakán át mosolyogtam, a kék cérna is szép, ha nincs más.

(Szabó Eszter Ágnes: Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowieval, hímzett falvédő, Ludwig Múzeum)

Szakad a fény

A szerelem olyan madár, folyton az ember fejére szarik. Hogy Zoltán bácsi ezt honnan vette, nem tudom, mindenesetre gyakran hangoztatta feleltetés előtt. Megigazította ócska szemüvegét, rántott egyet nájlon öltönyén, úgy tett, mintha az osztálynaplót lapozgatná, persze röhögtünk, elvégre vicces szó a szarik, és mivel szentelt padban ültünk, titkon azért imádkoztunk, Lengyel Tihamér nevét krákogja végül, ő úgyis tud mindent, ha nem tudná a mindent, pofán törölné az apja, akiről egyéb iránt azt pusmogják a városban, nem vér szerinti. Tihamér anyjának haja szőke, az túl szép a hűséghez.

– Lengyel Tihamér – harsogta Zoltán bácsi. 

Csak néha mert más nevet harsogni, mondjuk az enyémet, anyámnak fekete haja volt, az túl nehéz mindenhez. Szelíden sóhajtott Tihamér feltápászkodás közben, tudta, kamasz Jézus ő, aki minden kedden egy csapat hülye helyett tápászkodik fel.

– Gyere, fiam, ne mondjam még egyszer – Zoltán bácsi az asztalra csapott, azon is röhögtünk, pedig szerettük Tihamért, magas volt, mi kicsinyek, mély hangja volt, nekünk hosszú, az anyja hunyt szemmel énekelte a zsoltárokat a vasárnapi misén, mianyánk a térdeplőt nézte.

Tihamér elhadarta Európa hegyeit, ötöst kapott, mi, vihogók,kettest, szemetet rugdaltunk az iskola udvarán, vetkőztek felettünk a felhők, bagóztak a konyhás nénik a tűzfal előtt, Kádár János emelte poharát a plafon felé, egy másik plafon alatt kopottas szőnyegen Tihamér anyja feküdt meztelenül, bámulta a repedést a lámpa mellett, szőke haján hempergett a napfény. Minden délután meglestük, sose húzta el a függönyt rendesen, álltunk vagy hatan a Vadrózsa tizenkilencnél, felváltva térdepeltünk a szuterén ablakához, biztos a madár miatt hever, sutyorogtuk. Komár Géza lefotózta a bátyja masinájával, suttyomban hívta elő a képet, bonbonos dobozba zárva ásta el a patak partján. Lengyelnének csak a hasa látszik, a többi rész valahogy kiégett.

Elnézést, kicsit elkalandoztam, Zoltán bácsiról akartam írni. Kiugrott pap volt, hogy honnan ugrott hová, csak Jézus a megmondhatója, úgy lógott rajta a temérdek nájlon, mint Tóth Árpádon a búbánat, mindig elpanaszolhattam neki, nem kapok új játékot, vagy hogy anyám a Cirminek több tejet önt, mint nekem. Egy délután még azt is bevallottam, emlékszem, az iskola konyhájának ablaka alatt gubbasztottunk, hogy a hegedűm céda, folyton harapdálja az ujjamat, kinevet, azt visítja, sose leszel elég jó, legszívesebben felaprítanám gyufának. Zoltán bácsi hümmögött, a konyhás nénik a Parasztkantátát csörömpölték. Kedvesebb a gitár, mint a hegedű, majd megmondom apádnak, krákogta, hálás voltam, mind befaltam ebédre a cukroslisztes főzeléket.

Szerettem azt a nájlonhúros gitárt, amit apám vett a lengyel piacon Zoltán bácsi közbenjárására, elmaradoztam Lengyelné délutáni kukkolásáról, Viszockijt hallgattam, rágta a szalagot a magnó, ujjaim úgy simultak cirill mondandójához, ahogy Zoltán bácsi Lengyelnéhez, aki miatt ugrott, sajnos csak félig. Mert hogyan is lehetne nevezni azt az elrugaszkodást, melynek végén nem ér le az ember lába. Ezért feküdt annyit Lengyelné a szőnyegen, ezért kapott annyi sallert Tihamér, ezért esett össze egyik vasárnap Zoltán bácsi a konyhában, még szerencse, hogy estére Lengyelné is elszunnyadt. A kórboncnok rázta a fejét, ilyen szépbe ő nem vág, biztos megtorpant a szíve, belekörmölte a sárgás papírba ,szívinfarktus, punktum. 

Egyszerre temették őket, harminc lépésre egymástól. Amíg döngött rájuk a föld, nájlonhúros gitáromon a Nem szeretem-et pengettem, Tihamér apját elvezették köpködés miatt, szitált a pára a lombokról. Most, húsz évvel később, távol a várostól, ahol születtem, összefutottam Komár Gézával a Király utca egyik sarkán, miközben hasast ugrott a Nap az éjszakába.

– Te vagy az? – kérdezte, nyakában lógott bátyja masinája.

– Én vagyok – válaszoltam.

– Mióta élsz itt?

– Nyolc éve.

– Tíz éve halt meg Zoltán bácsi – mondta szomorúan, jobb szeméhez emelte öreg gépét, az unottan kattant.

– Meg Lengyel Tihamér anyja, tudom.

– Láttad a madarat?

– Nem láttam.

– Nem látni, mégis szarik – Géza elhúzta a száját. – Megvan még a gitárod?

– Megvan.

Géza bólintott, vele bólintottak a kandeláberek, megpaskolta a vállamat, és belesétált másnapi árnyékába, masinájában félig kiégett portrémmal.

Hogy miért írom ezt a sok zagyvaságot, nem tudom, talán sokat fekszem a szőnyegen, hasamon gitár, a világ végéig elegendő hat húrral. Amíg összeérnek az egymást nyomorgató véletlenek, abban reménykedem, Zoltán bácsi ugrása nem volt hiábavaló, nekem is nemrég szart fejemre a madár, pedig a fene hívta, és úgyis hiába. Messze a várostól, ahol felnőttem, nézem, miként reped a plafon, legyél boldog, szerelmem, nem kérhetem Istent, hallgassunk együtt Viszockijt.

Legyen vörös

Pedig figyelmeztettek, semmiképpen ne kezdjek viszonyt Kocsisné Etelkával. Mindenki fejet csóvált az irodában, amint szóba hoztam, na nem direkten, mintegy mellesleg, hogy milyen szépen lesült, vagy jól áll neki a vasalt haj. Az a sok rosszalló pillantás, nyegle szájhúzás, szánakozó fejingatás bizony rosszul esett.

Miért ne udvarolhatnék Etelkának, merengtem cigarettát sodorva a kornyadó muskátlik között, miközben kollégáim a Király utcában ebédeltek, szóval sokat álltam az iroda erkélyén, és sokat vágyakoztam. Egyik nap Vali néni, nyugdíjas takarítónő – korábban filozófia tanár – lépett mellém, meglóbálta vödrét, mély levegőt vett, rohadj meg, Etelka, sziszegte a muskátlinak, a koszos felmosóvizet vadonatúj cipőmre lottyantotta, majd sírva indult a porszívóért.

Mezítláb buszoztam hazafelé, lábbelimet a talpbetéten pattogó ebihalakkal együtt egy kuka tetején hagytam, zokniban sétáltam végig Nagy Lajos királyon, boldogan kerülgettem az üvegszilánkokat. 

Jaj, Etelka, nyögtem albérletemben a rózsás tapétának, bassza meg mindenki, aki százhúsz per hó kiad egy huszonnyolc négyzetméteres lukat ilyen fallal, és ha nem lesz enyém az a negyvenegynéhány éves, elvált, állandóan csücsörítő, haját vasalgató, kamaszfiát minden jóra nyomorító dög, megölöm magam. Nem voltam szerelmes, de zörgött Etelkában az idegen zaj, hiába hagyták el többször, mint én a lakáskulcsomat. 

Tapétába nyögésem másnapján ebédre hívott nagyanyám. Azért költöztem Zuglóba, hogy megvédjem a törököktől, akik újra elfoglalták hazánkat, és rendszerint az ablaka alatt masíroztak félholdas pólóban. Nincs kegyelem, mondta nagyapám hangján, megsimogatta a fejemet, tudtam, új gyógyszert kapott, ettem húslevest, aztán néztük a kikapcsolt rádiót.

Mi tagadás, nem bírtam tovább, este felhívtam Etelkát, elvégre titkárnő. Bocsánatot kértem a késői zavarásért, rekedten érdeklődtem hogyléte felől, kellene Vásárhelyi Lajos elérhetősége, nagyon fontos, ezt is mondtam, azt válaszolta, várta a hangomat, és remeg a vére, ha rám gondol. Zavaromban a rózsák közé dobtam a telefont.

Fél óra múlva az ajtóm előtt állt csücsörítve, szög hajából vörös pára szállt, mintegy mellesleg csúszott a ruhája a lábtörlőig, imádom a Quimbyt, cincogta, pedig egyébként mély hangja volt, mint Karády Katalinnak. Éjfélkor már egyedül feküdtem az ágyon, két ujjam a számhoz emeltem, mintha cigarettáznék, megvoltál, Etelka, hörögtem a plafonon hintázó lámpának. Akkor rúgta szét a szekrényajtót Kiss Tibi, mekkora fasz vagy, röhögte, röhögtem én is, utoljára.

Másnap Etelka teleszórta verseivel a céges fiókomat, vakargattam a fülem, de szépek, válaszoltam, biztos nem volt a felmenői között költő, de parfümjének illata még nyalta az orromat.

Két héttel később egy képet találtam az íróasztalomon, polaroid géppel a lábfejére kacsintott, majd a combját küldte két cégkivonat közé ékelve. Március harmadikán, szerdán, rúzzsal a laptopom fedelére maszatolta, legyen vörös.

Egyik pénteken remegő kézzel sodortam cigarettát a szomjas muskátlikra dőlve, Etelka kilépett mellém az erkélyre, fél óra múlva ebéd, mondta. Bólogattam.

Egy Király utcai bisztróban, majonézes saláta fölé hajolva búgta, nála jobban nem főz senki, és csak a fia boldogsága érdekli. Tudja, nekem fontos a függetlenség, ő is szabad, mint a nyár, oltárt akkor lásson újra, mikor a háta közepét. Este Quimby koncertre vittem, háta közepéig omlott a ruhája, üzeneteket írogatott a fiának, közben Kiss Tibi hörögte, a hajnal alja vörös.

Fél évvel, két koncerttel, ezerötszáz félholdas pólóban masírozó törökkel később tíz kiló pluszt mutatott a mérleg. Etelka tényleg jól főzött, kamaszfia mellett ülve illedelmesen elfogyasztottam azt is, amit egy násznépnek kellett volna, jámbor megértéssel olvastam a verseit, két cigarettát sodortam az iroda erkélyén, néha hittem, boldog vagyok, pedig szorított a nadrág, kollégáim magukban csóválták fejüket, de legalább halványultak a rózsák a tapétán. Aznap tűntek el, mikor Etelka közölte, fiával együtt hozzám költözik. A postaládámra, gondosan a nevem alá ragasztotta, Kocsis Józsefné.

Hímzett terítőt, varrt párnát, porszívózott, istennő illatú füstölőt gyújtott esténként, Isten vagy, súgta, masszírozta a talpamat, a fiával néha összenéztünk, magamat láttam, amint elképzelem, láthatatlan vagyok.

Szeptember tizennegyedikén, az irodai ebédszünetben megkértem Vali nénit, locsolja már meg a muskátlikat, hívtam egy taxit, a reptérre, mondtam a sofőrnek fulladozva, a rádióból ordította Tibi, ez már a vég. Gyaur nagyanyámat a Gondviselésre bízva jegyet vettem Párizsba, és bár igencsak rossz állapotban voltam, arra azért nem számítottam, hogy a kávémat sem tudom elfogyasztani. 

Tudniillik poloska lett belőlem. Éppen az ezerötszáz forintos lattéért nyúltam, egyszercsak megnőtt a pohár, gubbasztottam a peremén, segítség, sípoltam, ennek a fele sem tréfa. Aztán zuhantam kicsit, billegtem az asztalon, és örültem, hogy büdös vagyok. Valami meleget éreztem, kegyetlen ringatást, bizony Isten zsebre vágtak, el is ájultam. Az ágyamban tértem magamhoz, szerencsére ember vagyok, gondoltam, fejem alatt hímezte magát a párna, Etelka a homlokomat törölgette vizes kendővel, hová akartál szökni, bogárkám, kérdezte, fia a kikapcsolt tévét nézte, néha rándult a válla. Nagyanyámnak vettem a jegyet, rossz ötlet volt, sóhajtottam. Etelka megértően bólintott.

Két héttel később az egyik ebédszünetben Vali nénitől tudtam meg, hogy veje, bizonyos Bertalan, két éve tengeti faforgácsos mindennapjait tengerimalacként, hogy Kocsis József a Fővárosi Állat – és Növénykert egyik terráriumában bámulja az üveget belülről, hogy volt kollégámra, Bárdos Dánielre lehet fogadni a lovin, de ő legalább boldog.

Kibontottam az egy éve akták között porosodó konyakot, főnököm ajándékát, lábamat az asztalra vágtam cipőstül, és kollégáim szeme láttára megittam az egészet. Még csak nem is csodálkoztak. Aztán nagyanyámhoz ténferegtem, panaszkodtam, milyen nő Kocsisné Etelka. Kontyba bilincselt haját kiszabadította, bekapcsolta a rádiót , megrázta a fejét,  és nevetni kezdett. Talán túl erős az új gyógyszer, merengtem bódultan a konyaktól, de olyan szépen táncolt a konyhában, elfelejtettem tárcsázni az orvosát, csak integettem a törököknek az ablakból, merre van az M3-as.

Éjfél körül értem haza, Etelka a fia ölében ülve sziszegett, karmát mutatta, fehér bundáján fekete foltok hömpölyögtek, a gyerek örült, végre van macskája, én is örültem, talán nincs nősülés. Bár figyelmeztettek, semmiképpen ne kezdjek viszonyt Kocsisné Etelkával, nem bánom, hogy így alakult. Ő se bánja, éjszakánként kiengedjük a gyerekkel, hadd vadásszon, talán már nagyanyámra se neheztel, mostanában nem hugyozik a lábtörlőjére.

Csak jó lenne Karády helyett Quimbyt hallgatni, miközben a muter haja vörösbe borul.

És talán kicsit fáj a szívem, hogy Etelka anno poloskává változtatott, nem csődörré.