Manyi

Keresztes Dénes egyszer hibázott, éppen a halálos ágyán. 

E tisztes férfiú, megannyi érem, kitüntetés, vállveregetés büszke tulajdonosa, a Pipázó Úriemberek Klubjának elnöke, három gyermek édesapja, tizenöt paripa gazdája, Keresztes Dénesné hites és egyben örökkön udvarias ura, a pincérek és bolti eladók gavallér dzsentlömenje, kit mindenki drágázott, ki valaha találkozott vele, bizony az utolsó lehelet jogán rosszul hörgött.

Drága Dénes, kevesebb is elég lesz, drága Dénes, de jó, hogy látom, drága Dénes, áldja meg az Isten, igenis, drága édesapám, ellik a kanca, drága Dénes, persze, drága férjem. Ezt hallgatta egész életében. Tegyük hozzá, nem érdemtelenül.

Keresztes Dénes úgy viselte fénylő szívét, mint más urak a kalapjukat. Elegánsan, nem hivalkodva, etikettileg hibátlanul, mintegy szerényen. Még Álmos atya, a kisváros szigorú papja is elismerően bólintott, amint Dénes szóba került, pedig róla az a hír járta, ágya alatt korbácsot tart, hogy hetente gyóntatott lelki gyermekei semmiképpen ne kerülhessenek a pokolra, amennyiben rajta múlik. Álmos atya két héttel Dénes után halt, a kórboncnok elsírta magát sebes háta láttán.

Csakhogy Álmos atya nem korbácsolta magát Keresztes Dénes lelki üdvéért. Mikor keresztet vetett, arra gondolt, bár ő is olyan makulátlan lehetne az Úr szemében, akár legkedvesebb lelki gyermeke, a nála idősebb, három gyermekes családapa, a város drágadénese, ki nemcsak szent, de szép is, bizony, jóvágású volt Dénes, magas is, kellően sovány is.

Irigykedtek a Pipázó Úriemberek Klubjának tagjai, mind a kilencen, hogy Dénes ehet, mit akar, ehetne akár reggeltől estig, egy gramm felesleg, annyi sincs rajta. Irigykedett Keresztes Dénesné, jócskán megtáltosodott rajta a fogni való, amint világra hozta harmadik közös gyermeküket, de férje sosem tette szóvá a többletet, csak a lovakat kellett karcsún tartani, még ha vörösre is rúgták a karámot.

Örökkön szeretlek, Manyi, hörögte Dénes, felesége könnyeivel jobb tenyerét itatta, farkasok, ezt is mondta, köszönöm, ezt is mondta. Azután nézte a mennyezeti lámpát gyűrűvé kerekedett szemmel. Addigra a lélegzet máshova költözött belőle.

Fogalmam sincs, mi lehetett Keresztes Dénesné keresztneve, de hogy nem Manyi, annyi bizonyos. Ezért ordította szegény asszony három napon keresztül, ki a kurva anyja az a Manyi, reggeltől estig, csak a temetésre assszonyolta meg magát, olyan feketébe öltözött, mint egy Isten előtti éjszaka, szemét üres házzá, halak nélküli óceánná hunyorította, úgy hallgatta, részvétünk, Keresztesné. 

Ki a kurva anyja az a Manyi, ordította még napokig a piacon, a főtéren, a tóparton, a templom előtt, az istállóban, esküdte a város népe, a víz milliárd cseppje, az éhes lovak, nincs köztük Manyi, soha nem is volt.

Nyugodjon meg, drága édesanyánk, áldja meg az Isten gyászában, asszonyom, osztozom fájdalmában, gyermekem, ez utóbbit Álmos atya mondta, négyszer egymás után, még a feszületet is szíve elé emelte.

– Ki az a Manyi? – kérdezte Keresztesné. – Magának tudnia kell.

Esteledett, a templom kertjét fehérbe fújta a tél, ázott galamb ült kétszáz éves kereszten, alatta három méter mélyen Harmath Rozália, már kamaszként látni akarta Istent.

Álmos atya megrázta fejét. Tényleg nem tudta, ki az Manyi, erre szavamat adom. Hátat fordított Keresztes Dénesnének, a feszületet mellkasához szorítva tántorgott cellájáig, hömpölyögtek a falak, vízként hullámzó festett szentek figyelték, mire magára zárhatta az ajtót.

Reverendájából szakadt a hó, keskeny ágya szélén fiatal lány lóbált lábat, ölében bőrönd, Manyi vagyok, mondta, keletről utaztam nyugatra, Dénes nyugatról keletre, a pályaudvaron kávét ittunk, azt mondta, nős, azt mondtam, kár, megsimogatta az arcomat, azt is mondta, olyan vagyok, mint egy ló. Elöl csíp, hátul rúg, középen remeg.  

– Erre ön mit válaszolt, kedves hölgyem? – kérdezte Álmos atya.

– Hogy Isten áldja és felszálltam a vonatra, keletről nyugatra.

Álmos atya térdre esett, korbácsot keresett az ágya alatt, ám eltűnt az ágy, Manyi bőröndöstül, Harmath Rozáliát látta, amint táncol egy nyíló ablak felé, farkasok, farkasok, énekelte, közben Keresztes Dénesné karját széttárva vicsorgott a templomkertben a hold éppen ébredő szemébe, fehér éjszakák kapaszkodtak kabátjába, a galamb elaludt a kereszten, persze, drága férjem, mondhatta volna, de még soha nem látott olyan vöröset, melyet éhes ló rúg.

Néró

Jézus Krisztus, bocsáss meg minket, nem tudtuk, hogy te vagy az. Uzsonna a magasságban.

Így imádkozott a testvérem, amikor még a Télapóban is hittünk.

Szerette húzni a hajamat, én közben ütöttem, vagy rúgtam. Loptunk egymástól fontos dolgokat, példának okáért radírt, rajzos füzetet, teli torokból üvöltöttük a gangon, nem szeretlek, hülye vagy, béna, zabigyerek, büdös a zoknid, csak a bandzsát hagytuk ki, mert mindketten bandzsák voltunk. 

Lefekvés előtt megbeszéltük, melyikünket rabolja pokolba az ördög először, lehetőleg karácsony, avagy húsvét előtt, legboldogabb pillanatainkban azonban arról pusmogtunk a paplan alatt, kire szabadítjuk rá Nérót, az oroszlánunkat. Sorba vettük jól tanuló osztálytársainkat. Mivel minden igyekezetünk és uzsonna a magasságban ellenére sem sikerült felgyújtanunk nagyapa kertvégi budiját, kénytelenek voltunk kitalálni valami hatásosabbat három szál lopott gyufánál. 

Oroszlánunkat először testvérem firkálta egy füzetbe, amit széttéptem, miközben ő ordított. Néró teste egy tacskóéra hasonlított, sörénye piros zsírkrétás maszat, orra fekete krumpli. Fél óráig nem álltunk szóba egymással, majd megbocsátása jeléül fejbe dobott egy lexikonnal.

Másnap én rajzoltam le Nérót, hosszú lábúra, nagy seggűre sikeredett, büszkén mutattam a rajzlapot, testvérem összegyűrte és kidobta az ablakon, egyenesen Novákék erkélyére. Térden rúgtam, bezárkóztam a fürdőszobába és imádkoztam, hogy vigye el a lepra. Vagy az ördög. Mivel egyiknek sem kellett, bekapcsoltuk a diavetítőt.

Szóval boldogok voltunk, jó testvérek. 

Csak hát közeledett a kamaszkor, kiderült, testvérem bandzsasága az enyémmel ellentétben operálható. Amíg lábadozott, szemén kötéssel, nem haraphattam, nem csíphettem, nem üvölthettem a szájába, hogy zabigyerek vagy, hülye, béna, nem kérhettem se a leprát, se az ördögöt, csak Jézust, hogy bocsásson meg minket. Egyik este engedte, hogy filctollal felhőt rajzoljak a homlokára.

Húsvét előtt került le róla a kötés, ültem a szőnyegen bandzsán barna szemmel, ő az ágyon, kék tekintete idegenbe révedt, könnyezett, mély levegőt vettem és azt mondtam, szeretlek.  Öléből a földre esett a zseblámpa, amit apánk dugi ládájából loptunk, térdre ereszkedett, oroszlánként mászott felém, szőkés haját pirosra színezte az elhúzott függönyt égetni akaró napfény, lassan emelte a jobb kezét, aztán ütött. Egyenesen a bandzsa szemem alá.

Nem várta meg, hogy ordítsak, újra ütött. A mellkasomba, aztán a gyomromba, aztán az ágyékomba.

Jól gondolta, hogy nem lesz kedvem sírni. Este anyánk kék palacsintát sütött, annyira boldog volt, végre nyugalom van, az arcomon liluló foltot észre sem vette. Apánk kék újságot olvasott, nem kért palacsintát.

Másnap együtt rajzoltuk le Nérót. Ő és én. Mellső lába tacskóké, hátsó lába lovaké, derékilag bödön, avagy szarvasmarha, segge naplemente, farka világvége, sörénye Róma anno. A nagy N-t és az é-t ő véste a géppapír sarkába filctollal, az erret és az ót én, golyóstollal, még arra is figyeltem, hogy az errem belelógjon az ő éjébe. Miközben a falra celluxoztuk, bokán rúgott.

Néró boldog lehet, hogy mi találtuk ki, a már nem bandzsa testvérem, meg én, az örökbe bandzsa. Így ez a fenséges oroszlán nem is sejtheti, merre és minek kellene égnie. Kószálhat az idők végezetéig, térkép és akarat nélkül, mint szellő nyála, égethet kert végi budit, csupa jeles osztálytársat, elégetheti a karácsonyt, a húsvétot, talán egyszer a kéket is, ami ütött.

A kékkel egyébként is vigyázni kell, erre a megállapításra jutottam egy karácsonyi mise alkalmával, miközben testvéremmel egymás tenyerébe mélyesztettük körmünket, hogy ki bírja tovább szisszenés nélkül, a freskókon a szentek kék lepelben lebegtek, és kék volt a tenyerét mutató Jézus Krisztus mögött a holnapután, amit valakinek el kellene hinni.