Hajadat sehova

Sose azt égették, kit kellett volna. Pörkölődött a sok mihaszna, fényes derekú szűz, álmukba se láttak átkot, hiába jajveszékelték a kakasok, ne azt, nem az a boszorka, ki is hallgatna tollasra, na meg a birkákra, olyan lassan nyitják a pofájukat, kétszer döglik a nap, mire nyögnek. Boszorkát égetni úgyse lehet, aranykám. Ég az, mióta megszülték. Vagy tán azt gondolod, könnyű mesterség ez? Földre zuhan, ki nem akart. Furfangos a Jóisten, nem hímezhetsz pajzsot a szerelméből, folyvást szólingatni kell, nehogy elszunnyadjék. Pöckölheted az orrát, hát mivégre, Édesem, minek huppantam ide, úgyse válaszol, örvendj, ha akad deszka a térded alá, ha van hová dörgölni a bőrödet. Vetem a kártyát hamarost, sok örömöd úgyse ébred benne. Hanem belegondoltál-e, milyen ló homlokába nézni, vágyni arra, ki épphogy lesz, éjszaka avarban heverni, nyikorgó szekrénnyel álmodni, hajadat sehova növeszteni, körmödet vörösre nyalni, tetszeni annak, ki nem gondolkodik neveden, hogy rohadna a sok fa lombostul, ölelheted, boldogok azok mindenképp, lábujjhegyen vetés mellett járni, kérlelni, kísértsen, ki nem akar, újszülött csikót vágyni a holtnak, szót hívni, mi eljárt, patkány fülét dörzsölni telihold hasánál, jót kívánni átkozottaknak, hallgatni, miként sír egy képkeret.

– Ne tessen haragudni, hogy közbeszólok, csak azt akarom tudni, szeret-e a Margit.

Ez a váratlanul bátor mondat Péterfi Mihály szájából kívánkozott elő a nagysfenséges magyar hon lemetszett bordáján, nevezetesen Erdélyben, mit akkor ugyan még nem metszettek le, de annyiaknak kellett, drága Mihály, bár sejtette volna, bizton nem Margitról kérdez. Mihálynak volt hazája, meg nem is, ilyen Erdély, ilyen a szerelem. Még a százszemű Erzsébet se tudhatta, ki vele szemben nyekeregtette a karosszéket, mi vár az ottan élőkre, ha szerelmesek, ha nem. 

Mondhatnánk, mindegy, se Erzsébet, se Mihály nem élt már a szabdaláskor, minek búslakodni, ha most nézhetünk egy deli férfit, ki arra kíváncsi, szereti-e Margit, és nézhetjük Erzsébetet, ki terjedelmes valagával majd szétrepeszti a karosszéket, tán még annyit érdemes tudni felőle, valóban boszorka volt, nem mihaszna, se szép, csak okos, mégse akadt férje, vagy ha mégis, a pap feledte jegyezni.

Erzsébet elfújta a gyertyát az asztalon, mindig ezt csinálta, mielőtt valami fontosat mondott.

– Nem szeret – súgta könyörtelenül.

– Biztos, Réka? – köhintett Mihály, selyemsálját igazgatta, pillantását a falinaptárra dobta, a büdös mindenit, ezt a történetet akkor körmöli le valami jöttment, mikor halott a Margit, halott a boszorka, halott az én, meg a Karcsi, ő a leghamarább, hiába szép a tolla, anyám szeret kakast enni, jó volna gyűszűnyi bor, vagy legalább fölképelhetném a kocsist.

– Biztos – mondta Erzsébet. – A nevem Erzsébet.

– Inkább Réka – vigyorgott Mihály, épp nem bánta, ha hátul is farka nő.

Erzsébet mosolygott, ha Mihály Rékának óhajtja, hívja csak Rékának, úgyse szereti a Margit szegényt, pedig deli és kedves, dőlhetne a sok fa lombostul, hogy a vágyott lányok mind azokat ölelgetik, vagy árnyat, minek még neve sincs.

– Van-e borod, Réka? –  merészelte Mihály.

– Nincs, Péter – sóhajtotta Erzsébet.

– Csúf név a Péter – fintorgott Mihály.

Erzsébet keze remegett, mégis újra gyújtotta a gyertyát. A lángtól megnyugodva kedéllyel simogatta a kartámla végibe faragott oroszlánok fejét, az egyiket bizony meg is markolta, hadd üvöltsön a tenyerében.

Aranykám, tudod, milyen nehéz szélbe pisálni, tyúkot levessé simítani, más könnyét nyelni, sose akartat kívánni, levelet borítékban olvasni, kövér holdnak alá állni, nézni, hova horpad a tető, tűrni, hogy folyvást az szakad, minek szép a színe.

– Ne tessen annyit álmodozni – mondta Mihály. – Tessen elégni.

– Mit mondott, aranykám?

– Tessen elégni.

Erzsébet gondolkodott, tán kettő légyzümmögésnyit.

– Engem sose égettek volna el – dörgölte szemét, Mihály a sebtiben nyakából rántott selyemsálát nyújtotta vigasztalásként, mégse feledjük, eme pillanatban Mihály örült, bár nem oda sütött a nap, ahová szerette volna.

Ahányat égettek, mindnek volt köldöke, egy se merte ringyónak hívni a felhőket, nem csókolták volna vajúdó tehén homlokát, nem nyaltak sarat fejfáról, nem akarták vesztét tintának, nem égettek hajszálat ködben, nem mondtak mesét vércseppnek, ébredj fel, Istenem, legyen kinek égnem.

– Hol a kártya? – kérdezte Mihály.

– A zsebemben – válaszolta Erzsébet.

– Tessen elővenni, és vetni.

– Vessen neked a fene. Mást szeret a Margit.

– Nem fizetek, ha elő nem kotrod, Réka.

Hallgattak, sercegett a gyertya, egy gyertya mindig tudja az illendőt.

– Te Réka – Mihály felállt, zsebbe illesztette a kezét. – Hogyan kell égni?

Erzsébet vont egyet a vállán, minek sírnék, gondolta, épp csepeg a harmat a tulipánokról a tyúkóllal szemben. Szerelmes emberrel nehezebb szót érteni, mint a szekér kerekével.

– Miért hívsz Rékának? – kérdezte Erzsébet.

– A kutya miatt, múlt héten döglött, pedig szerettem.Te mivégre nevezel Péternek?

Erzsébet méretes valagát emelte, gömbölyödtek a faragott oroszlánok, két tenyeréből fáklya emelkedett, Péter, dünnyögte, lángra kapott az asztal, a selymesre csiszolt komód, lángot köhögött a függöny, a karnis, a tengernyi gerenda, Mihály a tyúkólig rohant hirtelen rendülésében, mellének rántotta az egyetlen kakast, az még csípni is felejtett, együtt nézték, lángol a boszorka háza, a büdös mindenit, hány évig kell pöckölni Isten orrát, mire valami jöttment leírja, Mihály szerette Mártát, növeszd a hajad sehova, Erdély, mint a szerelem, úgyse tudhatod, miként kell csókára inget varrni, ha nem ott születtél.