Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowieval

Kevesen tudják, hogy a kilecvenes években Tapolca volt a világ közepe. Amíg Budapestet teleözönlötték a kényszervállalkozók, addig Banksy, vagyis Bán Zoli megrajzolta első krikszkrakszát Rudaiék házfalára, úgy lebaszták, meg sem állt New Yorkig, vagy meddig, mindig mást kamuzik. Itt született Tóth Piroska, vagyis Gisele Bündchen, itt forgatták a Harcosok klubját, bár nem látszik.

Kilencvenhárom nyarán a Malom-tónál hajtott végre kényszerleszállást David Bowie magángépe, így találkozott a híres isten nagymamámmal, Zalai Imréné szabász-varrónővel, aki éppen arra sétált műanyag szatyrával, örökkön jámbor mosolyával. Nézte, mi a fene van. A tavon szekér nagyságú repülő ringatózott, a parton lila zakóban, okkersárga nadrágban, gondviselten cigarettázó férfi ült.  Nagymamámnak tetszett a szabás, az anyagválasztás, talán kicsit buzis viseletnek gondolta, bár nem igazán tudta, mit jelent a buzis. David Bowie mosolygott, gyengéden fújta a nyugati füstöt. Mivel nagymamám, Zalai Imréné nem beszélt angolul, David Bowie pedig nem beszélt magyarul, jól elbeszélgettek. Nagymamám füstölt kolbászt kotort szatyrából, David Bowie elnyomta cigarettáját a kavicsok közt, nájsz, mondta teli szájjal, nagymamám bólogatott. Valahogy előkerült egy pálinkás üveg a szatyorból, az is nájsz volt.

Lovas rendőrök érkeztek, látták, apró repülő ringatózik a tavon, biztos kényszerből, a parton Zalai Imréné pálinkázik David Bowieval, akkor nincs semmi látnivaló, összenéztek, a főnök végre aláírhatná a szerződést a Skodával, nem kellene szénát igazgatni, trágyát tologatni a rendőrőrs udvarán. Bezzeg a pattanásos Tóth Piroskának még Opelből füttyögtek, bár akkoriban máshogy hívták a polgármestert.

Bjutiful horsziz, mondta David Bowie nagymamámnak, ő csak legyintett, nem szerette a lovakat. Zalai Imre anno lóhátról gondolta a lánykérést, rosszul szabott zakóban feszített a magasban, kezében ordító rózsacsokorral, nagymamám rendült igent hebegett, kezét nyújtotta, akkor harapott a ló, talán kockacukrot remélt. Az esküvő azért nem maradt el, nevetett nagymamám, vele nevetett David Bowie, majd sétáltak egyet a tóparton. David Bowie Londonról és New Yorkról mesélt, nagymamám Tapolcáról, felváltva lóbálták a műanyag szatyrot, békákat ijesztgettek, káromkodni tanították egymást. Nagymamám szerint David Bowie negyven nyelven tudott csúnyát mondani, gyorsan megtanította neki az anyád kénköves picsáját, hadd gyarapodjon. Nagymamám is tanult egyet s mást, de soha nem kérkedett vele.

A repülőt végül a pék és a szoláriumos lány tolta be, David Bowie az ablakon kihajolva énekelte a Heroes-t, nagymamám, Zalai Imréné szatyrát melléhez szorítva könnyezett, még integetni is elfelejtett.

A haja a legszebb, aranyhalak úszkálnak benne, álmodozta nagymamám halála előtt néhány hónappal, amikor Tapolca már csak Tapolca volt, nem a világ közepe. 

Annyi világ közepe van, ahányat akarsz, mondta Bán Zoli a húsz éves érettségi találkozón, golyóstollal kétlábú lovat pingált a csuklómra, röhögtünk, mert akadt pálinka, még nagypapám, Zalai Imre főzte David Bowienak, hátha újra leszáll a Malom-tóra. A nagypapám nagyon szerette a nagymamámat, Zalai Imrénét, szabott volna méretére örökkévalóságot, csak folyton remegett a keze, így hímeztem egy falvédőt, sok éjszakán át mosolyogtam, a kék cérna is szép, ha nincs más.

(Szabó Eszter Ágnes: Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowieval, hímzett falvédő, Ludwig Múzeum)