Karma szkander

Majd beléd bújok egyik éjszaka. Átúszom a gyomrodon, belesikítok a tüdődbe, kicsit ringatózom a nyelveden, kicsusszanok a szádon. Mint egy sóhaj. Összegömbölyödve az ágyékodra fekszem, mesét mondok a combodnak, bal combodnak a napról, jobb combodnak az esőről, és ha végre megrándul a térded, kicsókolom a homlokodon az álmaidat.

Csúsznak a hajnali háztetők, óvatosan kell haladni, egyetlen álmot sem ejthetek le, veszélyesen törnek, mint az idő. Álom- és időszilánkokba lépni túl kockázatos, halandóvá lesz a halhatatlan, a lélek megvakul, félelmében a járdák repedéseibe bújik.

Egyszer már meghalt a Föld. Nem a bűnök pusztították el, csak egy rekedt sóhaj, megolvasztotta a belső magot, a Föld kettérepedt és a szíve kicsöpögött a világűrbe, csipp, csöpp, megitták a csillagok.

Homályosan emlékszem, akkor még kicsi voltam, sokkal kisebb, mint most. Talán akkora, mint egy macska, de lehet, csak akkora, mint az öngyújtód.

Emlékszem a kedvenc bolygómra, közel volt, olcsó szakaszjegy kellett, ott lebegett a tó, lila és sárga betűk úsztak benne. Onnan üzentem Istennek, lemerültem a betűkért, és kiraktam a partra minden nap ugyanazt. Köszönöm.

Akkor hálás voltam, pedig még nem volt mit megköszönnöm.

Amióta nagyobb vagyok, mint egy macska, vagy az öngyújtód, nehezebb a hála, az újraálmodott Föld szíve vasból, nikkelből van, sóhajálló és hideg. Mindent kibír, az unott böffentéstől a gyermeküket gyászoló anyák sós leheletéig. Megkeményítette Isten, nem érdemes arcra borulva imádkozni, jobb, ha felmászol egy fára, és odakiabálsz a felhőknek.

Kellenek az álmaid, azokban biztosan találok régi, kedves betűket, lilát is, sárgát is, majd egyszer a csúszós hajnali háztetőkön, távol a kemény szívtől kirakom azt a szót, mert elkerülni nem tudtalak, és mert nem tehetek mást, minthogy sóhajtva megköszönlek.