Magamról

2022. április 11., hétfő

Nájlon, Ibolya, Attila

Ibi néni a Költészet Napjára érkezett a hirtelen és rejtélyesen távozó Piroska néni helyére, az asztalra dobta az osztálynaplót, nyögve foglalt helyet, nyögött a szék is, de nem mertünk nevetni, még összenézni sem. Ekkora asszonyt még sose láttunk. Nájlon inge tele virággal, nájlon szoknyája hervadtsárga, cipője köröm, fölötte hullámzott fatörzsnyi bokája, ujjaiba dagadtak a vaskos gyűrűk pecséttel, őszülő hajában falevél, biztos véletlenül.

– Kollárné Demeter Ibolya vagyok, éppen válok a Kollártól, verje meg az Isten. Ibi néninek, vagy Tanárnőnek szólíthattok.

Bólogattunk valamennyien, akár autó műszerfalára szánt bazári kutyák. Sose hallottunk asszonyt ilyen mély hangon beszélni, énekelni is csak a Fehér Balázs, bizonyos Amanda Leart, de az ő apja külföldön dolgozott, bakelit lemezeket küldözgetett márka helyett roppanó idegű feleségének.

– Tudom, hogy nagyon szeretitek Piroska nénit – folytatta Kollárné Demeter Ibolya. – Engem nem fogtok szeretni. Ne is szeressetek. Csak az irodalmat.

Az előttem ülő Horváth Katika elsírta magát. Aznap volt a születésnapja, a tizenegyedik, elmondta vagy százszor torna órán, onnan tudtuk, de senki nem akarta vigasztalni, hülyének tartottuk, túl szép volt az anyja.

– Akar még valaki sírni? – kérdezte Ibi néni, hátradőlt, nyögött a szék, egyszerre ráztuk a fejünket. – Pedig sírni fogtok.

Lassan levette a szemüvegét, gondosan hajtogatta a műanyag szárakat és úgy helyezte az osztálynapló tetejére, ahogy anya simít takarót alvó csecsemő derekára. Aztán belekezdett, behunyt szemmel. József Attila. Kései sirató. A cigány vagynál már ordított, belekapaszkodott az asztal szélébe.

Tényleg sírtunk valamennyien, nemcsak Katika, még Fehér Balázs is, pedig külföldön dolgozott az apja. A mellettem ülő Révész Marcell bírta legtovább könny nélkül, de ő négy éves kora óta egyedül vitte le a szemetet.

A szünetet végighánytuk. A lányok a mosdóban, mi, fiúk az udvaron, körbeálltunk egy bokrot, a kapuhoz legközelebbit, majdnem virágzott. Mihály bácsi, a tornatanár, éppen a nyolcadik bét futtatta odakint, kiesett a síp a szájából, egyből a konyhára rohant és felelősségre vonta Olgát, a konyhás asszonyt, aki alig tudott magyarul, folyton merte az ételt szótlan, neki muszáj volt az igazgató irodájába szaladni és ott sírni, hogy semmit sem ért, de nagy a baj.

Az ötödik bé, mind a huszonhét gyermek, haza lett küldve déli tizenkettőkor. Értem nem jött anyám, volt kulcsom és szemben laktam az iskolával. Katikáért se jött az anyja, ő órákat üldögélt az igazgatónál, pedig születésnapja volt. A könyvtáros, Emil bácsi hívogatta a szülőket izzadó homlokkal, azt ismételgette, szalmonella, Katika mesélte napokkal később.

Mire kiderült, szalmonella nem lehetett, csak Ibi néni Attilája, addigra a párnám alá dugtam azt a vékony kötetet, a cigányvagyosat, nehogy ellopják a szörnyek, akik éjszakánként anyám szobájában masíroztak olyan vehemenciával, hogy anyám csak sikítani tudott. 

Május végén, a szülői értekezleten, a legtöbb szülő kikérte magának Ibi nénit, hogy folyton Attilázik és talán Aranytól nem ballada kéne, meg Petőfi Sándor se legyen rögtön halott, Radnóti Miklósról nem is beszélve, akiről Ibi néni úgy beszélt, kivégezték, mint egy veszett vadat, de az igazgató úr mindenkit megnyugtatott, hogy Ibi néninek igenis van szíve, nagyon szereti a gyerekeket, csak hát éppen válik, nála jobb irodalom tanár nincs e földön és milyen szerencse, hogy ráér, miközben Piroska néni idegösszeomlott, hát igen, manapság mindenki válik, ki miként viseli, az élet nem habostorta. És a szülői értekezleten mindenki törölgette a homlokát, csak anyám nem, ki se kért semmit, mert látta, lopkodom a köteteket a polcáról, dugom a párnám alá, rejtem a matrac hasába, negyvennek tűnő harmichat fokos testhőmérséklettel. És már nem is vált, mint a többiek, örült, hogy szemben lakunk az iskolával és hogy tudok olvasni, mert ebben nem lehetett egészen biztos.

Az utolsó tanítási napon, június harmadikán, Ibi néni Vörösmarty Mihály helyett Kollár Jánosról mesélt, hogyan hagyta el egyik óráról a másikra, az osztálynaplóra dőlve zokogott, érti, hogy Piroska nénit jobban szeretjük de nem számít más, csak az irodalom és tényleg odavan a gyerekekért, még a lányáért is, aki elment az apjával és mivel az élet nem habostorta, elszavalta a Tiszta szívvelt szemüvegben, az asztalt nézve.

Boldog voltam, mert már olvastam, nem is egyszer és tetszett, ahogy Ibi néni harcol a szörnyekkel nájlon szoknyában, nájlon ingben, hajában véletlen falevéllel, de legalább ébren.Szeptemberre visszajött Piroska néni, soványan mosolyogva, addigra megtudtuk Horváth Katikától, hogy azért, mert Ibi néninek felrobbant a szíve a Mártírok útján, amit úgyis mindjárt átneveznek és más világ jön, de nem értettük, miféle, lányok a mosdóban, mi, fiúk álltunk a kapuhoz legközelebbi bokor körül, szünet volt, tizenöt perc, néztük a földet és azt gondoltuk, a legenda oda, mindjárt nyár, az se baj, ha véletlenül.

1 megjegyzés:

  1. Soká kellett várni, de nem hiába... Tiszta szívvel... gratulálok. 👏🤗😘

    VálaszTörlés