Klára

Az anyja úristenit. Senki nem hallgatta annyit, mint én. Pedig jó gyerek voltam, bármikor tudtam mosolyogva bandzsítani, kiolvastam a Jókaikat, Gárdonyikat, ittam tejet, még a cipésznek is előre köszöntem, csak kétszer loptam játékot, nem kértem fagylaltot télen. Matematika iránti csüggedtségemtől eltekintve becsületesen tanultam. Ma is tudom, mi Ausztria fővárosa. De azért az anyám úristenit. Még most is hallgatom, pedig Klára majdnem nyolcvan.

Combközepéig értem, mikor megállította a Mártírok útja összes autóját, a négyes villamost, nem mintha akarta volna, a tejboltig mentünk, oda még egy zebra se kellett. Előző nap lila szoknyát varrt magának, szépen lengett a szélben, örültem, hogy beletörölhetem az orromat. Áhitattal fékeztek a Ladák, Trabantok, minden sebtiben letekert ablakból lógott egy férfi, húsz és hatvan közöttiek, integettek, akárcsak a villamosvezető. Kaptam Túró Rudit, anyám nem vette észre az áhitatot, folyton a felfőket nézte, télen a földet.

Amikor nyaranta Balatonboglárra kezdtünk járni a legyektől hemzsegő üdülőbe, a legalsó bordájáig értem, mint a haja, ahány apát összegyűjthetett volna nekem a parton, sose lesz annyi ujjam, akkor se figyelt, pedig nem tudta, hol a férje. Strandra azért mentünk, sok kéket lásson, én meg elfáradjak.

Nyolcvanhétben a válláig értem, a szomszéd fodrász miatt a haja is, az iskolai jelmezbálon úszódresszes tündérnek öltöztem, Babitsot olvasott a sarokban, a sarokra merőlegesen sorban álltak a tanárok, Józsi bácsi, történelem, Feri bácsi, matematika, Tamás bácsi, fizika, Gyula bácsi, orosz. Anyám föl se tekintett, Mihály messzebb volt, mint apám, de ő legalább írt.

Kilencvenre a sok úristen majd kidőlt a szekrényből, egyszerre tatarozták a házakat a Bajvívóban, anyám miatt az ötös állványán bámészkodott az összes munkás, nekem varrt szoknyát a nappaliban, nyitott erkélyajtónál. Addigra előkerült apám Pomázon, vasárnaponként elhéveztem hozzá, zsebemben anyám tekintetével, esőben is fagylaltoztunk.

Kilencvenegyben szívesen kifestettem volna magam, már a füléig értem, neszeszerében Élet és Irodalomból tépett Csoórit találtam, mellette fekete szemceruzát, utoljára akkor hegyezte ki, mikor születtem. Kétezerhéttől nem varrt, kérdezte nincs-e hegyezőm, vettem neki rúzst, piros felhőket rajzolt a tükörre, két farmerja van, hétfőtől csütörtökig kék, péntektől vasárnapig fehér.

Még ma sem lehetek olyan magas, mint ő, pedig apám halálának napján mérföldek tűntek el belőle, haja a füléig göndöröl, a minap a Lukácsban utána füttyentett két ötvenes, nem hallotta, sóhajtva gondolt Radnótira, aki talán épp ott van, ahol Németh Imre, meg a sok úristene, amit lapátolhatnék az idők végezetéig.