Szakad a fény

A szerelem olyan madár, folyton az ember fejére szarik. Hogy Zoltán bácsi ezt honnan vette, nem tudom, mindenesetre gyakran hangoztatta feleltetés előtt. Megigazította ócska szemüvegét, rántott egyet nájlon öltönyén, úgy tett, mintha az osztálynaplót lapozgatná, persze röhögtünk, elvégre vicces szó a szarik, és mivel szentelt padban ültünk, titkon azért imádkoztunk, Lengyel Tihamér nevét krákogja végül, ő úgyis tud mindent, ha nem tudná a mindent, pofán törölné az apja, akiről egyéb iránt azt pusmogják a városban, nem vér szerinti. Tihamér anyjának haja szőke, az túl szép a hűséghez.

– Lengyel Tihamér – harsogta Zoltán bácsi. 

Csak néha mert más nevet harsogni, mondjuk az enyémet, anyámnak fekete haja volt, az túl nehéz mindenhez. Szelíden sóhajtott Tihamér feltápászkodás közben, tudta, kamasz Jézus ő, aki minden kedden egy csapat hülye helyett tápászkodik fel.

– Gyere, fiam, ne mondjam még egyszer – Zoltán bácsi az asztalra csapott, azon is röhögtünk, pedig szerettük Tihamért, magas volt, mi kicsinyek, mély hangja volt, nekünk hosszú, az anyja hunyt szemmel énekelte a zsoltárokat a vasárnapi misén, mianyánk a térdeplőt nézte.

Tihamér elhadarta Európa hegyeit, ötöst kapott, mi, vihogók,kettest, szemetet rugdaltunk az iskola udvarán, vetkőztek felettünk a felhők, bagóztak a konyhás nénik a tűzfal előtt, Kádár János emelte poharát a plafon felé, egy másik plafon alatt kopottas szőnyegen Tihamér anyja feküdt meztelenül, bámulta a repedést a lámpa mellett, szőke haján hempergett a napfény. Minden délután meglestük, sose húzta el a függönyt rendesen, álltunk vagy hatan a Vadrózsa tizenkilencnél, felváltva térdepeltünk a szuterén ablakához, biztos a madár miatt hever, sutyorogtuk. Komár Géza lefotózta a bátyja masinájával, suttyomban hívta elő a képet, bonbonos dobozba zárva ásta el a patak partján. Lengyelnének csak a hasa látszik, a többi rész valahogy kiégett.

Elnézést, kicsit elkalandoztam, Zoltán bácsiról akartam írni. Kiugrott pap volt, hogy honnan ugrott hová, csak Jézus a megmondhatója, úgy lógott rajta a temérdek nájlon, mint Tóth Árpádon a búbánat, mindig elpanaszolhattam neki, nem kapok új játékot, vagy hogy anyám a Cirminek több tejet önt, mint nekem. Egy délután még azt is bevallottam, emlékszem, az iskola konyhájának ablaka alatt gubbasztottunk, hogy a hegedűm céda, folyton harapdálja az ujjamat, kinevet, azt visítja, sose leszel elég jó, legszívesebben felaprítanám gyufának. Zoltán bácsi hümmögött, a konyhás nénik a Parasztkantátát csörömpölték. Kedvesebb a gitár, mint a hegedű, majd megmondom apádnak, krákogta, hálás voltam, mind befaltam ebédre a cukroslisztes főzeléket.

Szerettem azt a nájlonhúros gitárt, amit apám vett a lengyel piacon Zoltán bácsi közbenjárására, elmaradoztam Lengyelné délutáni kukkolásáról, Viszockijt hallgattam, rágta a szalagot a magnó, ujjaim úgy simultak cirill mondandójához, ahogy Zoltán bácsi Lengyelnéhez, aki miatt ugrott, sajnos csak félig. Mert hogyan is lehetne nevezni azt az elrugaszkodást, melynek végén nem ér le az ember lába. Ezért feküdt annyit Lengyelné a szőnyegen, ezért kapott annyi sallert Tihamér, ezért esett össze egyik vasárnap Zoltán bácsi a konyhában, még szerencse, hogy estére Lengyelné is elszunnyadt. A kórboncnok rázta a fejét, ilyen szépbe ő nem vág, biztos megtorpant a szíve, belekörmölte a sárgás papírba ,szívinfarktus, punktum. 

Egyszerre temették őket, harminc lépésre egymástól. Amíg döngött rájuk a föld, nájlonhúros gitáromon a Nem szeretem-et pengettem, Tihamér apját elvezették köpködés miatt, szitált a pára a lombokról. Most, húsz évvel később, távol a várostól, ahol születtem, összefutottam Komár Gézával a Király utca egyik sarkán, miközben hasast ugrott a Nap az éjszakába.

– Te vagy az? – kérdezte, nyakában lógott bátyja masinája.

– Én vagyok – válaszoltam.

– Mióta élsz itt?

– Nyolc éve.

– Tíz éve halt meg Zoltán bácsi – mondta szomorúan, jobb szeméhez emelte öreg gépét, az unottan kattant.

– Meg Lengyel Tihamér anyja, tudom.

– Láttad a madarat?

– Nem láttam.

– Nem látni, mégis szarik – Géza elhúzta a száját. – Megvan még a gitárod?

– Megvan.

Géza bólintott, vele bólintottak a kandeláberek, megpaskolta a vállamat, és belesétált másnapi árnyékába, masinájában félig kiégett portrémmal.

Hogy miért írom ezt a sok zagyvaságot, nem tudom, talán sokat fekszem a szőnyegen, hasamon gitár, a világ végéig elegendő hat húrral. Amíg összeérnek az egymást nyomorgató véletlenek, abban reménykedem, Zoltán bácsi ugrása nem volt hiábavaló, nekem is nemrég szart fejemre a madár, pedig a fene hívta, és úgyis hiába. Messze a várostól, ahol felnőttem, nézem, miként reped a plafon, legyél boldog, szerelmem, nem kérhetem Istent, hallgassunk együtt Viszockijt.