Magamról

2021. április 27., kedd

Mély Fiók Kiadó

Ronda titkárnő mindig gyanús, visszhangzott fülembe néhai professzorom, Grósz Gusztáv intelme, amint megláttam egy majd száz éves tölgyfa teteme fölött terpeszkedni ama tompa húsú, szeles hajnalra kent körmű bestiát, kiről emberfia nem képzelheti, szeretője a főnökének. Beleszontyolodtam a felismerésbe, mit szerencsémnek reméltem, csupán vakvágány. Forgatom fejem, ajtó sehol, egyetlen sötét szoba, behemót asztal és egy nő, aki ronda.

Gyakran járok kávéházba, ugyanis író vagyok. A pincérek és felszolgálónők mind tudják, rendeléskor és fizetéskor is elmondom, látom boldog mosolyukban, bizony nagy dolog ez. Szomszédom, özvegy Levendel Lajosné is tudja, eleget ütötte a falat partvisnyéllel, ha hajnalig zongoráztam írógépemen, mostanra enyhült. Szereti az írókat.

Anyám és apám is tudják, időben közöltem velük. Azon a napon, melyen átvettem jogi diplomámat. Anyám elsírta magát, apám beesett az első kocsmába.

Büszkék rám. Büszkén adnak kölcsön, ha megszorulok. Apám azért vágott pofon a múlt vasárnapi ebéden, legyen miből ihletet merítenem. Fel is olvastam néhány oldalt kiadásra váró regényemből, a maflástól kissé pöszén, anyám rendültségében kiöntötte a húslevest az ablakon.

Barátaim nincsenek, írónak minek barát, ott a papír, ott a masina, masinában a szalag, szalagban a fekete, feketében a betű.

Első regényem címe: Az ördög. Hatszázhetvenegy oldal, öt évig írtam. Remekmű.

– Ki maga? – kérdi unottan a titkárnő, amint meglát.

– Író vagyok – válaszolom sértődött bercsülettel. – Életemben nem láttam magánál rondább titkárnőt.

– A legszebb vagyok, kit prezentálni lehetett – vállvonogatás közben is tud rúzsozni.

– Részvétem – sóhajtom.

Mosolyog a bestia. Csúfondárosan, akár a kofák. Rám, a nagy íróra. Minden felszolgáló és pincérnő tudja, ki vagyok. Tudja apám, anyám, a szomszédom, özvegy Levendel Lajosné, mi több, a sarki zöldséges, ezt elfelejtettem említeni.

– Ki küldte? – már megint egy kérdés, gyűrött szája mályva, tekintete pocsolya.

– Az elegáns úr a kávéházból, nyilván tudja a nevét – válaszolom büszkén.

– Aha – körmét nézi, recseg alatta a karosszék.

Regényem kezemben mázsás súly, eszembe jut gavallér ismerősöm a Fekete Szem Kávéházból, ki segítő kezét nyújtotta a végső órán.

– Jó napot – így kezdte.

– Jó napot – válaszoltam.

Fekete öltöny, fekete haj, fekete szakáll, szeme, mint a vakoké, akárhová színű. Mellém huppan, lábát keresztbe téve nézi üres kávés csészémet.

– Ön biztosan író, uram – mondja határozottan.

– Biztosan, uram, biztosan – hebegem alig nyíló szájjal.

– Regényének címe Az ördög, hatszázhetvenegy gépelt oldal.

– Valóban, uram ­– remegő kézzel nyújtok kezet, a kedves ismeretlen is nyújtja jobbját, ám mielőtt tenyerünk fonódna, órájára néz.

– Késő van – mondja, ölébe ejti karját, zavaromban az üres kávés csészéért nyúlok.

Piruló pincérlány lép asztalunkhoz, az idegen int, semmit se kér, gerincem mentén pók kapar, a lány szoknyája pillangóvá változik.

– Segítsen – nyögöm a férfi felé. – Nagy író vagyok.

– Ó – válaszolja.

A lány immár meztelen, ölét se takarva nevet, az idegen gavallér felém fordul, fülembe súg egy címet, hova mennem kell. Azonnal.

A lift fütyül, miközben a harmadikra tol, négyes ajtó, kopogtatnom se kell, csak lépjek be.

Belépek. De ronda titkárnő, gondolom.

– Adja ide – szól az asszony, mályva a lehellete, lépek felé, nyújtom a papírokat, rajta fekete minden betű, mit valaha képzeltem.

Úgy veszi át, mintha kolibri szárnyát simítaná, bal lába mellett ránt egyet a tölgyfán, sikít a fiók, huppan a hatszázhetvenegy gépelt oldal a mélyére.

– Kikérem magamnak – toppantom. – Fiókom nekem is van.

– Ez egy másik fiók – súgja, bal térdével lök a fán, az már csak nyekereg. – Részvétem.

A büdös életbe. Ennyit gondolok. Talán jobban jártam volna a joggal.

– Jobban jártál volna – bólogat anyám a vasárnapi ebédnél, miután kiöntötte a húslevest a vécébe és apám elment kocsmázni.

– Nagy író vagyok – mondom, anyám könnyezik, simítja arcomat, tekintete mély fiók, ott heverek mélyén újszülött meztelen, álmom pillangóvá vált szoknya, szemem bármerre színű, ronda titkárnőt csak az ördög küldhet, mondja néhai Grósz Gusztáv láthatatlan katedrán, és bólogatok szüntelen, mint a fák a festményeken, mint fekete bogár a fehér papír felett.

2 megjegyzés:

  1. "Mindigazi" élmény Téged olvasni és közben "látni"

    VálaszTörlés
  2. Láttatni és gondolatokat ébreszteni. Ez a beszéd! Vagyis írás... 2 in 1. Továbbra is élmény. 😉

    VálaszTörlés