Legyen vörös

Pedig figyelmeztettek, semmiképpen ne kezdjek viszonyt Kocsisné Etelkával. Mindenki fejet csóvált az irodában, amint szóba hoztam, na nem direkten, mintegy mellesleg, hogy milyen szépen lesült, vagy jól áll neki a vasalt haj. Az a sok rosszalló pillantás, nyegle szájhúzás, szánakozó fejingatás bizony rosszul esett.

Miért ne udvarolhatnék Etelkának, merengtem cigarettát sodorva a kornyadó muskátlik között, miközben kollégáim a Király utcában ebédeltek, szóval sokat álltam az iroda erkélyén, és sokat vágyakoztam. Egyik nap Vali néni, nyugdíjas takarítónő – korábban filozófia tanár – lépett mellém, meglóbálta vödrét, mély levegőt vett, rohadj meg, Etelka, sziszegte a muskátlinak, a koszos felmosóvizet vadonatúj cipőmre lottyantotta, majd sírva indult a porszívóért.

Mezítláb buszoztam hazafelé, lábbelimet a talpbetéten pattogó ebihalakkal együtt egy kuka tetején hagytam, zokniban sétáltam végig Nagy Lajos királyon, boldogan kerülgettem az üvegszilánkokat. 

Jaj, Etelka, nyögtem albérletemben a rózsás tapétának, bassza meg mindenki, aki százhúsz per hó kiad egy huszonnyolc négyzetméteres lukat ilyen fallal, és ha nem lesz enyém az a negyvenegynéhány éves, elvált, állandóan csücsörítő, haját vasalgató, kamaszfiát minden jóra nyomorító dög, megölöm magam. Nem voltam szerelmes, de zörgött Etelkában az idegen zaj, hiába hagyták el többször, mint én a lakáskulcsomat. 

Tapétába nyögésem másnapján ebédre hívott nagyanyám. Azért költöztem Zuglóba, hogy megvédjem a törököktől, akik újra elfoglalták hazánkat, és rendszerint az ablaka alatt masíroztak félholdas pólóban. Nincs kegyelem, mondta nagyapám hangján, megsimogatta a fejemet, tudtam, új gyógyszert kapott, ettem húslevest, aztán néztük a kikapcsolt rádiót.

Mi tagadás, nem bírtam tovább, este felhívtam Etelkát, elvégre titkárnő. Bocsánatot kértem a késői zavarásért, rekedten érdeklődtem hogyléte felől, kellene Vásárhelyi Lajos elérhetősége, nagyon fontos, ezt is mondtam, azt válaszolta, várta a hangomat, és remeg a vére, ha rám gondol. Zavaromban a rózsák közé dobtam a telefont.

Fél óra múlva az ajtóm előtt állt csücsörítve, szög hajából vörös pára szállt, mintegy mellesleg csúszott a ruhája a lábtörlőig, imádom a Quimbyt, cincogta, pedig egyébként mély hangja volt, mint Karády Katalinnak. Éjfélkor már egyedül feküdtem az ágyon, két ujjam a számhoz emeltem, mintha cigarettáznék, megvoltál, Etelka, hörögtem a plafonon hintázó lámpának. Akkor rúgta szét a szekrényajtót Kiss Tibi, mekkora fasz vagy, röhögte, röhögtem én is, utoljára.

Másnap Etelka teleszórta verseivel a céges fiókomat, vakargattam a fülem, de szépek, válaszoltam, biztos nem volt a felmenői között költő, de parfümjének illata még nyalta az orromat.

Két héttel később egy képet találtam az íróasztalomon, polaroid géppel a lábfejére kacsintott, majd a combját küldte két cégkivonat közé ékelve. Március harmadikán, szerdán, rúzzsal a laptopom fedelére maszatolta, legyen vörös.

Egyik pénteken remegő kézzel sodortam cigarettát a szomjas muskátlikra dőlve, Etelka kilépett mellém az erkélyre, fél óra múlva ebéd, mondta. Bólogattam.

Egy Király utcai bisztróban, majonézes saláta fölé hajolva búgta, nála jobban nem főz senki, és csak a fia boldogsága érdekli. Tudja, nekem fontos a függetlenség, ő is szabad, mint a nyár, oltárt akkor lásson újra, mikor a háta közepét. Este Quimby koncertre vittem, háta közepéig omlott a ruhája, üzeneteket írogatott a fiának, közben Kiss Tibi hörögte, a hajnal alja vörös.

Fél évvel, két koncerttel, ezerötszáz félholdas pólóban masírozó törökkel később tíz kiló pluszt mutatott a mérleg. Etelka tényleg jól főzött, kamaszfia mellett ülve illedelmesen elfogyasztottam azt is, amit egy násznépnek kellett volna, jámbor megértéssel olvastam a verseit, két cigarettát sodortam az iroda erkélyén, néha hittem, boldog vagyok, pedig szorított a nadrág, kollégáim magukban csóválták fejüket, de legalább halványultak a rózsák a tapétán. Aznap tűntek el, mikor Etelka közölte, fiával együtt hozzám költözik. A postaládámra, gondosan a nevem alá ragasztotta, Kocsis Józsefné.

Hímzett terítőt, varrt párnát, porszívózott, istennő illatú füstölőt gyújtott esténként, Isten vagy, súgta, masszírozta a talpamat, a fiával néha összenéztünk, magamat láttam, amint elképzelem, láthatatlan vagyok.

Szeptember tizennegyedikén, az irodai ebédszünetben megkértem Vali nénit, locsolja már meg a muskátlikat, hívtam egy taxit, a reptérre, mondtam a sofőrnek fulladozva, a rádióból ordította Tibi, ez már a vég. Gyaur nagyanyámat a Gondviselésre bízva jegyet vettem Párizsba, és bár igencsak rossz állapotban voltam, arra azért nem számítottam, hogy a kávémat sem tudom elfogyasztani. 

Tudniillik poloska lett belőlem. Éppen az ezerötszáz forintos lattéért nyúltam, egyszercsak megnőtt a pohár, gubbasztottam a peremén, segítség, sípoltam, ennek a fele sem tréfa. Aztán zuhantam kicsit, billegtem az asztalon, és örültem, hogy büdös vagyok. Valami meleget éreztem, kegyetlen ringatást, bizony Isten zsebre vágtak, el is ájultam. Az ágyamban tértem magamhoz, szerencsére ember vagyok, gondoltam, fejem alatt hímezte magát a párna, Etelka a homlokomat törölgette vizes kendővel, hová akartál szökni, bogárkám, kérdezte, fia a kikapcsolt tévét nézte, néha rándult a válla. Nagyanyámnak vettem a jegyet, rossz ötlet volt, sóhajtottam. Etelka megértően bólintott.

Két héttel később az egyik ebédszünetben Vali nénitől tudtam meg, hogy veje, bizonyos Bertalan, két éve tengeti faforgácsos mindennapjait tengerimalacként, hogy Kocsis József a Fővárosi Állat – és Növénykert egyik terráriumában bámulja az üveget belülről, hogy volt kollégámra, Bárdos Dánielre lehet fogadni a lovin, de ő legalább boldog.

Kibontottam az egy éve akták között porosodó konyakot, főnököm ajándékát, lábamat az asztalra vágtam cipőstül, és kollégáim szeme láttára megittam az egészet. Még csak nem is csodálkoztak. Aztán nagyanyámhoz ténferegtem, panaszkodtam, milyen nő Kocsisné Etelka. Kontyba bilincselt haját kiszabadította, bekapcsolta a rádiót , megrázta a fejét,  és nevetni kezdett. Talán túl erős az új gyógyszer, merengtem bódultan a konyaktól, de olyan szépen táncolt a konyhában, elfelejtettem tárcsázni az orvosát, csak integettem a törököknek az ablakból, merre van az M3-as.

Éjfél körül értem haza, Etelka a fia ölében ülve sziszegett, karmát mutatta, fehér bundáján fekete foltok hömpölyögtek, a gyerek örült, végre van macskája, én is örültem, talán nincs nősülés. Bár figyelmeztettek, semmiképpen ne kezdjek viszonyt Kocsisné Etelkával, nem bánom, hogy így alakult. Ő se bánja, éjszakánként kiengedjük a gyerekkel, hadd vadásszon, talán már nagyanyámra se neheztel, mostanában nem hugyozik a lábtörlőjére.

Csak jó lenne Karády helyett Quimbyt hallgatni, miközben a muter haja vörösbe borul.

És talán kicsit fáj a szívem, hogy Etelka anno poloskává változtatott, nem csődörré.