Zsóka

Mennyi hangya van itt, sóhajtotta Zsóka, magának sóhajtotta, kinek is sóhajtotta volna, ha egyszer egyedül állt a konyhában.

Nagy gond a hangya, nagy gond, panaszkodott, de az igazat megvallva, Zsókának minden nagy gond volt. Kenyérért lemenni, megmosakodni, haját kontyba tenni, kávét főzni, a többi gondokról ne is beszéljünk.

Tizenöt éve élt egyedül, mióta a Géza meghalt.

A Gézának is voltak gondjai, és Zsóka úgy gondolta, nem baj, hogy azokat magával vitte, de azért az újságosnál mindig elsírta magát még legalább egy évig, rásírt a Népszabadságra, amit már nem kellett megvennie a Gézának. János, az újságos stand derék eladója feszengve nézte háromszázhatvanegy napon keresztül, hogyan zokog Zsóka a Népszabadságra borulva, minden reggel nyolctól pontosan negyed kilencig. János, mint említettem, derék ember volt, egy júniusi reggelen adott Zsókának Nők Lapját ingyen, és megkérte, máshol műsorozzon, mert ez az egész neki olyan kínos.

Zsóka értett a szép szóból, ő is úgy gondolta, jobb lenne a Géza sírjánál zokogni, de ott valahogy nem ment neki.

Hozok neked macskát, Zsókám, ne legyél egyedül, mondta a szomszédasszony, Fenyőné Vali, aki, mint a legtöbb belvárosi szomszédasszony, fodrász volt, de Zsóka félt, a macskája megenné őt, ha meghalna, és egyébként is, sunyi állat a macska.

Na és olyan kicsi kutya, azt még sétáltatni sem kell? Az se jó?

Nem, nem jó. A kicsi kutya nem kutya, még csak nem is macska, nem vagyok én elmeháborodott, hogy egy olyannal éljek.

Zsóka, te utálod az állatokat, ezt a Géza mondta anno, és a Géza azon kevesek közé tartozott, akiknek általában igaza volt.

Menj a picsába, kérlek, sóhajtotta Zsóka, magának sóhajtotta, de hirtelen furcsa érzése támadt, arra gondolt, milyen jó, hogy nincs macskája, és akkor meglátta, a konyhaasztalnál egy óriási hangya ül mosolyogva, kalappal a fején és fütyörészik.