Néró

Jézus Krisztus, bocsáss meg minket, nem tudtuk, hogy te vagy az. Uzsonna a magasságban.

Így imádkozott a testvérem, amikor még a Télapóban is hittünk.

Szerette húzni a hajamat, én közben ütöttem, vagy rúgtam. Loptunk egymástól fontos dolgokat, példának okáért radírt, rajzos füzetet, teli torokból üvöltöttük a gangon, nem szeretlek, hülye vagy, béna, zabigyerek, büdös a zoknid, csak a bandzsát hagytuk ki, mert mindketten bandzsák voltunk. 

Lefekvés előtt megbeszéltük, melyikünket rabolja pokolba az ördög először, lehetőleg karácsony, avagy húsvét előtt, legboldogabb pillanatainkban azonban arról pusmogtunk a paplan alatt, kire szabadítjuk rá Nérót, az oroszlánunkat. Sorba vettük jól tanuló osztálytársainkat. Mivel minden igyekezetünk és uzsonna a magasságban ellenére sem sikerült felgyújtanunk nagyapa kertvégi budiját, kénytelenek voltunk kitalálni valami hatásosabbat három szál lopott gyufánál. 

Oroszlánunkat először testvérem firkálta egy füzetbe, amit széttéptem, miközben ő ordított. Néró teste egy tacskóéra hasonlított, sörénye piros zsírkrétás maszat, orra fekete krumpli. Fél óráig nem álltunk szóba egymással, majd megbocsátása jeléül fejbe dobott egy lexikonnal.

Másnap én rajzoltam le Nérót, hosszú lábúra, nagy seggűre sikeredett, büszkén mutattam a rajzlapot, testvérem összegyűrte és kidobta az ablakon, egyenesen Novákék erkélyére. Térden rúgtam, bezárkóztam a fürdőszobába és imádkoztam, hogy vigye el a lepra. Vagy az ördög. Mivel egyiknek sem kellett, bekapcsoltuk a diavetítőt.

Szóval boldogok voltunk, jó testvérek. 

Csak hát közeledett a kamaszkor, kiderült, testvérem bandzsasága az enyémmel ellentétben operálható. Amíg lábadozott, szemén kötéssel, nem haraphattam, nem csíphettem, nem üvölthettem a szájába, hogy zabigyerek vagy, hülye, béna, nem kérhettem se a leprát, se az ördögöt, csak Jézust, hogy bocsásson meg minket. Egyik este engedte, hogy filctollal felhőt rajzoljak a homlokára.

Húsvét előtt került le róla a kötés, ültem a szőnyegen bandzsán barna szemmel, ő az ágyon, kék tekintete idegenbe révedt, könnyezett, mély levegőt vettem és azt mondtam, szeretlek.  Öléből a földre esett a zseblámpa, amit apánk dugi ládájából loptunk, térdre ereszkedett, oroszlánként mászott felém, szőkés haját pirosra színezte az elhúzott függönyt égetni akaró napfény, lassan emelte a jobb kezét, aztán ütött. Egyenesen a bandzsa szemem alá.

Nem várta meg, hogy ordítsak, újra ütött. A mellkasomba, aztán a gyomromba, aztán az ágyékomba.

Jól gondolta, hogy nem lesz kedvem sírni. Este anyánk kék palacsintát sütött, annyira boldog volt, végre nyugalom van, az arcomon liluló foltot észre sem vette. Apánk kék újságot olvasott, nem kért palacsintát.

Másnap együtt rajzoltuk le Nérót. Ő és én. Mellső lába tacskóké, hátsó lába lovaké, derékilag bödön, avagy szarvasmarha, segge naplemente, farka világvége, sörénye Róma anno. A nagy N-t és az é-t ő véste a géppapír sarkába filctollal, az erret és az ót én, golyóstollal, még arra is figyeltem, hogy az errem belelógjon az ő éjébe. Miközben a falra celluxoztuk, bokán rúgott.

Néró boldog lehet, hogy mi találtuk ki, a már nem bandzsa testvérem, meg én, az örökbe bandzsa. Így ez a fenséges oroszlán nem is sejtheti, merre és minek kellene égnie. Kószálhat az idők végezetéig, térkép és akarat nélkül, mint szellő nyála, égethet kert végi budit, csupa jeles osztálytársat, elégetheti a karácsonyt, a húsvétot, talán egyszer a kéket is, ami ütött.

A kékkel egyébként is vigyázni kell, erre a megállapításra jutottam egy karácsonyi mise alkalmával, miközben testvéremmel egymás tenyerébe mélyesztettük körmünket, hogy ki bírja tovább szisszenés nélkül, a freskókon a szentek kék lepelben lebegtek, és kék volt a tenyerét mutató Jézus Krisztus mögött a holnapután, amit valakinek el kellene hinni.